Ez már tényleg a legalja

 

Ezeket hogy engedhették be? Nincs valamilyen szabály az EP-ben, aminek az alapján az ilyeneket automatikusan valamilyen gyengeelméjűek izolálására való intézetbe viszik?

Ígérem, soha többé ilyen gusztustalanságot ide nem teszek, de ezt muszáj volt. Bocsánat.

Lapszemle

Török Gábor: itt a magyarázat, hogy a kormányközeli kutatásokban, miért áll olyan jól a Fidesz

Óistenem, végre! Már úgy vártam, hogy valaki megmagyarázza. Kétségek között hányódom évek, évtizedek óta, és akkor most végre itt van a racionális elme, aki fényt derít...

Engem már jóideje idegesít a "sajtó" által legfőbb orákulumként magasztalt, minden más "elemző" fölé helyezett isteni kinyilatkoztató, de ez azért a szokásos mélységet is alul múlja.

Egy romlott, pusztító, despotikus, "kormánynak" eufemizált hazugsághalmaz talpnyalói közül a legsűrűbb nyelvcsapásbajnokok egyikének a gusztustalanságait észérvekkel illetni körülbelül a laposföld magyarázók szellemi színvonalával azonos szintet jelent.

Mert hogy miről is van szó? Leírnak számokat. Ahogyan akkor is leírnak számokat, amikor a "gazdaság" állapotáról, az inflációról vagy a "nemzeti konzultációról" kell "adatokat" közölni. Az úgynevezett független sajtó meg engedelmesen lemásolja ezeket a számokat. Eddig legalább attól megkíméltek, hogy "magyarázatot" adjanak a számok keletkezésére.

Ugyanebben a "lapszámban" van két másik cím, amik önmagukban, egymás alatt leírva borzalmasak, de még ezt is alul tudják múlni. Íme a címek:

Orbán: Nem lesz arra pénz Magyarországon, hogy az állam a vasútállomásokat felújítsa, ezért kell a magántőke

Vitézy: Orbán beismerte, a magyar állam képtelenné vált a vasútállomások működtetésére

Alattuk egy-egy "tudósítás". Tárgyilagosan, tényként közölve az eseményeket. Mely események lényege, hogy a "parlament" számon kérte a fizetéseket meg hogy olimpiát akarnak rendezni...

Még mindig ebben a "lapszámban" van egy főcím, jóval lejjebb, a fentiektől teljesen függetlenül, mutatván, hogy a lap felelőseinek halvány fogalmuk sincs az összefüggésekről:

Százmilliárdokat hiteleznek Orbánék kockázatos országoknak

Alatta a kivetett összefoglaló:

Egyre több pénzt költ a magyar kormány a külpolitikai befolyásának növelésére. Eurómilliárdokat fordít magas kockázati besorolású balkáni és afrikai országok – például Csád és a Maldív Köztársaság – hitelezésére, illetve egy kivételezett vállalati kör, az úgynevezett nemzeti bajnokok terjeszkedéséhez nyújtott kölcsönökre. Az Észak-Macedóniának nyújtott hitel kamata alig több mint a fele annak, mint amennyiért az állami Eximbank forráshoz jut, vagyis a balkáni ország – amelyet ismét a Magyarországra menekülő volt kormányfő, Nikola Gruevszki egykori pártja irányít – konszolidációját részben a magyar adófizetők állják.

Tetszik érteni?

Egyre több pénzt költ a magyar kormány a külpolitikai befolyásának növelésére.

részben a magyar adófizetők állják

A mondattöredékeket én emeltem ki, nem a lap szerkesztősége. Ők ugyanis tényként közlik a "külpolitikai befolyást" meg azt, hogy "részben".

Nehéz feltételezni ennyi tudatlanságból eredő naivitást. Hogy nem tudják, melyik változata a lopásnak, a későbbi begyűjtés lehetőségének a "magas kockázatú országokba" való kihelyezés, meg hogy ezeket a rablógyilkosságokat, amiket elöljáróink tizennégy éve rendszeresen elkövetnek, nem "részben" állják a magyar adófizetők.

