Ha
az állam pénzt ad egy műsorra, akkor lehetnek bizonyos elvárásai – mondta a
jónevű humorista (a név nem fontos, a „magasan kvalifikált értelmiségi”
mentalitása az érdekes). Az igazán magasan kvalifikált volt pártelnök, akit
különben kedvelek, mert tényleg nagyon okos, azt írta, nem gondolja, hogy a
„fidesz-szavazó butább volna” a nem fideszre szavazónál. Megint más meg azt
mondta, a leköszönő köztársasági elnök jogosan költözik a 720 négyzetméteres
házba, mert az elődei is az államtól kapott lakásban laktak életük végéig.
Az
„állam” egyvalamit várhat el bármilyen műsortól, hogy az szakmailag jó minőségű
legyen, de ha az „állam” várakozásai kielégítetlenek maradnak, mert a műsor
rossz, akkor sem tehet semmit. Nincs köze ugyanis ahhoz, hogy bármely médium
bármely produktuma megfelel-e a követelményeknek. Azt a bizonyos pénzt ugyanis
én adom meg például az, aki ezt itt olvassa, nekünk lehetnének „elvárásaink”,
de hát persze nincsenek, soha nem is voltak, éppen azért, mert a jónevű
humorista is úgy képzeli, hogy az „államnak”, azaz az ő rajongott
miniszterelnökének joga van belepofázni abba, mi legyen televízióban, rádióban,
újságban. Az előző pártállam főelvtársa azt mondta nekem, ne írassam ki a
Rádióújságba, hogy az én műsorom az, amit éppen szóba hozott, mert az a rádió
műsora. Én meg azt mondtam neki, hogy akkor intézkedjék, a délutánra foglalt
stúdióba menjen le a rádió és csinálja meg a műsort. Eltartott egy ideig, amíg
megértette. Akkor átváltott indulatosra, és vörös fejjel üvöltötte, hogy a
rádió a műsorommal együtt a párté, és ha ezt nem vagyok képes tudomásul venni,
akkor el is mehetek.
Hogy
mi a különbség a hajdani főelvtárs és a fideszrajongó humorista között? Az
égvilágon semmi.
A
fidesz szavazó nem butább a nem fideszre szavazónál, hanem egyszerűen csak
buta. De nagyon. Sötéten, mint az éjszaka. Bűnrészes ugyanis abban a
förtelemben, ami tizenkét éve körülvesz minket. Őt is, a fidesz szavazót. Aki
annyira buta, hogy nem is látja, miben él.
A
csornai jellemtelen élete végéig szóló lakhelyét meg nem legitimálja a korábbi
tisztségviselők hasonló lakhelyhez juttatása, az csak ismét, még hangosabban
veti fel a kérdést: miért is? Miért jár egy köztársasági elnöknek luxusház
luxuskörülményekkel élete végéig? Mit tett érte? Mivel érdemelte ki? Milyen
teljesítmény van mögötte? Aha, helyes a kérdés, ez Göncz Árpádra is vonatkozik,
aki a köztársasági elnökségénél sokkal régebben a barátomnak lett volna
nevezhető, ha volna ilyen az ismeretségi körömben, de merthogy kényes vagyok
erre a fogalomra, nevezzük őt kedves, közeli ismerősömnek. Kiváló ember volt,
jól csinálta, amit csinált. Vége lett, tartsuk meg jó emlékezetünkben. De élete
végéig tartó ingyen luxuslét? Miért? Bármelyik politikusnak bármiféle juttatás
a hivatalból való távozása után miért?
Miért
vagyunk képtelenek föltenni a legegyszerűbb kérdéseket? Miért tekintünk mindent
természetesnek, ami régen úgy van?
Közel
egy hónapja nem írtam ide semmit, még annyi értelmét sem láttam, mint korábban,
pedig korábban sem taksáltam túl magasra annak az észszerűségét, hogy
firkálgatok mindenfélét úgyszólván teljesen hatástalanul. Akkor úgy gondoltam,
abba is hagyom, tényleg reménytelen, mire megyek a kérdéseimmel és az olykor
megtalált válaszaimmal.
Megint
felötlött bennem a világirodalom egyik legjelentősebb alapműve, Az ember
tragédiája. Az ötödik szín, Athén:
E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
S a szolgaság vérengző eszközévé
Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.
Csak egyedül én voltam a bolond,
Hivén, hogy ilyen népnek kell
szabadság.
Madách
végtelen keserűsége Ádám mondataiban. Aztán még fokozva Lucifernél:
Elmondtad a sírverset önmagadra,
S utánad illőt sok nagy síroromra.
A
múlt hónapban én is elmondtam a sírverset, akkor a Nincstelenekből idézve.
