2024. április 17., szerda

Szólásszabadság

 „A X-en reagált Alexander De Croo arra, hogy az egyik brüsszeli polgármester betiltotta a NatCon nevű rendezvényt, amelyen Orbán Viktor is felszólalt volna. Elfogadhatatlan, ami a Claridge-ben történt.” – írta minderre a belga kormányfő. Szerinte az önkormányzati autonómia nem írhatja felül a szólásszabadságot és a békés gyülekezést garantáló belga alkotmányt. „A politikai találkozók betiltása alkotmányellenes” – írta De Croo.

Ez itt egy mai hír. Nem sokat tudok a belga kormányfőről. De az az érzésem, ő korunk egyik Chamberlainje. Ez az alak  elmenne a náci Németországba, hogy majd ő megmagyarázza Hitlernek, milyen csúnya dolog, amiket beszél – a liberalizmus jegyében. Liberális az egész család helyett. Sőt, az egész háztömbben ő képviseli a liberalizmus teljességét. Miként azok az urak, akik tegnap este az ATV-ben bizonygatták, milyen hiba volt betiltani azt a kis szélsőjobboldali összejövetelt. A jelen nácijainak a gyülekezőjét, aminek alkalmából széthintették volna (ismét, ki tudja, hányadszor) a fröcsögő gyűlölet, a megvetés, a bosszúvágy, a gyilkos indulatok szavait. A szólásszabadság, a véleménynyilvánítás szabadságának jegyében.

Én ilyenkor csak döbbenten nézek magam elé. Amikor ilyeneket hallok, olvasok, nem akarom elhinni, hogy írni-olvasni tudó emberek lehetnek ennyire korlátoltak, bizonyos fogalmakat újra meg újra felböfögő, értelmezni képtelen beszélő fejek.

Tényleg olyan nehéz felfogni, hogy a szólásszabadság nem az összes emberi törvényt uraló, mindenekfeletti jog? Hogy vannak paragrafusok, amik határt szabnak, korlátokat állítanak, amik tilthatnak bizonyos fajta, beszéd útján kifejezett megnyilvánulásokat? Hogy az az újnáci csürhe, körükben a Magyarország miniszterelnökének címét bitorló figurával valami olyanra készült ott Brüsszelben, amit értelmes, akár csak közepesen józan mentalitású embernek meg kell akadályoznia, mert tisztában van vele, hogy az ilyen kitüremkedések által terjesztett fertőzés nagyon gyorsan terjed, és okozza embertömegek halálát.

Ami itt alant következik, elég hosszú, két folytatásban ment műsoromban elhangzott jegyzetem, türelmes olvasóknak szánom. A pontos dátum, amikor elhangzott, ott van a végén.

 

Szavak

Mondani könnyű, tedd! Ugye hallották már ezt a mondatot? Csak beszélsz, beszélsz, de nem csinálsz semmit. A kezed járjon, ne a szájad. Rakd össze, vidd ki, hozd be és ne dumálj. Csupa praktikus mondat.

És tényleg, ha belegondolnak, létünk alapja a tett, nem a szavak. A tűz, a kerék, a gőzgép, a villany, a robbanómotor cselekvés következtében jött létre. Kellettek hozzá a szavak? Valószínűleg, nem tudjuk, de nem is fontos. „Ment-e a könyvek által a világ elébb? Ment, hogy minél dicsőbbek népei, salakjok annál borzasztóbb legyen” – írta Vörösmarty, nem túl derűsen. És mi a megoldás? Szerinte is a küzdés, azaz a tett.

