Népszabadság, április 22. Czene Gábor publicisztikája.
Ennek az évnek ezt a napját megjelölöm mint a történelem legförtelmesebb cselekményei között az egyiknek a dátumát. Persze hogy tudom, az általam ekképpen számon tartott folyamatok nem egy bizonyos napon szoktak kezdődni, nem annak a napnak az eseményével, így mégis könnyebben azonosíthatók, ha szóba kerülnek. (Például 1963. november 22-ével jelölöm az általam újbarbárságnak elnevezett szenny szétömlését, egyszerűen azért, mert a Kennedy-gyilkosság volt az a pillanat, amikor tudomásul kellett vennünk: a világot arctalan és megismerhetetlen fantomok irányítják, akikről semmit sem tudunk, sem azt, hányan vannak, sem azt, hogy hol, csak egyvalami bizonyos, vannak. Felbérelt és busásan megfizetett bérgyilkosaik egy részét ismerjük, ezeket politikusoknak hívják, az ő gyávaságuk leplezésére szerződtetett végrehajtók viszont éppúgy névtelenek maradnak, mint legfőbb főnökeik.)
2014. április 22-én vált nyilvánvalóvá a magyarországi lábszagú, nyavalyás kis diktatúra léte, ami után a legpuhább gerincű „baloldaliak” is abbahagyhatják annak bizonygatását, mely szerint „itt azért még demokrácia van”, valamint a „pártunk és kormányunk vezetője nem antiszemita, tehetséges politikus”-szerű nyelvcsapások meg az ehhez hasonló seggnyaló törleszkedés is gusztustalanabb mától, mint volt valaha, pedig mindig az volt.
Íme az írás (különben kiváló, a szakma referenciadarabja, azért is ilyen hatásos):
„Épül a kormány megszállási emlékműve a Szabadság téren, így hát a minap is kordonbontásra gyülekeztek az emberek. A nejlonponyvára – tiltakozó transzparensek, grafikák és fotók mellé – valaki piros-fehér-zöld szalagokból kirakta, hogy „szégye”. Talán figyelmetlen volt az alkotó, talán elfogyott a szalag. Elég sután nézett ki.
Az egyik tüntető, kétgyerekes asszony, előkereste a filctollát. Általában nála van. Azzal szokta ablakká alakítani az utcákon feltünedező horogkereszteket. Most a csonka feliratot egészítette ki a hiányzó „n” betűvel. Komótosan rajzolgatott, beletelt egy-két percbe, amíg teljessé vált a szöveg: „szégyen”.
Délután fél négy körül járt az idő. Csaknem két órával később, a kordon szétszerelése után, az asszony elindult hazafelé. Barátnőjével beszélgetve sétált, át a Szabadság téren. Barátnőjének furcsa érzése támadt. Mintha követnék őket... Az asszony nevetett. Ne hülyéskedj…
Alig fejezte be a mondatot, amikor civil ruhás rendőrök vették körbe. Öten voltak. Négy férfi és egy nő. Parancsnokuk kissé morcosan afelől érdeklődött, elismeri-e tettét. Az asszony elcsodálkozott. Jesszusom, mit követett el?
Aztán elismerte. Ja, ha arról az „n” betűről van szó, igen, azt ő írta ki.
Az öt rendőrből hárman maradtak. Két férfi és egy nő. Egyikük a célszemélyt tartotta szemmel, nehogy elszökjön. Másikuk elkérte az igazolványait, és nekilátott kitölteni a hivatalos papírokat. Majd felszólította az asszonyt a filctoll átadására, amelyet bűnjelként lefoglalt. A rendőrnő pedig végig videózott. Felvette a teljes akciót, az első pillanattól az utolsóig.
Nyilván kötelező az ilyesmi, ha kirívóan súlyos bűnügyekben kell intézkedni. Mert bizony, ahogyan a papírokat töltögető rendőr néhányszor megjegyezte, ebben az esetben bűncselekmény történt.
Két dokumentum készült. A „Jegyzőkönyv lefoglalásról” címet viselő irat az „1 db Stabilo márkájú filctoll” elvételét rögzíti tárgyszerűen, kitérve az objektív körülményekre is (helyszín, időpont, a rendőrök neve és beosztása, valamint a „lefoglalást szenvedő” kiléte és személyes adatai).
A másik papír a gyanúsított részére szóló idézés, amelynek a Btk. ilyen és ilyen paragrafusa alapján, rongálás vétségének megalapozott gyanúja miatt kell eleget tenni az V. kerületi kapitányságon.
