A minap írtam Szinetárról. Meg mindenféle régi dolgokról. Egy ember, akinek többnyire adok a véleményére azt mondja, bizonyos eseményekről azért kellene írnom, mert más nem fogja megírni. Közben meg hátha fontos.
Igaz lehet.
Sokadszor megy a tévében egy sorozat, Kisváros a címe. A keletkezésekor még az volt a címe, hogy Kisváros délen. Dátumokban gyenge vagyok, valamikor a 90-es évek elején volt ez a címe.
Úgy kezdődött, hogy egy színész eljött hozzám, írnék egy filmsorozatot a Magyar Televíziónak. A színészt hajdan kedveltem, voltak neki jó tulajdonságai, például jó színésznek tartottam, játszott is sűrűn az általam rendezett darabokban, más műsoraimba hívtam verset mondani, jól mondott verset, pedig kabarettistaként könyvelték el, én tudtam, hogy tehetséges színész. Van neki neve is, csak én most már nem írom le, mert a hajdani idők elmúltak, és ez a színész kiiratkozott az embernek tekinthető élőlények sorából. Nincsenek sámánista szokásaim, bizonyos neveket egyszerűen azért nem írok le, mert az undornak különféle fokozatai ebben megakadályoznak, a jelentéktelenség függvényében legföljebb jelzem, kiről van szó. Legszívesebben a nagy gazemberek nevét sem írnám le (lásd például Kossuth), de azokat olykor kénytelen vagyok… na jó, ezt majd máskor.
Egyszóval ez a színész azt találta ki, hogy a nagyközönség kíváncsi lenne rá egy újabb katonasorozat főszereplőjeként, és minthogy bizonyos legendák szerint én valamikor jó írónak indultam, nekem kellene megírnom ezt a sorozatot.
Zárójel következik: (Valamikor a 60-as évek második felében valóban voltak jelek, amik arra utaltak, hogy nagy jövő előtt állok, Ottlik Géza és Örkény István tanítványául fogadott, miután a Kortárs című irodalmi folyóirat 22 éves koromban közölte egymás után két írásomat, és néhány évvel később a Televízió bemutatta egy drámámat, Várkonyi Zoltán biankó szerződést kínált, hogy írjak színdarabot a Vígszínháznak, kikötése szerint a két főszerepet Ruttkai Évának és Latinovits Zoltánnak kell játszania, ehhez ők ragaszkodnak, különben szabad kezet kapok, és így tovább, valóban voltak jelei, hogy belőlem esetleg író lesz. Aztán közbeszólt Aczél György személyében a politika, amennyiben egy időre ki voltam tiltva az irodalomból. Aztán jött a két kisfiam, és nekem el kellett döntenem, hogy az apjuk leszek vagy író. Akkor csak sejtettem, ma már bizonyosan tudom, a kettő együtt nem megy, és azt is tudom, hogy helyesen döntöttem, ők mindennél fontosabbak. Ma is. Mióta felnőttek, újra elkezdtem írni, hogy a hajdani jövendölések beteljesednek-e, hamarosan kiderül.) Zárójel zárva.
Azt körülbelül lehet sejteni, milyen író voltam és vagyok, azt viszont pontosan lehet tudni, hogy rátartiságban utolérhetetlen. Nem mondtam ki hangosan, csak gondoltam, ugye senki nem hiszi komolyan, hogy én holmi tévéfilm sorozat írásával fogom magam lealacsonyítani.
Eltelt néhány nap, csöngött a telefonom. A túloldalon egy magát producernek nevező ember beszélt, akinek ugyancsak nem írom le a nevét, hamarosan kiderül, miért nem, pedig őt is évtizedek óta ismertem, operatőr koromban sokat dolgoztam vele, felvételvezető volt. Azt mondta, azért telefonál, mert szerződést szeretne aláíratni velem egy filmsorozatra. Mondtam, nem. És letettem a telefont. Másnap csöngettek a lakásomon, az ajtó előtt egy kedves arcú néni állt, azt mondta, őt a producer küldte, diktálni fogok neki.
Kedves arcú nénikre nem szokásom rávágni az ajtót, szelíden, de határozottan közöltem vele, hogy hiába jött, nem fogok diktálni. Akkor a néni elsírta magát, és azt mondta, neki több munkát így már nem fognak adni. Ezt mondták, kérdeztem. Nem, de azt igen, hogy a kézirat nélkül ne menjen vissza.
