Nem kedvelem François Hollande-ot. Nem tartom rokonszenvesnek. Mindenféle bajom van vele, ezeket most nem sorolom, mondom azt az egyet, ami nem tartozik ezek közé.
Nem érdekel, hogy szeretője van. Az sem érdekelne, ha nem volna. Az sem, hogy volt-e valaha felesége vagy „csak” élettársa volt, akivel együtt élt, és nemzett neki négy gyereket.
Egy effajta embernek (sokszor mondtam már) nézetem szerint nem lehet magánvéleménye. Nincs olyan, hogy ezt most az államelnök mondta, ezt meg a magánember. Különben meg is ette a fene az egészet, ha valakinek kétféle véleménye van.
Magánélete sem nagyon lehet egy államelnöknek, de azért az kell, hogy legyen. Sokminden nem tartozik ugyanis a közre. Mondjam? Jár vécére például, és ott mindenféléket csinál, valószínűleg szellent is például. Tetszik akarni részletes beszámolót ezekről az eseményekről? Aztán az is lehet, hogy például túrja az orrát lefekvés után. Vagy fölkelés előtt. Mondjam még? Ezek nem törvénybe ütköző cselekedetek.
Az államelnök magánéletéhez az égvilágon semmi köze nincs senkinek, amíg az államelnöki feladatait megfelelően látja el, amíg például nem szellent a minisztertanács orra alá. Mert bár az sem törvénybe ütköző, de sértené az egymás mellett élés szabályait meg ilyesmiket. Ahhoz sincs senkinek semmi köze, hogy az államelnök mikor és hogyan készít gyereket, sőt még ahhoz sem, hogy kinek, egészen addig a pillanatig, amíg ezt nem nyilvánosan, szabadtéri előadás keretében teszi. Mint ahogyan Amerika népének sem volt semmi köze ahhoz, mit tett az elnöke egy gyakornokával bárhol, a nyilvánosság teljes kizárásával, ahhoz egyedül Hillary Clintonnak volt köze, és hogy erről Hillary Clintonnak mi volt a véleménye, ahhoz sem volt köze senkinek a világon.
Az ember funkcionál. Ha nem tenné, meghalna. Ezért energiahordozókat vesz magához (ételt, italt), ezeket feldolgozza, a fölösleget üríti. Ezt hívják anyagcserének. Az input (bevitel, szó szerint betevés) lehet akár nyilvános is, nagy termeket épít magának az ember, amely termekben olykor úgynevezett társasvacsorákon vesz részt, de különben is szeret ezekbe a helyiségekbe járni, és ott nyilvánosan rendkívül gusztustalan mozdulatokat tenni, amennyiben például kitátja a száját és abba döglött állatokat vagy élőhelyüktől erőszakkal elválasztott növényeket tömköd. Az output (kitevés) nem annyira nyilvános, bár közterületen is épít magának az ember kisebb termeket ennek kiszolgálására, de itt csak a férfiak végzik együtt a kisebb dolgaikat, a nők azokat sem, a nagyobbak elvégzésére szűk helyiségek szolgálnak.
Hogy miért van így? Mert valamiért így alakult (nem azért, mert az output büdös, a fokhagyma is az meg a zsírszag is), és egy ideje az a szokás, hogy éttermeket építünk és nem ürítőtermeket, pedig éppúgy azt is építhetnénk.
Az ember szaporodik. Ha nem tenné, kihalna. Ezért különféle testhelyzetekben arra irányuló mozgásokat végez, hogy utódokat hozzon a világra. Az ember elég hamar rájött arra, hogy a szaporodás érdekében végzett tevékenység alkalmas az örömszerzésre, akár a táplálkozás vagy az ivás. Nem tudom, melyik volt az a kor, amelyben az ember elkezdett félrevonulni, ha szaporodhatnékja támadt, tény, hogy ezt a mozgássorozatot egy ideje lehetőleg a többiektől elkülönülten szereti csinálni. Azért e célból is épít magának mindenféle épületeket, koroktól és úgynevezett erkölcsöktől függően ezeket mindig másképp nevezi, és másképp osztja be a tereket (lásd például a Római színt Az ember tragédiája című darabban).
