Most éppen kongresszusosdit játszanak.
Megtehetik, még mindig szabadlábon vannak, még mindig nincsenek előzetes
letartóztatásban, miközben egy nürnbergihez hasonló igazságügyi gépezet végzi
az utolsó teendőket a maga működésének indítása előtt. A kérdés az, érdekel-e
engem, mi történik azon a „kongresszuson”. Kérem, legyenek elnézőek a következő,
nagyon gusztustalan kép leírása miatt, de metaforákban is súlyt helyezek a
pontosságra: egy bűzlő kelést valamely élő szervezeten nem szokásom megbámulni,
bízom benne, hogy az arra hivatottak elvégzik a gyógyítás vagy valami módon
eltávolítás munkáját. A következő kérdés az, ezt a kelést nekem naponta
észlelnem kell-e a közélet különféle fórumain. Egy utcai baleset véres képeit
is csak kitakarva közlik a tömegtájékoztató eszközök, miért kárhoztatnak engem
arra, hogy minden módon értesülnöm kelljen egy ilyen „kongresszus” részleteiről.
Jó, ha meglátom a nyitó szöveget vagy képet, azonnal kikapcsolom a merénylő
médiumot, de ahhoz ezeket már látnom kellett…
Ez a tömeggyilkos rablóbanda soha nem fogja
elszégyellni magát, ha képes volna rá, nincs az elmúlt 16 év. Nekünk kell
gondoskodnunk arról, hogy soha többé ne kerülhessenek abba a helyzetbe, amibe
mi hagytuk őket bekerülni, hogy élősdiként szívják a vérünket. A „kongresszusuk”
rendezésének engedélyezésével most azt tesszük. Az Országházba beengedésükkel
is azt tesszük.
Tudom, vannak, akik kéjjel élvezik ennek a
bűzös kelésnek a napról napra látható terjedését, várják az elfertőződésnek azt
a fokát, ami után nincs tovább. De sokan vagyunk, akik ebben semmi szórakoztatót
nem látnak.
Mi vagyunk ugyanis az élő szervezet, amin
ez a kelés pusztít…