Ez a nép tényleg halálra ítélte önmagát, rövid idő kérdése, hogy nyolcezer éves
vegetálás után végleg eltűnjön, ennek a primitív gazembernek, Magyarország alulmúlhatatlan
miniszterelnökének a többszöri „megválasztása” a történelem olyan mélypontja, ami
után csak a teljes megsemmisülés jöhet. Úgy gondoltam, némán végignézem ezt a
ronda haláltusát. Aztán rájöttem, hogy a némaságom senkinek sem jó, még nekem
sem. Inkább kérdezek tovább. Ja hogy ki kérdezett? Erre meg Karinthy válaszát
teszem ide:
Ki
kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd
lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő
volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.
Elemezgették
sokan sokféleképpen az újabb „választási győzelmet”, kerülget is a hányinger az
összes okoskodástól, különösen amik Magyarország miniszterelnökéről mint remek
politikusról szólnak. Egyvalami kétségtelennek látszik: az illető
miniszterelnök valami olyasmit piszkálgat, amiről természetesen halvány fogalma
sincs, amibe véletlenül beletrafált – persze nem volt nehéz, a saját nyomorult
életéből kellett kiindulnia, az ösztönei, a zsigerei a megfelelő útra
vezérelték.
A
méltóságról elmélkedem kicsit. Az emberi méltóságról, az egyes ember
méltóságérzetéről. Megtettem már korábban is, azokról a helyekről fogok
idézgetni, csak azzal egészítem ki, amit évekkel ezelőtt még nem láttam
világosan, hogy ugyanis ez a lényeg, minden magyarázat alapja.
A
magyar nép méltósága, fontosságtudata, önértékelése a „birodalomhoz” való
tartozásából ered és abban merül ki. A magyar birodalmi érzés azért groteszkebb
és azért szánalmasabb az összes többi népénél, mert nemcsak a birodalom
hiányzik mögüle, hanem még az a talpalatnyi föld is, amiből egy akármilyen
méretű birodalom elkezdhet épülni. A magyar ember azt képzeli, hogy az ő méltósága
a magyarsága, mert abban a hitben él, hogy a magyarság valami fontos és értékes
dolog. Ami különben természetes, minthogy az egyik legostobább és
legkártékonyabb agyszülemény, a nacionalizmus éppen az olyan nép számára a
legpraktikusabb, amilyen a magyar – semmit sem kell tenni, sem érte, sem
ellene, mégis itt van nekünk, csak bele kell születni. Nem kell tanulni, nem
kell dolgozni, alkalmazkodni sem, még megúszni sem, mert ez örök, nem múlik el,
csak ápol és eltakar.
Próbálok
meghatározni egy fogalmat. Nem akar sikerülni. Úgy vagyok vele, mint a
szépséggel, arról Kant azt mondta, szép az, ami érdek nélkül tetszik. Igaz.
Csak nem erről van szó. Minden idők egyik legkiválóbb tanárának harmadik
gimnáziumban mondtam, hogy szerintem nem jó Kant meghatározása, Bánhegyi tanár
úr erre azt mondta, szerinte sem, találjunk ki együtt valami jobbat. Soha nem
fogom megtudni, gúnyolódott-e vagy komolyan mondta, mindenesetre maradtunk az
eredetinél, egyikünk sem talált ki használhatót. Ma már bizonyosan tudom, hogy
nekem volt igazam, dehát nem könnyű Kantnál jobbnak lenni, egyelőre maradok az
érdek nélkülinél.
Az
most sokkal élénkebben foglalkoztat, hogy leírjak valami használhatót arról,
mit jelent a méltóság. Tudjuk, persze, mindannyiunknak van valami
fogalma róla, de sehol nem találtam olyat, ami úgy tudná egyetlen mondatba foglalni, mi a méltóság, hogy semmi kétségünk ne legyen, egyazon fogalomról
beszélünk.
Mint
mindig, most is az érdekel, miért van így, ami van. Hogy miért lehet még mindig
a nyakunkon a magyar történelem relatíve legsötétebb és legarcátlanabb
rablóbandája, élén a gusztustalanra hízott falusi futballistával (ez a
formátlanra dagadás, ez az áll alól induló baromi sörhas ugyancsak a nép
kedvence, minden második szénhidráton élő proli magát látja benne – anélkül,
hogy belegondolni volna képes, ő nem tehet mást, mert neki krumplira és
kenyérre telik, kedvenc miniszterelnöke viszont a tőlünk lopott pénzből azt
eszik, amit akar, mégis olyan, mint egy gönci hordó, egy angol klub portása
biztosan nem engedné be).
