Egy levél 22 aláírással
Van egy könyv a piacon, nem tudok róla mondani semmit, nem olvastam. Amit az "illetékes sajtó" összehord róla, nem érdekel. Egy lány írta, bántják is érte, lehet, megérdemli, mondom, nem tudom, de nem is erről van szó. És nem is arról a szerencsétlen vénemberről, akit Szepesi Nikolett név nélkül említ és akivel kapcsolatban nincs bírósági ítélet, disznólkodott vagy sem, ennélfogva róla sincs mit mondanom.
Annál inkább arról a nyolc lányról a 22 aláíróból, akik tiltakoznak Szepesi Nikolett könyve ellen, és kiállnak az edzőjük, bizonyos Turi mellett. Az is szomorú, hogy a hímneműek ezt teszik, de a lányok…
Megvédenek egy alakot, aki azt mondja, neki nincs semmi köze ahhoz a disznólkodó vénemberhez (azaz semmiféle felelősséget nem vállal azokért, akikért pusztán a munkakörénél fogva felelősséggel tartozik), és aki sajátszájúlag is beismerte, hogy pofozta a sportolóit (a „tanítvány” kifejezést talán mellőzzük, ahhoz tanárt is kell feltételeznünk). Azt mondta ez a Turi, hogy akkoriban még nem ítélte el annyira a közvélemény a pofozást, most már más a helyzet, ehhez kénytelen alkalmazkodni.
Tetszik érteni?
Legszívesebben most is pofozna, dehát a közvélemény vagy mi a fene. Meg nem fordul abban a sajnálatosan csekély méretű agyában, hogy az ilyesmi nem a közvéleménytől függ. Most sem és száz vagy ötszáz évvel ezelőtt sem attól függött, megüt-e az ember egy másik embert, hogy mi erről a véleménye a köznek, hanem attól, hogy az egyén mennyire jutott a kétlábra állás megerőltető folyamatában. Ha egyelőre inkább makog, mint beszél, akkor persze még nem érte el a homo erectus szellemi színvonalát, ilyen van, ezt tudomásul kell vennünk, csak akkor nem szabad emberek közé engedni. Mert az ösztönvezérelt előember odacsap, ez természetes, ennyi telik tőle. Kisgyereket üt, esetleg nőket, egy alapszabály van, az illető legyen nála gyengébb. Fizikailag. Ócskalelkű bugrisok nagy számban élnek korunkban is, nem különösebben bonyolult lélektani művelet felismerni őket. Az ilyen gyáván elsunnyog ugyanis, amikor a felelősségéről van szó, mert akkor sem tett semmit, amikor egy Szepesi Nikolett nevű védtelen kislány szólt neki, hanem inkább megpofozta.
Aláírást gyűjteni, kiállni egy efféle mellett – hát nem tudom. A sportolói agy az esetek többségében eltér a hétköznapi emberétől (ezt nem pozitívumként említem), de ennyire?
A levél, amit huszonketten aláírtak, inkább felháborítóan, mint szánalmasan szemforgató és ostoba, olyan jó kis ötvenes évekbeli hangulata van neki, „a legteljesebb mértékben kiállunk a minket a múltban és/vagy a jelenben felkészítő és segítő szakemberek emberi és erkölcsi tartásáért és példamutatásáért…” (molesztáló /nincs bizonyítva, de az sem, hogy nem/ vénember és pofonokat osztogató edző emberi és erkölcsi tartásáról van szó, különös tekintettel a példamutatásukra, lányok, az isten szerelmére!). És van még egy apróság, amire persze lehet sokféle magyarázat, de egyelőre kérdés: a nyolc, nem túlságosan ismert lány mellett miért nem írta alá ezt a baromi levelet Egerszegi Krisztina, Kovács Ágnes és Risztov Éva? Bizonyos források szerint nekik is volt edzőjük ez az alak.
És végül tessék mondani, az hogyan lehet, hogy ez a Turi nevű még egyáltalán ott van, ahol eddig volt? Esetében ugyanis nem kell semmiféle jogerős ítélet ahhoz, hogy eltűnjön a gyerekek közeléből, elég az, amit beszél.
A Menon-paradoxon
Ott tartottam, hogy a nő úgy is tudja-e, amit föntebb leírtam vagy nem, és arra jutottam, hogy inkább nem.