Principio erat verbum, ami szellemes, szép magyar fordításban úgy hangzik, hogy kezdetben volt az ige. Hát mégis? Persze az ige maga a mozgalmasság, ha kicsit elrugaszkodunk az eredeti jelentéstől, Faust elmélkedését követve hamar és logikusan eljutunk odáig, hogy kezdetben volt a tett. A szavakba öntött fogalmi gondolkodás és kifejezés az ember kiváltsága az élővilágban, eggyel több adomány, eggyel több lehetőség a visszaélésre. A beszéd tudományos meghatározása: második jelzőrendszer, a test mozdulatai helyett a hangképző szervek mozgása. Ami bizonyos esetekben mozgalmasabb, hogy pontos legyek, mozgósítóbb tud lenni, mint bármely megnyilvánulása az első jelzőrendszernek, azaz a testbeszédnek…

Vegyük, mondjuk Hitler beszédét Nürnbergben. Azok is „csak” szavak. Bár…

Tényleg, mit gondolnak, lehet a rádióból diktatúrát indítani? Innen, ahol csak beszélni lehet, ahol csak az emberi hang… á, visszavonom, lehet innen is olyan hangokat közvetíteni, amelyek modulációjukban az emberi hang sajátosságait mutatják, mégis….. Nagyon nagy a szavak ereje… bizonyos szempontból nagyon nagy.

Évtizedek óta morfondírozok azon a kérdésen: miért bántanak a szavak. Hogy miért simogatnak, azon nem gondolkozom, ritka jelenség, hagyom, hogy jólessék, megbecsülöm, elraktározom, jó lesz holnapra. Amikor majd valaki azt mondja, jónapot, mintha azt mondaná, dögölj meg.

Miért fáj egy megalázó mondat, miért ijeszt meg a gyűlölet, amivel pedig meg akarnak nyerni, hogy válasszam őket? Miért menekül az országlakók felénél is több az úgynevezett közéletből, miért gondolja úgy, hogy őt inkább ne képviselje senki?

Mert a második jelzőrendszerrel zsigeri jeleket közvetítenek nekem, kizárólag olyanokat, amelyeket nagyon könnyű az első jelzőrendszer primitív érzeményeire fordítanom. A bántó szavak és mondatok elől félrekapjuk a fejünket, mert ütést, rúgást, utálatot, éhséget és félelmet közvetítenek, hatalmat és uralkodást helyeznek kilátásba, marokra szorítják a szívet és a gyomrot. Az embernek eufemizált emlős kiszolgáltatottságát, a természeti lény védtelenségét és esendőségét vágják az arcunkba, utcán, villamoson, a falu főterén, némelykor a templomban is, a tv-ben, rádióban vagy nyomtatásban, azt mondják szüntelenül, hogy kicsi vagy, szerencsétlen, húzd össze magad, jó lesz vigyázni.

Csöndben jegyzem meg, mindenféle jövendölési szándék nélkül: ezek a zsigerekre ható jelek nemcsak engem riasztanak, azokat is, akiknek a nevében engem gyűlölnek…

Egy filozófiai értekezés ritkán hat az első jelzőrendszerre. A tiszta ész kritikáját vagy a Fenomenológiát nem tudom mimikára és végtagokkal való mozgásokra áttenni.

Azt a 200-250 szót, amivel mostanában élünk, és ahogy mondtam már, amennyit elöljáróink, az ország jelenlegi vezetői szerint a hülye választó fel tud fogni, azt legegyszerűbb biológiai funkciókká alakítani. A megfélemlítés egyszerű folyamat, az emberben ott van a végesség, a halál tudata, egy-két szó, és a porban csúszol, még a szemek villogása sem kell hozzá.

A szeretet, a gyengédség, az elfogadás bonyolult kapcsolási rajzok alapján érthető csak, Jézus tanítása ezért nem fér be sehová az emberiség szellemtörténetébe. Mást mond, mint az összes többi nagy tanító, nehezet, természetétől már-már idegent vár az embertől, valamit, ami nem intézhető el egyetlen mozdulattal. Gyűlölni, riasztó szavakat mondani egyszerű, bármely primitív főemlős ki tudja funkcionálni magából, ahhoz még olvasni sem kell tudni.