A hatvanas évek közepén egy hetilap főszerkesztő helyettese voltam. Egymillió háromszázezres példányszámban jelentünk meg. Nem évente, hetente. Lehetett tudni, mekkora a felelősségünk, amit az olvasóinkért érzünk minden percben, mikor az újságot szerkesztjük, hol és hogyan kell elhelyeznünk azokat a mondatokat, képeket, amik a generális hazugság mögül némi fényt derítenek a valóságra. Ezenkívül én nemcsak azt tudtam pontosan, mi van egy lapszámban, azt is, miről írtunk korábban. Ha nem emlékeztem pontosan, utánanéztem.

A híd túl messze van című filmben Gene Hackman egy lengyel tábornokot játszik. Az egyik törzstiszt eligazításának végén mindössze ennyit mond: "csak töprengek - hogy ön melyik oldalon áll."

Az elévülésről

Meggyilkoltak egy kisfiút. A bűntett a jog szerint elévült, a gyilkos szabadon távozhatott.

Megnéztem, mit ír a jog az elévülésről. Azt, hogy mi mennyi idő alatt évül el. Azt nem, hogy miért.

Azért nem, mert racionálisan indokolhatatlan. A bűn ugyanis bűn marad. Nemcsak az elkövető élete végéig, hanem mindörökké. Egy Sportszelet ellopása is.

Ez a blog nem azért van, hogy súlyos filozófiai kérdésekre adjon választ. Nem is olvasná el senki. De ez az "elévülés" olyan undorító ostobaság, amit legalább egyszer, legalább a felületét megkarcolva taglalni kellene. Nem jogtechnikailag, mert annak mindaddig semmi értelme nincs, ameddig a joggal mindenki úgy bánik, ahogyan ebben az országban bánnak vele - lényegében a magyar történelem kezdeteitől. Hanem csak amúgy köznapian, közérthetően, az alapvető erkölcs alapján.

Írtam egy könyvet, jó régen, a könyv szerkesztője meg még egy néhányan azt mondták róla, világsiker lesz. Aztán a kiadó tulajdonosa nem adott pénzt a fordításra sem, a marketingre sem, úgy jelent meg, hogy még én sem tudtam, mikor. Názáreti a címe. Olyat is mondtak róla, hogy kétszáz évenként írnak ilyen könyvet, meg azt is mondták, hány ehhez fogható van a világirodalom történetében. Kis ideig majdnem el is hittem.

Ideteszek egy részt. Hátha közelebb jutunk az elévülés jogi értelmezésének felháborító kártékonyságához:

Most mit csináljak? Milyen büntetést kapok istentől, hogy nem tudom apát rendesen eltemetni? Akkor sem tudtam volna megmosni és felöltöztetni, amikor meghalt, és még gyűlöltem, azért is, amiért meghalt, és akkor sem, amikor elindultam vele a fia sírjához, mert akkor már nagyon szerettem, mert mindent megértettem, mert megértettem, hogy apa félt mindenkitől. És a legjobban tőlem félt. Én meg tőle. Úgy éltünk egymás mellett negyven évig, hogy féltünk egymástól.

Napfolt remeg a kordé mögött, körte alakú muslicafelhő süllyed és emelkedik a fényhasáb alján a fű felett.

- Semmilyen büntetést nem kapsz istentől. Isten nem büntet és nem jutalmaz.

Tiámá a tenyere élével letörli arcáról a könnyet.

- Én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. Ásszeret hádivrót, első kőtábla, második parancsolat. Apa lerajzolta nekem, hamarabb kellett megtanulnom, mint hogy írni olvasni tudtam volna. Még azt sem tudtam, mi a tíz és mi a parancsolat, de azt, hogy ásszeret hádivrót, már tudnom kellett.

- Tettél már rosszat? Követtél el bűnt?

- Amit most apával teszek.

- Korábban.

- Biztosan. Nincs olyan ember, aki nem tesz rosszat. Búcsú nélkül hagytam el egy kisfiút, amikor elköltöztünk Mamréból. Az egyetlen embert, aki talán szeretett engem.