Arthur
Miller szerint a kisembernek is van tragédiája. A drámairodalom nagy hősei
évezredeken át azért küzdöttek, hogy elfoglalják vagy visszaszerezzék jogos
helyüket a világban. Akkor a minden különös képesség nélkül élő embernek is el
kell ismernünk azt a jogát, hogy megkereshesse a maga helyét a maga világában,
légyen az bármilyen szűk is. Az első kérdés ezzel kapcsolatban ugyanis az, ki
ítéli meg, mennyire szűk az a hely, emberünk, akinek a tragédiáját szemléljük
az irodalom vagy a filozófia magasából, szűknek találja-e a saját helyét. Vagy
– nem lévén sem rálátása a saját helyére, sem kitekintése onnan – nem is
foglalkozik azzal, lehetne-e tágabb az ő világa. Esetleg megelégszik azzal,
hogy próbálja megismerni a környezetével való viszonyát… előre szaladtam. A mi
kisemberünk alaphelyzete az, hogy meg sem próbálja, mert nem is tudja, mit
kellene megpróbálnia. Csak rosszul érzi magát. Reggeltől estig. A születésétől
a haláláig.
Arthur
Miller azt mondja, hogy a jogos hely a társadalomban egyenlő a méltósággal.
Ez nekem nagyon tetszik. Első pillantásra. De ez valami olyasmi, mint Kant
szépség meghatározása. Igen, igen, valami ilyesmi, de végülis a dolog nem ilyen
egyszerű. A mi magyar kisemberünknek megvan a jogos helye a társadalomban,
hiszen nem is próbál változtatni rajta, azt a helyet tartja természetesnek, még
sincs méltósága. Ez az ember azért nem tragikus figura, mert passzív.
Nem azért passzív, mert nem mer tenni valamit, hanem mert nem is tudja, hogy
kellene tennie valamit.
Azt
hiszem, a méltóságot a megalázottság felől kellene keresni (a nyelvészetben
bevált fogás az ellenkező értelmű szó elemzésével kezdeni). Nem lehet megalázni
azt az embert, aki nem ismeri a helyét a világban. Nem, nem. Nem arról van szó,
hogy ismeri-e a jogait, csak arról, hogy van-e bármilyen tudatos viszonya a
környezetéhez. Hogy képes-e megítélni, a mások vele való viselkedése
illeszkedik-e ahhoz a képhez, amilyennek ő látja magát.
Közeledünk.
Tetszik érteni? A kérdés az, lehet-e megalázni azt, akinek nincs tudatos
viszonya a környezetéhez. Vagy azt, akinek van egy hamis, torz viszonya
a körülötte lévő világhoz, légyen az a világ akármilyen terjedelmű és a
körülötte lévő emberekhez, legyenek azok bármilyenek, okosak, szépek, rosszak,
rútak. Az utóbbi, a hamis, a torz viszony a környezethez ugyanúgy nemlétező
viszonynak tekintendő, mint a tudatlanság.
Az
ember tudatos, a valósághoz visszaigazoltan illeszkedő viszonya a környezetéhez
– talán ez lehetne a méltóság meghatározása.
A
magyarságnak nincs tragédiája, mert a passzivitás nem tragikus. A magyarság történelme úgy alakult,
hogy évszázadokig természetesnek tekintette a környezetének azt a viselkedését,
amit más népek megalázónak tartottak volna, és a legnagyobb része a
magyarságnak ma is természetesnek tekinti.
Mert
a magyarság történelme során nem alakulhatott ki a méltóságérzet (amit
egy ideje annak vélünk, az hamis és torz, rosszabb a nemlétezőnél is). Nincs
mit kivívnia, még kevésbé van mit visszaszereznie.
A
magyarságból hiányzik a méltóság reális tudata.
Az
1990. óta dúló politikusi gazemberségre általában és a dagadt falusi
futballista groteszk országlására különösen nincs más magyarázatom.
A
remény rabjai című filmben van egy szereplő, a nevére nem emlékszem, James
Whitmore játssza (az 1953-ban készült Kiss me Kate-ben a két énekes táncos
gengszter egyike), sok évtized után szabadul, kis idő múlva felakasztja magát.
Nem tud mit kezdeni a szabadságával. A film alapjául szolgáló regényt Stephen
King írta, a film forgatókönyvét Frank Darabont. A könyvet nem olvastam
(egyáltalán Stephen Kinghez írásos formában nem jutottam hozzá, ezt sajnálom,
mert nézetem szerint mindent el kell olvasni, ami írva van), ilyenformán nem
tudom, a Whitmore játszotta figura szerepel-e benne. Ha igen, leveszem a
kalapom King előtt, jó az alak, jó az epizód. A forgatókönyv írója és a film
rendezője is lehetne a figura kitalálója, Frank Darabont magyar származás,
vihette a zsigereiben a szabadságtól irtózó ember történetét – dehát az a
helyzet, hogy Whitmore voltaképpen egy lélektani alapsémát jelenít meg, nincs
időm utánanézni, talán intézményfüggőségnek hívják.
