Meggyilkoltak egy kisfiút. A bűntett a jog szerint elévült, a gyilkos szabadon távozhatott.
Megnéztem, mit ír a jog az elévülésről. Azt, hogy mi mennyi idő alatt évül el. Azt nem, hogy miért.
Azért nem, mert racionálisan indokolhatatlan. A bűn ugyanis bűn marad. Nemcsak az elkövető élete végéig, hanem mindörökké. Egy Sportszelet ellopása is.
Ez a blog nem azért van, hogy súlyos filozófiai kérdésekre adjon választ. Nem is olvasná el senki. De ez az "elévülés" olyan undorító ostobaság, amit legalább egyszer, legalább a felületét megkarcolva taglalni kellene. Nem jogtechnikailag, mert annak mindaddig semmi értelme nincs, ameddig a joggal mindenki úgy bánik, ahogyan ebben az országban bánnak vele - lényegében a magyar történelem kezdeteitől. Hanem csak amúgy köznapian, közérthetően, az alapvető erkölcs alapján.
Írtam egy könyvet, jó régen, a könyv szerkesztője meg még egy néhányan azt mondták róla, világsiker lesz. Aztán a kiadó tulajdonosa nem adott pénzt a fordításra sem, a marketingre sem, úgy jelent meg, hogy még én sem tudtam, mikor. Názáreti a címe. Olyat is mondtak róla, hogy kétszáz évenként írnak ilyen könyvet, meg azt is mondták, hány ehhez fogható van a világirodalom történetében. Kis ideig majdnem el is hittem.
Ideteszek egy részt. Hátha közelebb jutunk az elévülés jogi értelmezésének felháborító kártékonyságához:
Most mit csináljak? Milyen büntetést kapok istentől, hogy nem tudom apát
rendesen eltemetni? Akkor sem tudtam volna megmosni és felöltöztetni, amikor
meghalt, és még gyűlöltem, azért is, amiért meghalt, és akkor sem, amikor
elindultam vele a fia sírjához, mert akkor már nagyon szerettem, mert mindent
megértettem, mert megértettem, hogy apa félt mindenkitől. És a legjobban tőlem
félt. Én meg tőle. Úgy éltünk egymás mellett negyven évig, hogy féltünk
egymástól.
Napfolt remeg a kordé mögött, körte alakú muslicafelhő süllyed és
emelkedik a fényhasáb alján a fű felett.
- Semmilyen büntetést nem kapsz istentől. Isten nem büntet és nem
jutalmaz.
Tiámá a tenyere élével letörli arcáról a könnyet.
- Én, az Úr a te Istened,
féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad
és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. Ásszeret hádivrót, első kőtábla,
második parancsolat. Apa lerajzolta nekem, hamarabb kellett megtanulnom, mint hogy
írni olvasni tudtam volna. Még azt sem tudtam, mi a tíz és mi a parancsolat, de
azt, hogy ásszeret hádivrót, már tudnom kellett.
- Tettél már rosszat?
Követtél el bűnt?
- Amit most apával teszek.
- Korábban.
- Biztosan. Nincs olyan
ember, aki nem tesz rosszat. Búcsú nélkül hagytam el egy kisfiút, amikor
elköltöztünk Mamréból. Az egyetlen embert, aki talán szeretett engem.
- Milyen büntetést kaptál?
Az asszony felnéz az arcra,
állja az őt vizsgáló tekintetet.
- Nem tudom. Isten
megbocsát, ahogyan a te szemedben most megbocsátás van?
Keresztben maga elé veszi a
botot, leül szemben az asszonnyal. Tiámá végig követi a mozdulatot, így már
lefelé néz, szemhéja leereszkedik, karját kinyújtja.
- Te megbocsátasz, uram?
Megfogja az asszony kezét,
összekulcsolja, egyik tenyerébe helyezi, a másikat ráteszi az asszony két
összekulcsolt kezére.
- Milyen büntetést kaptál?
Tiámá hangja fátyolos és
halk.
- Nem tudom. Nem emlékszem.
- Mikor hagytad ott búcsú
nélkül azt a kisfiút?
- Két nap múlva lesz tizennégy
éve.
- Miért emlékszel rá ilyen
pontosan?
- Mert azóta is fáj.
Júdás szorosabban karolja át
a szamár fejét.
- Nyughass te.
Elengedi a kezét, nézi az
asszonyt.
- Ha most én azt mondanám, megbocsátok, mit tennél? Ha most isten
megbocsátana, mit tennél? Ha itt lenne az a kisfiú, és azt mondaná, megbocsát,
mit tennél? Nem fájna tovább?
- De. Fájna. Amit tettem, az tett marad. Joel próféta azt mondta, és szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat, úgy
térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez; mert könyörülő és irgalmas ő,
késedelmes a haragra és nagy kegyelmű, és bánkódik a gonosz miatt. Miért mondta
ezt?