- Milyen büntetést kaptál?

Az asszony felnéz az arcra, állja az őt vizsgáló tekintetet.

- Nem tudom. Isten megbocsát, ahogyan a te szemedben most megbocsátás van?

Keresztben maga elé veszi a botot, leül szemben az asszonnyal. Tiámá végig követi a mozdulatot, így már lefelé néz, szemhéja leereszkedik, karját kinyújtja.

- Te megbocsátasz, uram?

Megfogja az asszony kezét, összekulcsolja, egyik tenyerébe helyezi, a másikat ráteszi az asszony két összekulcsolt kezére.

- Milyen büntetést kaptál?

Tiámá hangja fátyolos és halk.

- Nem tudom. Nem emlékszem.

- Mikor hagytad ott búcsú nélkül azt a kisfiút?

- Két nap múlva lesz tizennégy éve.

- Miért emlékszel rá ilyen pontosan?

- Mert azóta is fáj.

Júdás szorosabban karolja át a szamár fejét.

- Nyughass te.

Elengedi a kezét, nézi az asszonyt.

- Ha most én azt mondanám, megbocsátok, mit tennél? Ha most isten megbocsátana, mit tennél? Ha itt lenne az a kisfiú, és azt mondaná, megbocsát, mit tennél? Nem fájna tovább?

- De. Fájna. Amit tettem, az tett marad. Joel próféta azt mondta, és szíveteket szaggassátok meg, ne ruháitokat, úgy térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez; mert könyörülő és irgalmas ő, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű, és bánkódik a gonosz miatt. Miért mondta ezt?

- Mert Joel próféta könyörülő és irgalmas volt, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű, és bánkódott a gonosz miatt. És úgy szerette volna, ha Isten is ilyen. Joel és a többi próféta olyan, mint a kereskedő, egy bűnért egy szívszaggatás, az pedig könyörületet és irgalmat hoz. Odafent a Templomban Kajafás pénzváltói ma három olyan pénzérmét adnak egy tiruszi ezüstért, amin Tiberius arcmása van, és egy tiruszi ezüstért kapsz egy galambot vagy egy tyúkot. Ha megforgatod a madarat a fejed körül, megbocsáttatik a te bűnöd. Ez azt jelenti, hogy ha van három császáros pénzed, tiéd a bűnbocsánat, elkövethetsz bármit. Nemrég ezért még egy kecskebakot kellett áldozni, az többe került. Joel próféta nem tudta azt, amit te tudsz, hogy a tett az tett marad. Isten nem büntet, nem jutalmaz és nem bocsát meg, csak hagyja, hogy amit tettél, az tett maradjon. Hogy milyen közel vagy istenhez, azt csak te tudod, a próféták nem. És minél közelebb vagy istenhez, a bűn annál jobban fáj, de a bűnt nem lehet megváltani, mert aki úgy gondolja, hogy lehet, az másnap is elköveti a bűnt, ha van egy tiruszi ezüstje. Ha nincs, akkor addig vár a megváltással, amíg majd újra lesz. Aki megváltást akar, annak nincs köze istenhez.

- Ki vagy te, uram? A tekintetedben megbocsátás van, ha azt mondod is, hogy hiábavaló volna megbocsátanod.

- Én csak érteni akarlak téged, és elfogadni olyannak, amilyen vagy. Neked kell megküzdened azért, hogy én örömmel fogadhassalak el, ha akarod, hogy elfogadjalak. És nekem is tennem kell azért, hogy te elfogadj engem. Nekem könnyebb, mert én közeledem hozzád, nekem csak azon a hártyán kell áthatolnom, amit a saját ítéleteim vontak köréd, a segítségre szoruló köré. Aki elmegy melletted, mintha észre sem venne, az sziklából építette köréd a saját félelmeinek a falát, az meg sem próbálhat áttörni azon a falon. Azt a falat, amit te látsz körülöttem, neked kell lebontanod.

Feláll, vállára keríti a tarisznyát, fölveszi a botot.

- Gyere, segítek apádat eltemetni.

Tiámá ül tovább a kordé kerekén.

