Sokan fognak haragudni rám. Talán többé meg sem nyitják a Jóreggelt Európát. De nem volna tisztességes, ha szó nélkül hagynám az elmúlt két hét egyik legfontosabb eseményét. Magyarország számára legalábbis.
Ideírom mindjárt az elejére a mai bejegyzésem lényegét, hogy aki nagy hazafinak, hajdanerősmagyarnak érzi magát, már itt abbahagyhassa az olvasást: egyáltalán nem kerülök euforikus hangulatba a 19 (megnéztem) magyar éremtől. Úgy is mondhatnám, így kiemelve az érmek magyarságát inkább bosszant. Dühbe gurulok, ha azt hallom, hogy milyen büszkék vagyunk mi magyarok a magyarok fantasztikus teljesítményére. Meg hogy pláne a lélekszámhoz képest. Örülök például Milák Kristóf érmeinek, de nem azért, mert ő magyar, ezenkívül piszkosul nem érdekel, milyen körülmények vezettek a megnyerésükhöz. A többiekének is örülök, nagyon helyes gyerek némelyikük, de én személy szerint Kós Hubert meg Márton Viviana meg a többi ifjú ember sikerének örülök, és nem annak, hogy ők magyarok. Kétségkívül közelebb vannak hozzám az állampolgárságuk által, mármint földrajzilag meg egyéb ilyen körülmény miatt, de ezzel nem akarok foglalkozni, mert ha törődnék ezzel, akkor inkább taszítana.
A magyarságukon kívül a másik, ami nem érdekel, hogy mennyi munka és lemondás van a teljesítményük mögött. Ha ugyanis munkának és lemondásnak élik meg, akkor sürgősen tessék abbahagyni. Egyetlen foglalkozás, egyetlen önként választott munkakör művelői esetében sem akarom hallani, hogy az neki milyen áldozatot jelent, mert ha így van, akkor abból a munkakörből nagyon gyorsan takarodjon el, kínlódni bármilyen feladat elvégzésekor lehet, ha az élet kényszeríti az emberre. Éppen ezért, elsősorban ezért felháborítónak tartom a magyar olimpikonok százmilliós "jutalmát", de a nyolcadik helyért kifizetett hárommilliót is. Százmillióért egy tanár például 30-40 évig dolgozik, a munkája értékéről most említést sem teszek, mert azt végképp nem lehet összehasonlítani a néptömegek néhány percig való szórakoztatásával.
És itt jön a lényeg. A magyarok, a magyarság iránt valaha érzett rokonszenvemet, valamelyest azonosulásomat ez a kis nyavalyás ölte ki belőlem. Ez a tanulatlan, rosszízlésű selejt, ez a nagyhasú, bárdolatlan torzulat, a Magyarország miniszterelnöki tisztségébe befurakodott, gyűlöletet sugárzó bosszúgóc, akinek a kezében minden értéktelenné válik, szemét veszi körül, bárhová nyúl.
Azt már nem írom ide, mennyi pénz folyt el erre a néhány éremre, meg hogy azt mire kellett volna költeni, mert az már egy másik aspektus. Az sem szívderítőbb, de az csak közvetve lélekgyilkos. Az "csak" az anyagi pusztítás része, az hamar helyrehozható, amint ez a kis nyavalyás megkezdi életfogytiglani büntetésének letöltését.
Amit itt leírtam, ami csak a sűrítménye a jelzett borzalomnak, az a jövő sok évtizedének nyomorúságát jelenti.