Behívtam a nénit a lakásba, leültettem az íróasztalomhoz az írógép elé, és diktálni kezdtem. Kisváros délen. Nem emlékszem, mennyi idő alatt készültünk el a történet vázlatával, de arra igen, hogy néhány nap múlva ismét szólt a telefonom. Bányai Gábor hívott, korábban kollégám a Rádióban, akkor a Magyar Televízió elnökhelyettese. Azt mondta, a Dramaturgiai Tanács megtárgyalta a sorozat vázlatát, és olyan gyorsan hozta meg az ítéletet, mint még soha, kérdés sem volt, a sorozatot azonnali megvalósításra ajánlják. Kérdeztem Gábort, van-e valami köze ehhez az egészhez. Azt mondta, bíztatta a producert, amikor az hozzá fordult, mert ezesetben tényleg jó író kell, és ő tudja, hogy én jó író vagyok, de ennél többet nem tett.
Beadtam a derekamat, a fiaim kicsik voltak, kellett a pénz, és Bányai a lelkemre beszélt, hogy nem olyan nagy szégyen írni egy jó filmsorozatot.
Nekiültem. Kitaláltam a figurákat, megírtam az első forgatókönyvet, amiben ez a bizonyos színész bemutatkozik mint őrmester, akit éppen áthelyeztek egy déli kisváros melletti kaszárnyába. Az egyes snitteket úgy írtam meg, hogy mellé tettem, hány perc hány másodperc a kép, a történet valós időben játszódott, folyamatosan (fontosnak tartom megjegyezni, a 24 című amerikai filmsorozatot nagyjából 10 évvel később kezdték készíteni, azaz nem onnan vettem az ötletet – mint mindjárt kiderül, ők sem tőlem).
A kijelölt rendező (isten nyugosztalja, régen meghalt) elkezdett fanyalogni, azt mondta, lehet, hogy a Jancsónál ennyi ez a snitt, meg lehet, a Makknál is, de nála nem. Én meg azt mondtam, drága gyerekem, a fene kíváncsi a te művészetedre, oda van írva, azt kell leforgatni, ha majd a lila ködjeidre lesz szükség, bizonyára szólni fognak, de ez itt egy szakma, ennyi idő van, ennyi pénz, ezt kell legyártani. Egyszóval nem voltam valami rokonszenves, de mindig idegesítettek a tehetségtelen emberek, akik a képességeik hiányát nagyképűsködés mögé próbálták rejteni.
Innen még hosszú, de már csak a végét mondom. Rólam kiderült, hogy nem vagyok híve a dzsentroid miniszterelnöknek, még kevésbé a kreatúráinak, Bányait Hankissal együtt eltávolították a Televízióból, a főszereplő színészből előbukkantak korábban mélyre fojtott fasisztoid hajlamai, a producerből ugyancsak, az általam megalázott rendező pedig célul tűzte ki, hogy ugrálni fog a gerincemen. Azonnali hatállyal kiraktak a produkcióból. Engem. A történeteimet nem, azokat csak tönkretették, megmiskárolták, sárba rángatták. Mindent megtartottak, a címet a „délen” híján, a figurákat, akit én Grófnak neveztem, azt átkeresztelték Hercegnek meg ilyesmi. Az elkészült hat forgatókönyvet azóta sem fizették ki.
Akkor kezdődött a sértődött bosszúállók uralma. Akkor kezdtek előbújni a rossz jellemű, rossz minőségű emberek, akiknek vágyai voltak ezekhez illeszkedő képességek nélkül. A bérelszámolók, akik tömegek feletti uralomra áhítoztak, most azt mondták, őket elnyomták a szocializmusban, és egyszerre lett belőlük tévévezér, rádióvezér. Meg mindenféle vezér.
A hetvenes évek elejétől kezdve (sokszor leírtam, elmondtam már, például Jóreggelt Európa, Hatalom1-2., október 6-7.) azokat mellőzték, akik alkalmatlanok és iszonyatosan tehetségtelenek voltak. A kilencvenes évek óta ezek az ország elöljárói, pontosan olyan alkalmatlanok és tehetségtelenek, majd tetszik látni nemsokára, amikor napvilágra kerülnek a gazemberségeik, hogy még rablónak is tehetségtelenek, még az emberek tönkretételében is fantáziátlanok, még bosszút állni sem tudnak, mert a bosszújuk is kisszerű és stílustalan.
Ami a Kisváros délent illeti, nem tudom, milyen lett volna, ha olyan marad, amilyennek én megírtam, nem az én dolgom eldönteni, jó volt-e, amit írtam, de egy bizonyos: ami megvalósult, az sokkal rosszabb lett. Olyan, amilyenek azok a pitiáner tolvajok, akik még a lopáshoz is gyávák.