- Azt hiszem, tudom, ki vagy te. A Wadi Qumrán fölött van egy sok házból való telep, apa oda vitt sátrakat. Apa sátorkészítő volt, és ott nagy sátoros ünnepeket tartottak, és ott látott egy tizenöt éves fiút. Amikor apa letette a sátrakat, megállt a nagy udvar szélén, és nézte, mi történik. Az a fiú állt egy nagy bottal a kezében, tarisznyával a vállán, körülötte a telep lakói, lehettek vagy százan. A fiú a hazugságról, a butaságról, a képmutatásról beszélt. Isten törvényéről és az ember szolgaságáról. Apa azt mondta, hogy a száz ember közül sokan  némán, sápadtan és nagyon dühösen álltak, és látszott rajtuk, hogy félnek ettől a fiútól. Apa mellett el akart menni egy valamivel idősebb fiú, és apa akkor olyan bátor volt, mint még soha életében, mert megállította azt, aki el akart menni mellette, és megkérdezte tőle, ki az, aki ott beszél. Ez az idősebb fiú azt mondta, az ott a názáreti, az ő unokatestvére. És apa azt is megkérdezte, őt hogy hívják, azt mondta, Jánosnak. Apa azt mondta, azért volt bátorsága így viselkedni, mert soha életében nem érezte magát olyan erősnek, mint akkor ott, mert ő értette, hogy mit mond a názáreti, és hogy a többi ember miért olyan dühös. János azt mondta apának, hogy sietnie kell, segítségért megy. Apa akkor azt mondta Jánosnak, hogy annak a fiúnak ott, a názáretinek nem kell segítség. Ez négy évvel ezelőtt volt. Amikor apa hazajött, azt mondta, most már minden jó lesz, mert akit ő látott, az a Messiás. De aztán többet nem hallottunk rólad, uram. Apa azt mondta, nyugodtan hal meg, mert eljött már a Messiás, és azt mondta, meglátod kislányom, neked már jó lesz.

Leteszi a botot keresztbe az asszony lábához, letérdel elé, megfogja a kezét.

- És ezt te elhitted?

- Akkor még nem.

A fejét lehajtja, megsimogatja Tiámá kezét.

- Emlékszel, mit mondtam az előbb?

- Emlékszem, uram. Azt mondtad, hogy aki megváltást akar, annak nincs köze istenhez. Ezt én értem, de nem sokan fogják érteni, mert az ember mindig inkább megváltást akar, az embernek, attól félek, nincs köze istenhez.

Elengedi Tiámá kezét, feláll, fölveszi a botot, a kordéra könyököl.

- Úgy gondolod?

- Úgy gondolom, most megértettem, amit apa akkor mondott.

Összefüggések

A magyar kormány egyik leggusztustalanabb tagja, bizonyos Semjén Zsolt Aranygyapjas-rendet kapott. A magyar történész, akinek olykor nagyon jó írásai is megjelennek, magyarázatot ad, hogyan kaphatta ezt a Habsburgok által alapított kitüntetést a nevezett alak. Az "újságíró", aki Ungváry Rudolfot kérdezte képtelen egyetlen magyar mondat leírására, dehát ez már csak a magyar "újságírás" szokásos formája, azért a lényeg kihámozható ebből a baromi cikkből, Ungváry ismét jó és alapos. Viszont az iromány végén van egy keretes anyag, azt nem kellett volna. Csak abban tudok reménykedni, hogy Ungváry ezt nem így mondta, ez is az "újságíró" fogalmazványa:

II. Rákóczi Ferenc Habsburg-ellenes uralkodó azért lehetett tagja az Aranygyapjas-rendnek, mert ő a spanyol ágtól, a Bourbonoktól kapta a kitüntetést, azért, hogy ezzel is bosszantsák a Habsburgokat – mondta el lábjegyzetként a történész.

A helyzet ugyanis az, hogy Rákóczi nem a "spanyol ágtól" kapta a kitüntetést, és nem is azért, hogy "bosszantsák a Habsburgokat", Rákóczinak semmi közvetlen kapcsolata nem volt a spanyolokkal, azoknál magasabb helyről jött az Aranygyapjas - XIV. Lajostól. Legalább a Bourbon stimmel.