Még
mindig az a kérdés, hogy miért van így, ami van? Miért telepedhetett rá ez a
bornírt, tehetségtelen, piti tolvajokból összeállt társaság az országra úgy,
hogy a népnek szava sincs ellene? Nem veszi észre, hogy ezek gátlástalanul
lopnak? Dehogynem. Vagy nem veszi észre, hogy reménytelenül tönkretették a
gyerekei jövőjét, hogy nyomor van és kilátástalanság? Dehogynem.
Hát
akkor?
Így
van rendjén. Így van jól. Ez a nép ehhez van szokva. Nem kell itten semmit se
nem változtatni, ne tessék. Sokszínűség, haladás, fejlődés – nemá! És ne jöjjön
ide senki, mi se megyünk sehová. Azok, akik elmentek mostan itten, elég rosszul
tették. Nem jó, hogy elment a gyerek, de meg is van róla a vélemény. Hova a
francba mén? Oszt minek? Nem jó itt? Ez a hazája vagy nem? Magyar. Magyar ember
meg nem mén sehova.
Miért
nem zúdul fel a nép, amikor értesül róla, hogy sokszázezren elmentek? Azért nem
zúdul fel, mert elítéli. Azokat ítéli el, akik elmentek. Nem mondja ki
hangosan, de megveti a saját ivadékát, amiért az el mert menni innen. Pedig
már a nagy költő is megmondta, itt élned halnod kell. Hát akkor? Meg volt
mondva már akkor, és most ez a gyerek is azt mondja, a miniszterelnök. A mi
miniszterelnökünk! Hogy ilyen a magyar. Büszke, harcos, szabadságszerető a maga
ezeréves államiságával. Itt élned halnod kell, ez az érvényes. Jó itt.
Megszoktuk. Akkor meg mit kell itten hepciáskodni, hogy mennyi a fizetés
máshol? Annyi amennyi. De ez itt a mienk.
Tetszene
merni megmondani Mari néninek, hogy államiság itt nem ezer éve nem volt, hanem
egyetlen percig sem, soha? Hogy ez a nép meghunyászkodik minden hatalom előtt,
hogy az 1848-as „szabadságharcban” a hadra foghatók 5 (öt) százaléka vett
részt, az 56-osban meg annyi sem? Hogy annyira nem szereti a szabadságot,
annyira menekül előle, mint tömjénfüsttől az ördög?
A
jelenleg uraskodó falusi futballistától megkapta azt, amire húsz éve vágyott. A
frászt kapja ez a nép a rendszerváltás óta, hogy felforgatják az életét, hogy
esetleg majd tanulnia kellene, érdeklődni a világ dolgai iránt. Másra vágyni,
mint maximum egy Trabantra, legföljebb Wartburgra. Az jó volt, ahhoz sem jutott
hozzá, de legalább lehetett tudni, hogy miért. Mert kevés volt a fizetés. De
legalább volt mit enni. Most az sincs, az igaz, de a mi miniszterelnökünk azt
mondta, majd lesz. Akkor pedig lesz, mert amit az mond, az szentírás, mert az
nem akar tőlünk semmit. Azt mondja, nem kell itten tanulni semmit se, jó munkás
kell meg katonai erények, egy ilyen országban, ahol ezer éve minden csatát és
minden háborút megnyertünk mi más kéne. Katona meg focista. Katonafocista. A mi
miniszterelnökünk azonkívül a munkásembert szereti meg a parasztot, nem hagyja
magára, hogy a sajátjával gazdálkodjon meg ilyesféle úri huncutságok, hanem
megmondja, mit kell és azt hogyan és mikor. A fődet odaadja annak, akinek az
jár, mink meg majd dógozunk rajta. Ha hagyják. Ha meg nem, hát akkor is lesz
valahogy. Esetleg éhenhalunk. És? Eddig is így volt, ezután is így lesz. Csak
szabadság ne legyen, mert azzal nem tudunk mit kezdeni, akkor kampósszöget
keresünk meg kötelet.
Így
van jól, ahogyan most van.
Ott
van az alapvető tévedés, hogy a magyar embert folyton csak megalázzák, hogy ez
a nép alattvaló.
Nem!
Tessék végre megérteni, egy embert csak méltóságérzetében lehet megalázni.
Akinek az nincs, az alattvalónak sem nevezhető, mert arról sem tudja, mi az. A
magyar nép fogalmi szókészlete ma is olyan, amilyen ezer évvel ezelőtt volt:
nincs, nem létezik. A tárgyak egy részének a nevét tudja meg foglalkozás
neveket. A földművelés szavait ismeri. István, a király a kereszténység
borzalmas mérgével ölte ki az emberré válás lehetőségét ebből a népből, az
utána következőknek csak folytatniuk kellett.
A
csúti szotyolahéjköpködő csak befejezi azt, amit István nevű baromi elődje
elkezdett. Már nem is ugatunk. Csak rettegünk.