Tartozom egy kijelentéssel, minthogy az augusztus 19-i bejegyzésem félreértéseket idézhet elő. Ezt a kijelentést most kell megtennem, egy látványos akciósorozat elején-közepén-végén, attól tartok, ez végülis mindegy, nem lévén semmi változás az általam augusztusban vázolt képhez képest, azaz nem történik semmi, aminek értelme volna.
Egy közéleti mitugrász, egy hihetetlenül idegesítő kis nyüzsgönc pattog és provokál, bele akar kötni Magyar Péterbe, és az a nagyon nagy baj, hogy ez sikerül is neki. Ahelyett, hogy kapott volna egyetlen választ (ha már Magyar Péter szükségét érzi, hogy figyelemre méltassa ezt az osztályhülyéjét), valami olyasmit, hogy kicsit csöndesebben ott a homokozóban, a csörömpöléstől meg sikítozástól a felnőttek a saját hangjukat sem hallják, olyan válaszokat kap folyamatosan, amilyet egy országban szokott kapni egy politikai tényező. Félre tetszik érteni a helyzetet, nagyítóval tetszik szemlélni a levéltetveket. Itt van aztán ez a másik alak: "vitára" tetszik invitálni egy köztörvényes bűnözőt, egy kanál szennyvizet az atlanti térségnek nevezett boroshordóban. Úgy tetszik viselkedni ezzel a kertitörpével, mint egy társadalmilag, közéletileg értelmezhető figurával, nem pedig úgy, ahogyan az adekvát volna: perek százaival megbombázni, előzetes letartóztatásba helyeztetni, kiiktatni az ország működésképtelenségéből.
Magyar Péter naponta megújulva elképesztő energiákat éget el különféle új ötletekkel és akciókkal, amik mind azt manifesztálják, hogy ő egy működő országba, működő demokráciába képzeli magát.
Térdenállva könyörgök, szóljon már végre valaki, hogy csak húzza az időt, azzal, hogy ezeket teszi, naponta rengeteg ember halálát okozza, nyomorúságát hosszabbítja.
Végül az adósságom, a kijelentés: változatlan bizalmat szavazok Magyar Péternek, nincs kétségem afelől, hogy ő az egyetlen reménység. Csak ne így, szépen kérem, ne így.