-
Mert Joel próféta könyörülő és irgalmas volt, késedelmes a haragra és nagy
kegyelmű, és bánkódott a gonosz miatt. És úgy szerette volna, ha Isten is
ilyen. Joel és a többi próféta olyan, mint a kereskedő, egy bűnért egy
szívszaggatás, az pedig könyörületet és irgalmat hoz. Odafent a Templomban
Kajafás pénzváltói ma három olyan pénzérmét adnak egy tiruszi ezüstért, amin
Tiberius arcmása van, és egy tiruszi ezüstért kapsz egy galambot vagy egy
tyúkot. Ha megforgatod a madarat a fejed körül, megbocsáttatik a te bűnöd. Ez
azt jelenti, hogy ha van három császáros pénzed, tiéd a bűnbocsánat,
elkövethetsz bármit. Nemrég ezért még egy kecskebakot kellett áldozni, az többe
került. Joel próféta nem tudta azt, amit te tudsz, hogy a tett az tett marad. Isten
nem büntet, nem jutalmaz és nem bocsát meg, csak hagyja, hogy amit tettél, az
tett maradjon. Hogy milyen közel vagy istenhez, azt csak te tudod, a próféták
nem. És minél közelebb vagy istenhez, a bűn annál jobban fáj, de a bűnt nem
lehet megváltani, mert aki úgy gondolja, hogy lehet, az másnap is elköveti a
bűnt, ha van egy tiruszi ezüstje. Ha nincs, akkor addig vár a megváltással,
amíg majd újra lesz. Aki megváltást akar, annak nincs köze istenhez.
-
Ki vagy te, uram? A tekintetedben megbocsátás van, ha azt mondod is, hogy
hiábavaló volna megbocsátanod.
-
Én csak érteni akarlak téged, és elfogadni olyannak, amilyen vagy. Neked kell
megküzdened azért, hogy én örömmel fogadhassalak el, ha akarod, hogy
elfogadjalak. És nekem is tennem kell azért, hogy te elfogadj engem. Nekem
könnyebb, mert én közeledem hozzád, nekem csak azon a hártyán kell áthatolnom,
amit a saját ítéleteim vontak köréd, a segítségre szoruló köré. Aki elmegy
melletted, mintha észre sem venne, az sziklából építette köréd a saját
félelmeinek a falát, az meg sem próbálhat áttörni azon a falon. Azt a falat,
amit te látsz körülöttem, neked kell lebontanod.
Feláll,
vállára keríti a tarisznyát, fölveszi a botot.
-
Gyere, segítek apádat eltemetni.
Tiámá
ül tovább a kordé kerekén.
-
Azt hiszem, tudom, ki vagy te. A Wadi Qumrán fölött van egy sok házból való
telep, apa oda vitt sátrakat. Apa sátorkészítő volt, és ott nagy sátoros
ünnepeket tartottak, és ott látott egy tizenöt éves fiút. Amikor apa letette a
sátrakat, megállt a nagy udvar szélén, és nézte, mi történik. Az a fiú állt egy
nagy bottal a kezében, tarisznyával a vállán, körülötte a telep lakói, lehettek
vagy százan. A fiú a hazugságról, a butaságról, a képmutatásról beszélt. Isten
törvényéről és az ember szolgaságáról. Apa azt mondta, hogy a száz ember közül
sokan némán, sápadtan és nagyon dühösen
álltak, és látszott rajtuk, hogy félnek ettől a fiútól. Apa mellett el akart
menni egy valamivel idősebb fiú, és apa akkor olyan bátor volt, mint még soha
életében, mert megállította azt, aki el akart menni mellette, és megkérdezte
tőle, ki az, aki ott beszél. Ez az idősebb fiú azt mondta, az ott a názáreti,
az ő unokatestvére. És apa azt is megkérdezte, őt hogy hívják, azt mondta,
Jánosnak. Apa azt mondta, azért volt bátorsága így viselkedni, mert soha
életében nem érezte magát olyan erősnek, mint akkor ott, mert ő értette, hogy
mit mond a názáreti, és hogy a többi ember miért olyan dühös. János azt mondta
apának, hogy sietnie kell, segítségért megy. Apa akkor azt mondta Jánosnak,
hogy annak a fiúnak ott, a názáretinek nem kell segítség. Ez négy évvel ezelőtt
volt. Amikor apa hazajött, azt mondta, most már minden jó lesz, mert akit ő
látott, az a Messiás. De aztán többet nem hallottunk rólad, uram. Apa azt
mondta, nyugodtan hal meg, mert eljött már a Messiás, és azt mondta, meglátod
kislányom, neked már jó lesz.
Leteszi
a botot keresztbe az asszony lábához, letérdel elé, megfogja a kezét.
-
És ezt te elhitted?
-
Akkor még nem.
A fejét lehajtja, megsimogatja
Tiámá kezét.
-
Emlékszel, mit mondtam az előbb?
-
Emlékszem, uram. Azt mondtad, hogy aki megváltást akar, annak nincs köze istenhez.
Ezt én értem, de nem sokan fogják érteni, mert az ember mindig inkább
megváltást akar, az embernek, attól félek, nincs köze istenhez.
Elengedi
Tiámá kezét, feláll, fölveszi a botot, a kordéra könyököl.
-
Úgy gondolod?
-
Úgy gondolom, most megértettem, amit apa akkor mondott.