Ma lesz a
brazil-német. Belenézek, aztán valószínűleg az fog történni, ami legutóbb a
hollandok meccsén – összesen körülbelül öt percet láttam belőle, néha
odakapcsoltam, néztem néhány másodpercig, ahogy a félvonal tájékán adogatják
egymásnak a labdát. Egymásnak, azaz hol csapattársnak, hol ellenfélnek, aztán
mikor az ellenfélnek sikerült harmadszor is saját emberhez passzolni, akkor
valaki odament, és felrúgta, leütötte azt, akinél éppen a labda volt.
Engem ez nem
érdekel. Szinte bizonyosra vehető, hogy ma is ez lesz. Olvasták, hogy a
hollandoknak űrutazást ígértek? Annyiba fog kerülni, amennyit a gyengébb
csapatoknál játszók egy hét alatt megkeresnek. A jobbaknak egynapi, némelyiknek
kétórai fizetése. Ezért aztán piszkosul fognak hajtani.
Nézzék és hallgassák
inkább az Ebéne kvartettet. Abban bizonyos vagyok, hogy ma nincs jobb náluk, a
Schubert- és Beethoven-felvételeik annyira tökéletesek, amennyire emberi
figyelem összpontosítás voltaképpen nem létezik. Nem tudom, hogyan csinálják,
mert ezt gyakorlással nem lehet előállítani. De most nem azzal kínálom meg
önöket, amit sokan a zeneirodalom csúcsának tartanak (én is), azaz nem a
kamarazene csúcsát jelentő vonósnégyessel. Pontosabban a vonósnégyesnek egy
sajátos változatát rakom ide, egy átiratot a Pulp fiction zenéjéből.
Na milyen? Itt
van egy másik felvétel, ugyanők egy tenorszaxofonossal kiegészítve, és a
jelenlegi jazz egyik legfinomabb énekesével, Stacey Kenttel, akit nem
azért nem hasonlítok sem iskolához, sem egyénhez, mert nem nagyon szeretem a
hasonlítgatásokat, hanem mert nincs hozzá hasonló.
Akinek van
Mezzoja, nézze meg csütörtök reggel a Fiction című koncertet, a fenti részletek
onnan valók. Én már láttam, föl is vettem, megint megnézem, még most sem akarom
elhinni, hogy ilyen van.
Az „ezértérdemesélni”
minősítésű élmények közül még egy: Judzsa Vang játssza Ravel La valse-át. Ez a
bődületes zenemű főképp zenekari változatában ismert, zongoristák ritkán
vállalkoznak az előadására. Elég sok marhaságot olvastam már róla, ezekkel most
senkit sem akarok felbosszantani, ne hallgassák keringőként (valse – keringő),
ez a legfontosabb. Figyeljék a negyedik, a hatodik perc történéseit, és főképp
az előadás végét, ahogy ez a csodálatos drámai érzékkel megáldott lány mind
tragikusabbra veszi a rendesen örömzenének írt keringőt, ahogy a végén
meg-megbotlik, ahogy a balkéz g-jét keményen megütögeti, kiemelve a többi hang
közül, ahogy nem bódultan, hanem szinte a halálba szédülve kóvályog az
el-elakadó háromnegyeddel.
Nem értem ezeket
a mai fiatalokat, mert pontosan olyanok ugyan, amilyen az én nemzedékem volt,
csak sokkal tehetségesebbek, okosabbak és bölcsebbek. Jó nekik. Meg nekünk,
hogy hallgathatjuk őket.