Gondoltam, úgy kezdem majd, hogy elfogult
vagyok, ezért ne számítsanak rendes recenzióra. Leírom majd, hogy legalább
hatvan éve ismerjük egymást a könyv írójával, sőt. Lehet az hatvanhárom is, mert
1959-ben a nyarat a Hordóban dolgoztam végig, a laborban fényeltem a
fejpróbákat egy Hajagos nevű főnök okos és fontos irányításával (azért neveztük
Hordónak a szakmában, mert a HDF, azaz a Híradó- és Dokumentum Film telephelye
korábban hordógyár volt, most buszpályaudvar, kivágták az összes ősfát, lerombolták
a minimum ipari műemléknek számító épületeket), és mintha Elemér is ott
dolgozott volna akkor, de ebben nem vagyok bizonyos, mindig elfelejtem
megkérdezni. Aztán nyolc évig én a Televízióban voltam operatőr, ő a
filmgyárban, őket hívták hozzánk, minket a pasaréti gyárba is, a Gyarmat utcába
is, egyszóval szűk szakma ez. Aztán jóval később a fiaink osztálytársak voltak
gimnáziumban – sok ez a hatvan-hatvanhárom év, Elemér könyvének nyilván minden
történését én is megéltem, ha máshol, másképp is.
Egyetlen betű sincs a könyvben, amihez
nekem személy szerint bármi közöm volna. Ettől írhatnék olyan szabályszerű
recenziót, amit tanítani lehet az irodalomtudományban. Viszont az a helyzet, hogy
csak nézek magam elé. Bambulok. Tegnap éjjel kettő körül értem a végére. Négyig
fent voltam. Szorult a torkom az utolsó mondat után. Vannak a világirodalomban
jó utolsó mondatok. Ez nem olyan. Ez nem kitalálva van. Ez olyan rémületesen
természetes, amit lát az ember, aha persze… dehát ez fáj. Az egész könyv olyan
rémületesen természetes, hogy végig olvasod, aha persze, ez ilyen volt…
Dehát itt minden más, mint az én
történetem. A helyek, az emberek, az események. Nincs benne egyetlen szó sem
arról, amiről végülis a könyv szól, hogy megszületünk, végigéljük, elmúlunk, és
az egészben nincs semmi különös. Bizonyos dolgokat persze akként élünk meg,
mintha az volna, mert az írók meg a filmesek általában olyan különös dolgokkal
foglalkoznak, de valójában nem az, ami velünk történik, semmi különös. Csak
gyönyörű, nehezen viselhető, piszkos, boldog, felzaklat, majd csak vége lesz,
de szép volt.
Egyszóval nem tudom, mi ez a könyv. Az
ember azt hinné, egy család története. Egy fenét. Hajlok arra, hogy ez
egyszerűen egy olyan könyv, amiről nem tudom megmondani, hogy milyen, egyet
tudok bizonyosan, hogy nagyon jó könyv.
Azért ha alaposabban belegondolok, ez elég.
Van egy film, az 1945. Szerintem a
kultúrtörténelem egyik legkiválóbb filmje. Az egyik snittjét többször
visszanéztem, mert nem tudtam rájönni, ezt hogyan lehetett megcsinálni.
Említettem, nyolc évig voltam operatőr, elég jól ismerem belülről ezt a
mesterséget, azóta is követem a technika fejlődését, de ezt a képsort nem
értettem, ilyen nincs, ezt nem lehet megcsinálni, így nem lehet világítani, ezt
laborban sem lehet előállítani, ez olyan káprázatos, amilyet én még nem láttam.
Felhívtam Elemért, megkérdeztem, hogyan rakta
össze ezt a snittet. A válaszra nem emlékszem pontosan, az volt a lényege, hogy
elképzelt valamit és azt nagyon meg akarta csinálni.
Majd most felhívom, és megkérdezem, ez a
könyv hogy lett, mert én ilyet még nem olvastam. Lehet, azt fogja mondani hogy elképzelt
valamit és azt nagyon meg akarta csinálni.