Ezt itt egy tanár írta:
„Mi vagyunk
a grund. Már csak az kéne, hogy odafigyeljetek ránk, és csatlakozzatok.
Megmozdult a pedagógustársadalom, méghozzá nem valami hívószóra, felsőbb
utasításra, hanem belső kényszerre. Olyan lépésre szánja el magát most már
tanárok egész sora, amire nem volt példa, amióta én ezen a pályán vagyok (29
éve). Elképesztő bátorság és végtelen elkeseredettség kell ehhez.
Ha jól
csináltuk volna a munkánkat, ha jól működött volna az oktatás, akkor diákok
egész sora állna mellénk, mert tudnák, hogy ott a helyük. Ha nem bárgyú
alattvalókat neveltünk volna, akkor talán kiállna most értünk és mellettünk az
egész ország. A legjobb látlelet arról, hogy mit műveltünk az utóbbi 30? 40?
50? évben, az az, hogy megint csak elszigetelt mozgalomról van szó.
Mi már
megpróbáltuk hat éve is. Derekasan küzdöttünk, beleadtunk mindent,
sztrájkoltunk, tüntettünk, sírtunk és kiabáltunk. Többször is szarrá áztunk az
esőben, hogy végre előre mozduljon ez a (qrva) ország. Nem lett belőle semmi,
csak a végtelen csalódás. Bedaráltak, és akkor is egyedül maradtunk. Nem álltak
mellénk politikusok, művészek, küzdöttünk sokan, de izoláltan. Ne hagyjátok, ne
hagyjuk, hogy megint így legyen.”
Erre most mit mondjak? Hogy de jó? Hogy van
legalább egy tanár, aki látja a lényeget, ebből pedig következhet az, hogy lehetnek
többen is?
Vagy hogy ez a vég? Mert nyilvánvaló, hogy ez így
is marad. Hogy tizenkét év alatt egyetlen ember formájú kitüremkedésnek
sikerült az, ami korábban senkinek, megadni a kegyelemdöfést a magyar oktatási
rendszernek, és ezáltal természetesen a magyar népnek. Egy nagyjából nyolcezer
éve létező, örökös félelemben vegetáló, de mindig minden pusztítást valahogy
kikerülő népnek végül egy saját ivadéka, egy gyűlölettől reszkető ócska alak hozza
el a megsemmisülést?
Elgondolkoztam néhány másodpercig, kérdőjelet vagy
pontot tegyek az előző mondat végére. Mert nem tudom, számít-e valamit, hogy most
egy tanár írta le azt, ami ennek az egész baromi tehetetlenségnek a lényege, hogy
ugyanis ennek ők az okai. Ők nem tudják évszázadok óta, mi volna a dolguk. Ők
tanítják a lángoszlop költőket dagadó kebellel, ahelyett, hogy kimondanák, nem a
költők dolga vezetni a népet a Kánaán felé, hanem a tanároké. Hogy szép vers a
Himnusz, mert jó költő írta, és felkavaróan hatalmas indulatokat keltő a
Szózat, mert nagy költő írta, de mind a kettő rémületes, kártékony marhaság. Hogy
Petőfi a lángoszlopával, Kölcsey az áldásával és bűnhődésével, Vörösmarty a
nincsen számodra helyével iszonyatos károkat okoz lassan kétszáz éve, mert a
tanárok nem mondják meg a diákjaiknak, hogy ezek borzasztóan szép versek, de
inkább borzasztók, mint szépek. Mert csak arra valók, hogy még mélyebbre
nyomják a magyarságot, mint ahová első nagy királyuk, a magyar történelem
mindmáig legnagyobb gazembere (pedig nagy a verseny), az István nevű primitív
vezérkolompos kezdte beletaposni.
Vídulj gyászos elme! megújul a világ,
S előbb, mint e század végső pontjára hág.
Tessék mondani, Batsányit említik még egyáltalán? A látó című versét például, amiben nincs
szó a régi magyar dicsőségről? Amiben csak az van, hogy
Dőlnek a babona fertelmes oltári,
Melyek a setétség fene bálványának
Annyi századoktól vérrel áradának.
Eljuthat valaha oda egy történelemtanár, hogy föltegye
a gyerekek előtt a kérdést, tényleg olyan nagyszerű dolog volt a 48-as „szabadságharc”,
nem pedig egy bomlott agyú exhibicionista népirtása? A Kossuth nevű despotát, a
magyar történelem másik nagy gazemberét szobrok örökítik meg, mauzóleuma van
ahelyett, hogy gyalázatos és ostoba lázítását, ami emberek tízezreinek
halálához vezetett végre tárgyilagosan, a valóságnak megfelelően tanítanák? Hogy a nevét örökre eltüntessék mindenhonnan, hogy sújtsa végre a damnatio memoriae, az emlékezetének elátkozása?
Eljuthat valaha oda egy tanár, hogy a tanítványait
megtanítsa kételkedni? Kérdéseket feltenni? Hogy egy bármilyen szakos tanár
folyamatosan a matematikán, a természettudományokon alapuló gondolkodásra
serkentsen, hogy megtanítsa az érték
és a teljesítmény fogalmának fontosságát?
Pócsné Berkesi Zsuzsanna leírta azt a néhány mondatot, amit ott fent idéztem. Azt szeretném, hogy az ő neve legyen a kezdet szimbóluma. Hogy ez a név fontosabb legyen mindenféle képviselő, politikus nevénél. Mert ő az, aki tehet valamit. Akit érdemes volna követni, bárhová hív.