Nő és férfi viszonyáról 2.

Mielőtt folytatnám, amit legutóbb elkezdtem, egy gyors javítás: tudom már, mi a neve annak a sportriporternek, aki Londonból Risztov Éva versenyét közvetítette. Bármilyen kicsi is ennek a „fórumnak” a látogatottsága, úgy illik, hogy ideírjam. Székely Dávidnak hívják, és szívesen írom le a nevét akárhányszor, mert alaposan rászolgált a megbecsülésre és elismerésre. A Tour de France-t közvetíti egy kollégájával (ő is jó) – kiválóan.

Egy általam kedvelt sportot is tönkre lehet tenni, ha tehetségtelen, nagyképű, saját magával nagyon elégedett ostoba dilettáns közvetít, de vissza is tud csábítani egy olyan ember, aki legalább az alapvető követelményeknek képes megfelelni.

Székely Dávid annál sokkal több, őt élvezet hallgatni. Érti a szakmáját, ért ahhoz a sportághoz, amiről beszél, helyesen ejti az idegen neveket, mindent tud a földrajzról, a történelemről, amit az illető futam kapcsán tudni illik, sőt annál sokkal többet is, átjön a hangszórón, hogy szereti a munkáját, és nem szívességet tesz nekem a szövegével, amivel a képembe csapja a (többnyire fals) információkat, nem primitív és hülye szóvicceket farag, hanem humora van.

Ünnepélyesen visszavonom a hasonlító mondatomat, mely szerint „még nem egy Gundel Takács”, mert már van olyan (ugye érthető, Gundel Takács Gábor nálam a mérce, aki Vitray és Gyulai után felcsillantotta a reményt, lehet még figyelni magyarul beszélő sportkommentátorra – eddig Szabó Gáboron kívül ezt senkiről nem lehetett állítani).

Székely Dávid, isten hozott az egyelőre még eléggé néptelen fedélzeten.

Most pedig vissza az eredeti témához.

Essünk túl végre ezen a feminista-kérdésen, mármint hogy miért gondolhatják úgy sokan, én feminista szövegekkel traktálom itt a nagyérdeműt.

Családom sajátos (bár a korban és az úgynevezett társadalmi osztályban egyáltalán nem szokatlan) berendezkedésének megfelelően a kisgyerekkorom úgy telt, hogy a szüleimmel nem találkoztam, de a nagyapám által személyemhez kirendelt emberek közül ketten álltak hozzám igazán közel: Margit, a 20 éves kora előtt hozzánk került, tejfehérbőrű, szőke hajkoronás holland nörsz, és Tanti (a nevére nem emlékszem, csak arra, hogy így hívtam), az ősz és kicsi, nagyon öreg (fogalmam sincs, hány éves lehetett) német nevelőnő. (Azt sem pontosan tudom, mi volt a kettejük feladata közötti különbség, úgy vélem, Margit a „gyereklány” lehetett, fürdetés, etetés, ilyesmi dolgok tudója, Tanti meg a „szellemi” felelős.) Négyéves koromig csak hollandul és németül értettem, minthogy ez a két aranyos nő csak a saját anyanyelvén tudott, és a nagyapám is szívesebben beszélt németül, mint magyarul. Mentségére legyen mondva, csak a szokás miatt, ő azért sokkal jobban tudott magyarul, mint a XIX. századi magyar arisztokrácia általában. És bár hamarosan nagyot fordult a történelem, egy újabb fennforgás miatt anyámmal csak sok év múlva találkoztam úgy, hogy kiderült, ő az én anyám, azért addig is nők vettek körül, azaz igen fiatalon tisztában voltam vele, hogy mindent a nőknek köszönhetek.

Ebben eddig nincs semmi különös, ezt nyilván sok férfiember sejti, legalább a tudatalattijában.

Nők Lapja

Ám eljött az 1994. esztendő tavasza, és engem a rendszerváltó pártok nagyobb dicsőségére eltávolítottak a Rádióból, akkor először. (A szocializmus évtizedei alatt megátalkodott pártonkívüliként, a származásom és viselt dolgaim pontos ismeretében egyszer sem bocsátottak el, pedig akkor sem tartottam a szájamat, a szabadság és függetlenség kitörése után nem egészen négy évvel pedig acsarkodó dühvel csapták rám az ajtót, kívül tágasabb. Igaz, szóltam néhányszor, nem úgy kellene, hogy most is megszabjuk, mit, hogyan és meddig, az irány ugyanis majdnem mindegy, a népnemzeti valláserkölcsöt ugyanúgy nem szeretném hagyni rámkényszeríteni, ahogyan az elvtársak elképzelte szocializmust sem akartam.)

Alig telt el néhány nap, még fel sem fogtam, hogy két kicsi gyerekkel és egy feleséggel valamiből tovább kellene élni, amikor találkoztam Zétényi Lilivel (lám, már megint egy nő). Ő megkérdezte, nem volna-e kedvem a Nők Lapjához menni főszerkesztő-helyettesnek, aztán kis idő múlva – minthogy ő ösztöndíjjal az Egyesült Államokba készül – megbízott főszerkesztőnek, amíg vissza nem jön. Amúgy is praktikus volna ehhez a laphoz végre egy férfi főnök. Mondta Zétényi Lili, a Nők Lapja főszerkesztője.

Ezt nem értettem.