A hatalom kell? Rendben, csak akkor ne hivatkozz Jézusra. Azt nem tőle tanultad.

Szavakkal sérteni, megalázni, gyűlöletet fröcsögni bárki tud, a szavaknak akkor nem súlya van, csak éle. A bántó marakodásra csak felfigyelni lehet, rá figyelni nem. Értelmes szavakat, belőlük összeálló gondolatnyi mondatot, befogadni érdemes közlést nem könnyű létrehozni, ahhoz már ember kell. Érdekes, azokat hallgatom szívesen, akiket akkor is szívesen nézek, ha nem mondanak semmit. Ők kevesen vannak. Félreértés ne essék, nem a szép nőkről beszélek (bár ők sincsenek sokan), nem az esztétikai élmény vezérelte az előbbi mondatot, hanem a szuggesztív sugárzás, ami csúf kicsi öreg emberből éppúgy áradhat, mint a faj tökéletes példányából – előbbiből furcsamód inkább. A személyiség varázsát próbálom fölfejteni, azt a meghatározhatatlan elemi részecskékből álló, színtelen, szagtalan halmazt, amely valamilyen abszorpciós folyamat nyomán bizonyos változásokat hoz létre a befogadó agyában.

Értik, mire gondolok? Arra a bizonyos jelenetre, amelyet újra meg újra elmesélek a Ben Hur című filmből, az egyik leggyönyörűbb Jézus ábrázolásra. Amikor a római katona megtiltja, hogy Ben Hurnak vizet adjanak. Előbb csak egy kezet látni, amely a vízzel telt edényt nyújtja a szenvedőnek, aztán a katona arcát, amelyen a parancsának ellenszegülő iránt fellobbant düh átváltozik zavart bizonytalanságba, majd pislogó, lehajtott fejű megadásba. Jézust nem látni, csak az válik nyilvánvalóvá, hogy a katona valakivel áll szemben, valakivel, akinek a tekintetéből valami olyasmi árad, amihez ő nincs szokva, mert ez nem a kemény, hideg, ellentmondást nem tűrő utasítás, hanem valószínűleg a szelíd, megbocsátó melegség, a katonát is embernek tekintő szeretet, amelynek persze a paranccsal szemben lehetne ellentmondani, csak nem érdemes. Ha ilyen ember szólal meg, az ő szavainak érezhető a súlya. Akkora, hogy 2000 éve érezzük, bár még mindig nem értjük.

Beszélek én itt sok mindent, most például két hete szavakról, és ironizálok a szavak inflálódásáról, a szókincs kiszáradásáról, a kereskedők és a kereskedelmi médiumok uralmáról, de egyvalamiről sosem beszéltem, talán szeméremből, mert az ember ne csak magát ne magasztalja, még a saját házatáját sem, most mégis megteszem.

Dúl a vita, majd azt mondtam, szájtépés közszolgálatiságról, versenyhelyzetünkről a médiapiacon, és egyéb, érthetetlen és fölösleges ostobaságokról, holott mindössze arról van szó, hogy a szavaknak még mindig van erejük, és a szavaknak erre az erejére szüksége van bármely, önmagában gyengének, elesettnek, megalázottnak tekinthető embernek, hogy tartsa benne a lelket, nincs egyedül. Hajjaj, de mennyire nincs egyedül! Egyebek között ez a dolgunk. Hogy mondjuk ezeket a szavakat, versben, prózában, zenében, és ez az, amiben én nem akarok versenyezni a kereskedelmi rádiókkal és televíziókkal. Még akkor sem, ha ők akarnának.