A kétgyerekes asszony, akitől lefoglalták a filctollat, akit a ponyvára írt „n” betű miatt bűncselekmény gyanúsítottjaként beidéztek a kapitányságra – történetesen a feleségem.
Azóta többször elképzelte, ahogyan a tömegben elvegyült rendőrök látják, amint írni kezd a ponyvára, nem lépnek közbe, hanem órákon át figyelik minden mozdulatát, lesik, mikor indul haza, a nyomába erednek, de még akkor se csapnak le, várnak a megfelelő alkalomra, amíg a tér túlsó végéhez ér, jó messze a többiektől…
Próbálom azzal vigasztalni, hogy Mécs Imrével az élen tucatnyi demonstrálóval szemben indult rendőrségi eljárás. Nincs egyedül, jó társaságba került.
Feleségem máskülönben jobban van, már nem sír a felháborodástól. Inkább csak azt a kérdést ismételgeti, amit magyarok milliói tesznek fel maguknak egyre gyakrabban és egyre keserűbben: milyen országban élünk?”
Magyarázzam? Nem hiszem, hogy kell. Inkább csak azt akarom még mondani, hogy szólni kellene ezeknek a „titkosrendőröknek”. Hogy a parancsra tettem kezdetű hebegés már nagyon régen nem működik, azzal majd nem lehet takaródzni, amikor eljön a számonkérés ideje. Ezen a szinten még szokták tudni, vagy legalább sejteni, a számonkérés ideje minden nap elmúlásával közeledik. A vezér, akinek a parancsára tesznek természetesen nem tudja, a diktátorok egyik állandónak tekinthető ismérve, hogy nem tudják elképzelni sem a bukásukat, mondhatnám, lehetetlennek tartják, méretre való tekintet nélkül. Most nem a mélynövésűekre gondolok (általában olyanok, kicsik és csököttek, de ettől még lehetnének normális emberek), hanem a gazemberségük méretére. Ismerünk nagy gazembereket, aztán valamivel kisebbeket, és vannak az olyan jelentéktelen kis senkik, akiknek a napi események sorozata (ezt fellengzősen történelemnek nevezik) olyan széteső struktúrával szolgál, hogy jóideig hagyja az illetőt képzelegni a saját képességeinek nagyszerűségéről, pedig még csak nem is a beteges agressziója lökte fel annak a rosszminőségű emberekből tákolt halmaznak a tetejére, amit ő a kormányának magasztal, hanem az események minden jóindulatra közömbös konstellációja. Az ilyen jelentéktelen fiókgazember abban az egyben hasonlít a leggyalázatosabbakra, hogy saját magát és a hatalomnak eufemizált pöffeszkedést öröknek véli.
A szolgahadnak kellene szólni, a névtelen végrehajtóknak, talán még nem késő, mennyi mindent tehetnének nemcsak a saját menekülésük ügyében, hanem azért a 10 millió emberért, akiknek egy csekély hányada beletaszította az országot históriájának legáporodottabb levegőjű gödrébe. És akiknek minimum a háromnegyede könnyen téríthető jobb belátásra, és akik rá is fognak térni erre a jobb belátásra, amint lesz néhány értelmes, valamennyire tisztességes ember annál az elágazásnál, ahol mutatni tudják azokat az irányokat, amerre egy tűrhetőbb élet felé el lehet indulni. A puhagerincű szolgahad, ha megérti, mennyire nincs mentség arra, amit tesz, még le is rövidítheti az időt, amíg ezeket az értelmes, valamennyire tisztességes embereket kitermeli magából a köznép (a démosz), és megkéri arra, intézzék most már ők az ügyeket úgy, ahogyan az eddig is elvárható lett volna. Ha nem hatalmi tébolyban szenvedő betegek furakodnak be a természet által üresen hagyott térbe.
Az április 22-e óta sunyi kis diktátori státuszát teljes terjedelmében kitöltő alak természetesen menthetetlen, valami módon felelni fog a tetteiért, a stadionok és egyéb luxuriózus építkezések árnyékában éhező gyerekek százezreiért (csak remélni tudom, hogy ez a felelősségre vonás egy tisztes büntetőbíróság feladata leend), dehát az efféléknek a bukás volt a sorsa tízezer év óta, kinek ilyen, kinek olyan formában. Ez így van rendjén.
De az a szerencsétlen rendőr, aki fölvette a jegyzőkönyvet… Szóljon neki valaki. Hogy legalább azt a Stabilo tollat nem kellett volna elvenni.