Azaz misztifikálom ezt az egész nőkérdést?
Belegondoltam, a válaszom az, hogy misztifikálom, igen. Hogy miért? Mert a férfi és nő viszonya nézetem szerint misztikus, magyarul titokzatos, rejtélyes, sejtelmes. Kevésbé misztikusan szólva jóformán semmit nem tudunk róla.
Van a természet törvénye, ami az ember esetében a zsigeri élvezettől (az udvarlási fázist is annak tekintem) a gyereknemzésig tart, és van a költészet meg egyéb művészetek, amik a zsigeri élvezetnek látszólag egy emelkedettebb szintjét érik el. Azt hihetnénk, hogy a művészetek intellektuális élvezete finomíthatja az ösztönéletet, pedig nem. Itt aranymetszés van, harmóniai váz és az alak elhelyezése a térben, de szó sem esik az alapproblémáról, hogy ugyanis a művészember megkísérelt volna behatolni nő és férfi viszonyába.
Volt rengeteg, nézetem szerint tudatalatti kísérlet. Ezen kísérletek legsikerültebbjei is az esetek többségében kudarcot vallottak, amennyiben megmaradtak a természet törvényének, a zsigeri vonzalomnak az ábrázolásánál. Rengeteg gyönyörűséges alkotást tudunk mondani, verset is, szobrot is, a kérdés csak az, hogy a fent említett misztikum feloldásához, magyarázatához mennyire járul hozzá például József Attila Ódája vagy Rodin Örök tavasza, hogy az alapproblémához legérzékenyebben közelítő műveket említsek.
 |
| Rodin - Örök tavasz |
A kérdésre az a válaszom, hogy úgyszólván semennyire.
Ha egy probléma megoldására ennyire nincs elképzelésünk, az azt jelenti, hogy nem tudunk a probléma létezéséről, ami meg azt jelenti, hogy akkor nincs is probléma. A Platónnál olvasható – szerintem zseniális – Menon-paradoxonnak ez a lényege.
Nő és férfi viszonya eszerint nem is misztikus, hanem egyszerűen nem létezik.
Jó, nem?
Az itt következő felvételt a nőségnek küldöm. Sajnos nem túl jó minőségű (képileg), pedig itt nem csak a hang fontos, látni kell például azt a két tüneményes humorú lányt Gidon Kremer két oldalán meg a jazzdobossá változó üstdobost, ahogy például felhúzza az utolsó hangot. A Kremerata Baltica 2002-ben játszotta el ezt a Mozart-művet Salzburgban, lehet, hogy van ehhez hasonlítható gyönyörűség a zeneirodalomban, én nem tudok róla.
Sokan sokféleképpen adták már elő ezt a szerenádot, de tudomásom szerint csak Gidon Kremer találta ki ezt a commedia dell’arte-szerű előadásmódot. A commedia dell’arte egyik jellemzője az asszociáció, az aktualizált képzettársítás, ami az előadott darabot saját korához idomítja, a jelenből – vagy akár a darab születésénél sokkal régebbi múltból – idéz szavakat, viselkedésformákat. A bőgős egy francia gyerekdalból játszik néhány hangot (Hull a pelyhes… így ismerjük mi Magyarországon, Mozart Variációk egy francia gyermekdalra című művéből), Kremer a Monti-csárdásba kezd bele, aztán hárman a két lánnyal Offenbach Orfeusz az alvilágban-jából indítják a Kán-kánt. Kremer az egyik legnagyobb hegedűs a világon (pedig elég nagy a verseny), és bizonyosan ezek között is a legnagyobb muzsikus, aki nem „csak” hegedül, mindent tud a zenéről.
A zenéről mindent tudni pedig más, mint bármi egyébről tudni mindent.
Majdnem olyan, mint mindent tudni a nőkről.
(Nem olvastam sehol, de úgy vélem, a Kremerata Baltica a Camerata Salzburg nevű kiváló kamarazenekar /név/mintájára született a hegedűs vezetéknevéből és szülőhelyéből, utóbbi a Baltikum, közelebbről Riga. A világ egyik legjelentősebb hegedűművésze szovjetnek született, aztán letté lehetett.)