Eszembe jutott egy naplóm. Talán már beismertem, ha külföldre megyünk (mentünk) nyaralni, mindig írtam naplót. 1986-ban Sankt Wolfgangban voltunk, hadd idézzek egy bekezdést abból a jegyzethalmazból:

„És egyáltalán, ezek fölmennek néhányszáz métert egy vendéglőbe, készítenek sárga traktorkerekű vizibiciklit, nyitnak tiszta élelmiszerboltot olyan tejjel, amelynek megvásárlása után nem muszáj megfürödni, van ródlipálya nyáron, működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, sárkány, ha eregetni akarsz, méregdrága hülyeségek, ha pénzed van rá, olcsó kaja, ha csóró vagy, lehetsz bodybuilder és szakadt elmebeteg, elviheted az akkumulátor hajtotta csónakjukat, és senki nem kér ajánlást a munkahelyedről, felmásznak magasra és  lesüllyednek, cifrázzák és leegyszerűsítik, egyszóval hagynak teljesíteni, értelmetlenül vagy értelmesen, és működik valamilyen mechanizmus, ami segít eldönteni, hogy eredményes voltál vagy sem. Hogy ember vagy, izmosan, napbarnítottan egy 1600 m magasban lévő gyertyafényes vendéglő arannyal és ébenfával terített teraszán, okos és hasznos barátaiddal körülvéve – esetleg részegen és piszkosan elnyúlsz egy Szajna híd alatt – egyszóval, hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé. És ez a  határ valószínűleg nagyon messze van az én béketáborbeli fogalmaim szerint. Itt kellene élni ahhoz, hogy megtudjam, mennyire. Hogy mi az, ami már nem tőlem függ.”

Kilencvenben azt hittem, hogy na majd most. Hogy nem kell a Wolfgangsee partjára menni annak megéléséhez, „hogy ember vagy, ilyen, olyan, azt egy bizonyos határig senki nem teszi kétségessé”. 

Tartok tőle, hogy a naplómból legfeljebb a zacskós tej hiányozna, ha ma is eljuthatnék Sankt Wolfgangba.

A többi helyett, a sárga traktorkerekű vizibicikli, a tiszta élelmiszerbolt, a ródlipálya nyáron, a működő autó, süppedő szőnyeg a vízeséshez vezető pallón, plasztikkesztyű az önkiszolgáló benzinkútnál, az akkumulátor hajtotta csónak helyett van gyűlölet és uszítás, politikának csúfolt, összehúzott szemű sziszegés, nyavalyás kis alakok nyavalyás kis piszkoskodásai minisztériumokban és az ország házában. Ezeken a helyeken, a minisztériumokban és az ország házában rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan elvtársak diktáltak évtizedeken át, most rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan „polgárok” teszik ugyanazt. Hogy a magamfajta ember-e, azt 1990-ig az elvtársak akarták kétségessé tenni, most a „polgárok” akarják.

Az 1986-os naplómnak az az utolsó mondata, hogy jóvátehetetlen a szocializmus pusztítása. Azt nem tudtam, hogy ennyire. 

Inflálódnak a szavak. Azaz értéküket vesztik. Király volt a buli – mondta a riportalany. Király volt, mi? Lent a parton végig – kontrázott a riporter. A csajok meg a zenekarok, király volt – fejtette ki bővebben a riportalany. Ilyeneket kell csinálni, amilyen az volt. Király buli volt.

Ezt egy hivatalos, frekvenciaengedéllyel rendelkező magyarországi (véletlenül majdnem azt mondtam, magyar nyelvű) rádióadón hallottam tavaly nyáron. Le voltam nyűgözve, amint hallják, nem tudom elfelejteni. Haverok, buli. A múlt héten azt mondtam, 200-250 szóval tartanak bennünket, most visszavonom, nem számoltam utána, csak úgy kicsúszott a szájamon, nincs az több 70-80-nál.  De hát igaz is, minek az a sok szó? Az ilyen Arany Jánosok csak fárasztják az embert. Király volt a buli, ezt mindenki érti és elégedjünk is meg ennyivel. Eladni ugyanis lehet, akár 10 szóval is, cukros vizet literenként 150-ért, 30 Ft értékű textíliából trikót 12 ezerért, emeletes cipőt, orrba karikát, nyakra-combra-karra tetoválást, műanyagcsiga-láncot meg mindent, ami a primitív népek folklórjából megismerhető és nagyüzemi méretekben előállítható. Totemoszlop és varázserejű madártoll korona még nincs, de az valószínűleg nem is lesz a boltokban, mert  azoknak az üzenete már kicsit bonyolultabb, és nem lehet ráölteni karcsú női bokákra. Vegyél, vegyél, vegyél, ostoba fogyasztó, van hozzád három kedves szavunk, többet nem is értesz.