Ideteszek egy részt az Ezerév című, valószínűleg soha meg nem jelenő könyvemből:

Budavár visszavétele a magyar történelem egyik nagy büszkesége, de Budát nem a magyarok foglalták vissza. A hamarosan Buda visszafoglalása után kezdődő Rákóczi féle „szabadságharc” előzményeit nem is ott, hanem a vasvári békénél kell keresnünk, ami a magyar főurak birtokait török kézen hagyta. Ami miatt a mi főuraink hirtelen nagyon meggyűlölték a Habsburgokat.

Azaz nem is olyan hirtelen. Kilenc évvel Vasvár előtt Zrínyi Miklós (a mi nagy költőnk) nádorrá akarta választatni magát, majd midőn ez nem sikerült, (úgy vélte – alaptalanul –, a Habsburg udvar gáncsolta el), a II. Rákóczi Györgynek írt levelében arra próbálta rávenni a fejedelmet, hogy függetlenedjen a Habsburgoktól. „Míg Rákócziban élt annak a reménye, hogy megvalósíthatja azt, ami eddig egyik elődjének sem sikerült, és létrehozhatja a töröktől és Habsburgoktól egyaránt független magyar királyságot, addig Zrínyi leszámolt ezzel az illúzióval, és a realitásokkal való szembenézésre ösztönözte a fejedelmet

is. Úgy akarta a királyságbeli Magyarországot a Habsburgoktól elszakítani és Rákóczi uralma alá juttatni, hogy a török hatalmat érdekeltté tegye, amennyiben Erdély státusát kívánta Magyarország számára is megnyerni.” 

A dicsőséges keleti orientáció szép hagyományai a 17. századra nyúlnak vissza, a kívánatos török „barátság” épp a több mint száz éve tartó török megszállás közepette látszott komfortosabbnak a nyugatnál, miért? Mert Zrínyi úgy érezte, nem kapja meg a Habsburgoktól a kellő „tiszteletet”. Pedig valójában megkapta. Éppen annyit, amennyit megérdemelt.

A mi szabadságszerető kurucaink a sértett főuraknak a szerencsétlen jobbágyai közül kerültek ki. Ők lettek a „bujdosók” (a szokásos, ostoba betyárromantika korai alakjai). A „bujdosók” 1697-ben fölkeresték az ő Rákóczijukat (akkor már Ferencet), hogy ugyan állna esetleg az élükre. Történelmünk egyik legragyogóbb csillaga, a vezérlő fejedelem ettől úgy megijedt, hogy Bécsig rohant lóhalálában. Jelenteni és mosakodni, nehogy az udvarban másoktól hamarabb tudják meg a rebellió tervét. Magyarán: följelentette a „bujdosókat”, köztük a saját jobbágyait. Tudtátok? Nem? Jé. Innen már egyenes a történet. A Habsburgok a jelentéstől fogva rajta tartották a szemüket a mi szabadságharcos fejedelmünkön. A birtokok zsugorodtak és szegényedtek.