Mint az részben a fentiekből is kiderül, én mindig is nagyon szerettem a női társaságot, felcseperedvén még inkább súlyt helyeztem arra, hogy széles körű és alapos ismeretekre tegyek szert a női lélek rejtelmeit illetően, de hogy mi keresnivalóm lehet nekem egy nőknek szóló lapnál… Az nem egy indok, hogy talán többet tudok róluk más férfiaknál, de nyilvánvalóan nem eleget, minthogy eleget egy férfi sosem fog tudni a nőről.

Elvállaltam az állást, hálálkodó szavak kíséretében, gondosan titkolva, hogy sejtelmem sincs, mit fogok én ott csinálni.

Körülbelül egy fél évig voltam a Nők Lapjánál. Működésem mérlegét nem az én feladatom megvonni, az újság főszerkesztőinek névsorába valószínűleg sosem fogok bekerülni, nem engedtem ugyanis kiírni a nevemet az impresszumba, nem tartottam volna ildomosnak, tudtam, hogy ideiglenesen tartózkodom ott. Egy bizonyos, a lap nem lett szegényebb ez idő alatt, úgy értem, a példányszám nem esett vissza, sőt nem is stagnált, Fenyő János, az újság azóta megboldogult tulajdonosa a rádiós fizetésem többszörösét kínálta, (nem is értette, hogyan lehet valaki olyan hülye, hogy fillérekért visszamegy a Bródy Sándor utcába – megjegyzem, ma már én sem értem).

Fenyőről jut eszembe. Nem sokat tudtam róla akkor (ez nem változott, azóta sem), csak annyit, hogy fotoriporter volt, állítólag nem is rossz, valamint azt, hogy jó üzletember. Ez utóbbihoz végképp nem tudok hozzászólni, még a jó üzletemberség jellemzőiről sem tudok semmit, ha tudnám, mi kell hozzá, talán megpróbálnám.

Ezt visszavonom. Akkor sem próbálnám meg.

Történt, hogy az imolai versenypályán meghalt Ayrton Senna, kiválónak tartott autóversenyző. Vasárnap volt.

1994-ben egy hetilap színes címlapját 5 héttel a megjelenés előtt fogadta el a nyomda, nagyon nagy szerencsével ezt egy-két héttel le lehetett rövidíteni, de nem szerették azt, aki ezt megpróbálta.

Azon a vasárnapon elhatároztam, hogy a heti szám Senna színes arcképével a címlapon fog megjelenni, belül pedig nekrológgal két színes oldalon. Ez bő két napot jelentett.

Felhívtam Cséve Gábort, a Nők Lapja művészeti szerkesztőjét, aki ünnepélyesen őrültnek nyilvánított, majd nyomban utána felajánlotta életét és vérét. Nem akarom hosszúra nyújtani, szereztem még vasárnap délután jogtiszta színes diát (internetnek, digitális tördelésnek, szedésnek még híre sincs a korban), Cséve áttördelte a lapot, vettem egy üveg konyakot a nyomdafőnöknek, kidobtam a már munkában lévő címlapot, a belső két színes oldalt, megírtam a szöveget (különben nem írtam a lapba, azt sem tartottam volna ildomosnak, de itt nem találtam más megoldást),

amikor értesültem róla, hogy a helyettesem fölment Fenyőhöz mószerolni, hogyan készülök szétdúlni a szokott rendet. (Zétényi Lili akkor már elment  Amerikába, és az addigi helyettes volt a rangidős, úgy illett volna, hogy ő legyen a főnök, dehát a sors útjai kifürkészhetetlenek, a rangidős helyettes természetesen nem szerette ezt a helyzetet. Ezt én akkor is megértettem, kicsit fúrt is a lelkiismeret, az illető tetszetős, helyes külsejű nő, ráadásul sokat köszönhettem neki, mindig levette a vállamról a „horgolás és vidéke” jellegű laprészek szerkesztését, jól is csinálta, nélküle összeomlott volna az újság. Még azt is megértettem, hogy nem bír engem, egyszer lehetett volna igazi nagyfőnök, és akkor jön egy ilyen széllel bélelt, mindent másképp akar, mint ahogyan eddig volt, most még hozzá ez a Senna dolog, ez nem is érdekli a nőket.)

Fenyő titkárnője beszélte el hétfőn az eseményeket: amikor a laptulajdonos értesült a dolgok állásáról, azonnal fölvette a telefonkagylót, a helyettesemnek megköszönte a tájékoztatást, talán még azt is hozzátette, hogy bezzeg erre a Benediktytől nem számíthatott, felhívta a nyomdát, és intézkedett, hogy egyelőre 50 000-rel nyomjanak többet a lapból, a többit meglátjuk.

Fenyő Jánossal a Nők Lapjánál töltött félévem alatt talán háromszor beszéltem. A fenti eset után úgy véltem, lehet valami abban a szóbeszédben, hogy jó üzletember volt. Isten nyugosztalja.

Kétségtelen, hogy ez a fél év alapvetően befolyásolta a világnézetemet. Zétényi Lilinek tökéletesen igaza volt, kellett oda egy férfi főnök. Azért, hogy az illető férfi végre elkezdjen valamit tényleg megérteni abból, ami körülveszi, hogy mi miért olyan, amilyen, függően attól, a jelenség hogyan viszonyul a nőkhöz: közvetlen közük van hozzá vagy csak közvetett vagy semmi. Hogy az illető férfi végre kezdje felfogni, a jelenségek úgy rosszabbodnak, ahogyan távolodnak a nőktől.

Ez így eddig rendben van, már csak egy kérdés maradt: kinek írom én ezt? A férfinak, mert a nő úgyis tudja? Dehogy tudja.