Mit mondtam? 70-80 szó? Á, minek az a bőség?

Szavak. A fohász, a könyörgés szavai. Szavak az Ómagyar Mária Siralomban, kőbe zárva Michelangelo Piétájában, zenei hangokba öntve Haydn muzsikájában, táblára festve Mantegna  Halottjában, könyörgünk folyton, ezerévek óta, hogy ne üvölts, ne bánts, ne üss, ne lőj, mert nekünk csak szavaink vannak, és a szavak nem védekezésre valók. Hanem teremtésre. Tanításra, mesére, játékra – örvendezésre, hogy megszülettünk és ezáltal lehetőséget és jogot nyertünk arra, hogy benépesítsük a földet mindenfélével, amit a saját kérésünkre alkotunk. Zenével, verssel, házakkal és kertekkel, színjátszással és olimpiával, színekkel, szagokkal, fénnyel, ünneppel, jókedvvel, sok szép szóval, nem bánom, a pontos, képszerű fogalmazás kedvéért olykor csúnyával is.

Fel a fejjel! A rombolással, a szögesdrótokkal és lövészárkokkal szemben mégis ezek a szavak vitték előre a világot.

 

                                                                                         2001. 04. 08.

Az optimista végkicsengést tulajdonítsák ifjú koromnak, akkor még csak ötvennyolc éves voltam. Nem láttam előre, ami pedig látható volt, hogy a belga miniszterelnökhöz meg a tegnap esti beszélőkhöz hasonló ádáz „liberálisok” el fogják intézni, hogy a csúti futballista visszajöjjön a 2002-es vereség után, ahelyett, hogy már akkor börtönbe csukták volna legalább húsz évre, teljes vagyonelkobzás és a közügyektől való örökös eltiltás mellékbüntetéssel.

Ezek a fent említettek, ezek a megértő és megengedő, a szólásszabadságot sámánista hittel fetisizáló (körülbelül azon a szellemi szinten élő) közéleti véleményformálók nagyon rövid időn belül újabb világháborúba fogják hajtani az emberiséget. A brüsszeli polgármesterek kisebbségben vannak, nem is tehetik a dolgukat sokáig, az ő miniszterelnökük majd a belga alkotmányra hivatkozva szabad politikai rendezvényként jelölve, meg fogja hívni az iráni legfőbb sejhajrát, hogy Brüsszelben jelentse be Izrael megtámadását. A szólásszabadság nevében. Az esemény díszvendégeként jelen lesz Magyarország miniszterelnöke.


P.S.: Még egy mai hír:

Cseh Katalin szerint rossz irány, ha Brüsszelben ugyanolyan eszközökkel lépnek fel Orbánék ellen, mint ahogy Orbán Viktor kormánya „elnyomja a kisebbségeket, felfoghatatlan mértékben terjeszti a konkrétan hazug propagandájukat, megfojtja a civilizált vitakultúrát és nem ad teret más véleményeknek”.

Ha börtönre ítélnek valakit, amiért egy nélkülözőtől ellopja az ételét és a néhány forintját, vagy börtönre ítélnek valakit, mert enni ad egy nélkülözőnek és némi pénzzel segít neki, az nem "ugyanolyan eszköz". Szóljon valaki Cseh Katalinnak, hogy időnként próbálja átgondolni a saját szavainak az értelmét.