Az ember az állatvilág része (ezt is mondtam már: Jóreggelt Európa, Az állatokról, november 17.), bizonyos fejlettségi szinten bizonyos viselkedés formákban különbözik az állatoktól, de a lényeg nem változott, táplálkozunk, ürítünk és szaporodunk. Ezeknek a funkcióknak az ellátásában bizonyos korlátozásokat kell alkalmaznunk, e korlátozásoknak valamikor még némi értelme is volt, például a Tízparancsolat figyelemreméltóan ésszerű tiltásokat tartalmaz, e korlátozásokat megtartottuk, némelyiküket a közszeméremre hivatkozva törvényi szintre is emeltük. De az evés, az ivás, az ürítés és a szaporodás olyan alapfunkciója az embernek, amit nem lehet regulázni, amihez senkinek nem lehet köze, amíg ezeknek az alapfunkcióknak a működtetése nem sérti a közösség működését, ha úgy tetszik, amíg társadalmilag nem káros.
Ezek a funkciók jórészt ma is a magánélet részei. Ezekbe a magánügyekbe az egyház kezdett először beavatkozni, kártevései százmilliók életét keserítették meg, és százmilliók életét vették el. Az egyház írt elő böjtöt, és az egyház vélte úgy, meghatározhatja az emberek párválasztásának szabályait. Az emberiség kisebbik része megszabadulni látszik a kártékony és ostoba egyház kártékony és ostoba reguláitól, de a nagyobbik rész még mindig azt hiszi, lehet olyan erőszakszervezet, ami beleavatkozhat az ember magánügyeibe. Ezeket vallásos embereknek hívják, égre emelt tekintettel kérik számon másokon a mások magánéletének részleteit. Aztán hazamennek és most nem részletezem, mit csinálnak a saját magánéletükben.
Ha van valami, ami vetekszik az egyház dúlásával, az a bulvársajtó.
Nagyon szépen kérem, ne tessék azt hinni, hogy ami a bulvársajtóban megjelenik, az már közügy. Nem az. Egyszerűen csak nyilvánossá válik valami, amihez semmi köze nincs senkinek. Az ember a saját funkcionális magánügyeit csakis a saját maga elhatározásából teheti nyilvánossá. Ha ezt valaki más teszi, az bűncselekményt követ el.
Attól, hogy valami megjelent a bulvárban, az a valami nem válik közüggyé, csak rendkívül buta emberek tömegei vehetnek rá hasonlóképpen buta embereket, hogy a megjelenéstől kezdve ezekről a dolgokról mint közügyekről kezdjenek tárgyalni, holott ezekről egész egyszerűen nincs mit tárgyalni. Még azután sem, hogy a bulvársajtó közzétette. A nyilvánosság és a közügy ugyanis két teljesen különböző fogalom.
Amíg az emberiség hagyja pusztítani magát a bulvár által, amíg a lesifotósok és más leskelődők nem kerülnek nagyon hosszú időre börtönbe, amíg az emberiség nem akarja egyszer s mindenkorra eltüntetni az életéből a bulvársajtót, addig a bulvár által előidézett és a nyomorúság szakadékába növekvő sebességgel száguldó barbárság megállíthatatlan lesz.
Tudom, képtelenségeket beszélek. Mert igaz, hogy a társadalomnak és benne az egyes embernek csak könnyen kimutatható kára származik a bulvár létéből, hogy ennek a jelenségnek nincs egyetlen olyan szelete sem, ami valaha bármilyen módon pozitív megnyilvánulásnak lehetett volna tekinthető (ne tessék a szegény buta ember „egyetlen szórakozását” pozitívumnak feltüntetni, pontosan ez a bulvár legszörnyűbb kártevése), éppen ezért a bulvárt már régen ki kellett volna irtani, ahogyan az életre ártalmas dudvát szokták eltávolítani, de a kereskedőknek ez hozza a legnagyobb hasznot. És a kereskedők paprikajancsija, az úgynevezett politikus is csak ezen a dudvával fertőzött talajon képes megélni.
Bármennyire nem kedvelem François Hollande-ot, bármennyire növeli az iránta érzett ellenszenvemet a tény, hogy ő egyike a paprikajancsiknak, azt akkor is el kell ismernem, hogy neki is lehetnek funkcionális magánügyei. Amiket egyedül ő szoríthat korlátok közé, de erre senki nem kényszerítheti. És amihez senkinek semmi köze nincs.