XIV. Lajos viszont úgy gondolta, a keleti szövetségre mint a satu másik pofájára, ismét szüksége volna. Egyszer már gondolta így korábban, mikor úgy döntött, neki kell mennie a spanyoloknak nyugaton, a Habsburgoknak keleten, ehhez mint még keletibb szövetségest, megnyerte magának Wesselényit és az ő összeesküvését. Nem „jött be” ugyanis a devolúciós törvényre hivatkozó követelése, miszerint az ő feleségének, Mária Terézia francia királynénak mint a meghalt spanyol király első gyermekének kell örökölnie a spanyol birtokok nagy részét, úgy körülbelül fél Nyugat-Európát (ez a Mária Terézia nem azonos a „mi” későbbi Mária Teréziánkkal, annak csak felmenő rokona, Ausztriai Mária Terézia, Habsburg-házi spanyol és portugál infánsnő, főhercegnő, XIV. Lajos hitveseként Franciaország és Navarra királynéja volt 1660-tól 1683-ban – 44 évesen – bekövetkezett haláláig). Ezért aztán spanyolok és franciák egymásnak estek, az úgynevezett devolúciós háborút végül az angolok és hollandok szövetsége döntötte el, a franciák vesztettek. A magyarok (szép hagyományaikhoz híven, amiket ezután is folytattak) megint a rossz oldalra álltak, az összeesküvés résztvevőit a Habsburgok kivégezték. Én nem vagyok híve semmiféle kivégzésnek, de az ítélet, amin a magyar történelemírás szokás szerint felháborodik – a kor törvényei alapján – természetesen jogos volt (Madarász Viktor Zrínyi és Frangepánja ettől persze még egészen kiváló festmény). XIV. Lajos az előző háborúban Wesselényinek ígért pénzt, hogy keletről tartsa rettegésben a Habsburgokat. Valamiért a Habsburgok nem rettegtek a kétbalkezes összeesküvőtől. Most Rákóczinak ígért még több pénzt, hátha ő ügyesebb lesz a korábbi, devolúciós háborúba bevont Wesselényinél.

Rákóczi nem volt ügyesebb. Minden lényeges csatát elbukott, vesztett Gidrafán, Zsibón, Trencsénben, Romhányban, XIV. Lajosnak semmi haszna nem volt belőle. Rákóczi összevissza kapkodott, becsődölt a veretett pénzével, nem tudta megnyerni sem a magyar nemességet, sem a lengyeleket, az oroszokról nem is beszélve, végül meglépett, (mint 138 évvel később Kossuth nevű kollégája), Károlyi Sándorra hagyva mindent, vigye el ő a balhét. Előbb XIV. Lajos udvarában várta meg, amíg kinézik onnan, aztán átment azokhoz a törökökhöz, akik néhány éve még ősellenségként tartották megszállva az országot, és akik miatt a főurak (Wesselényivel és Zrínyivel – Miklós öccsével – az élükön) felháborodtak a vasvári béke rendelkezésein. Gusztusos, nem? A nagy löttyös kurucromantikával végigöntött dicső szabadságharc lényegében sértődött és méltatlankodó főurak fakezű, kontár háborúja a francia király szponzorálásával és a jobbágyok életével és vérével.

Ennyit Semjén Zsolt aranygyapjáról.

Etikett

Remélem, van olyan olvasóm, aki személyesen ismeri Magyar Pétert. Kérem, mesélje el neki azt a történetet, amivel az ötvenes évek közepén volt tele a világsajtó. Egy újságíró fölkereste előbb Sophia Lorent, aztán Gina Lollobrigidát és megkérdezte, mi a véleményük egymásról. Sophia Loren nagyon csúnya dolgokat mondott kolléganőjéről, a repedtsarkú és az útszéli kurva a legenyhébb kifejezések voltak. Lollobrigida néhány másodpercig tűnődött, mikor elhangzott Loren neve, majd megkérdezte az újságírót: az ki?

Ha én volnék Magyar Péter tanácsadója, azt mondtam volna neki, egy olyan alakot észre venni, különösen válaszra méltatni, mint a fidesz úgynevezett kommunikációs igazgatója azt jelenti, hogy az illetőt emberszámba vesszük. Ez nem adekvát viselkedés, nevezett reménytelenül messze van attól, hogy egy külvárosi kocsmába beengedjék, ott ugyanis olyanok tartózkodnak, akiknek a szellemi színvonala és társaságbeli megnyilvánulásai magasan fölötte állnak - egyszerűen kiutasítanák. A helyes eljárás az, hogy egy kis ideig hagyjuk, végezze a maga artikulációs gyakorlatait, majd szólunk valamelyik munkatársunknak, hogy jelezze, ez a mozgó és lármázó lény útban van. Ha nem értené (ami elég valószínű), akkor hívjuk a rendvédelmi szervet, hogy távolítsa el az útakadályt.

Egyvalamit semmiképpen sem szabad: úgy tenni, mintha ott valami észlelendő személy volna.