Háború van

Háború van. Most még csak keleten, de ne áltassuk magunkat, félő, ez a III. világháború kezdete. Ami nem fog annyi ideig tartani, mint az előbbi kettő. A szétterjedése sem. Olvasok róla sokmindent. A világ felháborodásáról, szankciókról meg hogy Oroszország milyen rosszul fog járni rövid és hosszú távon. Mert befagyasztják a bankszámláikat és Abramovics alapítványnak kényszerül adni a Chelsea-t. És hogy nemzetközi jogilag az még nem háborús bűnösség, amit ez az orosz főpolitikus csinál. Ez a Putyin nevű.

Nekem van egy rendkívül egyszerű kérdésem. Ha én elmegyek Ukrajnába és mondjuk Luhanszk megyében lelövök egy embert, akkor engem elfognak és egyszerű bírósági tárgyaláson elítélnek, börtönbe csuknak. Ha nem én lövök le egy embert, hanem felbérelek valakit, és az lövi le azt az embert, akkor is elítélnek. Senki nem kérdezi meg a jogászokat, az már háborús bűn-e, amit tettem, gyilkosságért, gyilkosságra való felbujtásért elítélnek. Azt akarom kérdezni, ez a Putyin nevű miért gyilkolhat úgy, hogy fel sem merül, gyilkosságért el kell ítélni?

Előkerestem a háborús bűnök jogi meghatározását. Idemásolom:

 

Háborús bűncselekménynek számítanak:

 

egy katonailag megszállt terület lakosságának bántalmazása, meggyilkolása, vagy deportálása rabszolga koncentrációs táborokba;

hadifoglyokkal, polgári internáltakkal való rossz bánásmód, meggyilkolásuk;

védett személyeknek a szembenálló fél hadseregébe történő kényszerítése;

túszok meggyilkolása;

kémek, vagy más személyek, akiket tisztességes jogi eljárás nélkül ítéltek el háborús bűnösként bántalmazása, meggyilkolása

települések indokolatlan megsemmisítése, vagy bármilyen objektum lerombolása, ami nem indokolható meg katonai szükségszerűséggel.

 

Lehet, bennem van a hiba, de én ennél undorítóbb, felháborítóbb szöveget nehezen tudok elképzelni. Mi az, hogy katonailag megszállt terület? Ki jogosít fel bárkit arra, hogy bármilyen területet katonailag megszálljon? Kik azok a védett személyek? Én nem vagyok az? Vannak nálam védettebbek? Miért vannak? Miért tekintjük természetesnek, hogy egy politikus védettebb, mint Mari néni? És mi az, hogy települések indokolatlan megsemmisítése, vagy bármilyen objektum lerombolása, ami nem indokolható meg katonai szükségszerűséggel. A településeknek van indokolható megsemmisítése? Van „objektum”, aminek a lerombolása megindokolható katonai szükségszerűséggel?

Még egyszer: ez a Putyin nevű miért nem gyilkos? Miért nem mentek oda Moszkvába az első pillanatban letartóztatni és bíróság elé állítani ezt az alakot? A letartóztatáshoz szükséges alapos gyanú megvolt, a gyilkosság bizonyítékai is. Akkor?

Nem engedték volna oda a rendőröket? Más hivatalos embereket sem? Elég valószínű. Nem is kell próbálkozni. De az első hírre, hogy ez a nyavalyás gyilkos készül valamire, össze kellett volna hozni egy találkozót, mondjuk Londonban. Sorolom, jó? Biden, Boris Johnson, Macron, Scholz, Pedro Sanchez, Fiala, Morawiecki beleül valamilyen közlekedési eszközbe és elmegy Moszkvába. Tetszik gondolni, hogy nem engedik be őket? Hogy Putyin lelöveti őket? Vagy hogy ez egy képtelenség? Mi a francért fizetjük ezeket az embereket? Nem azért, hogy például megóvják emberek százmillióinak az életét? Egy gyilkos letartóztatása éppen elég ahhoz, hogy egyetlen embernek se kelljen meghalnia, ez nem elég indok, hogy ezek az urak inkommodálják magukat? Hogy ez elképzelhetetlen, mert ilyenre még nem volt példa a világtörténelemben? Épp ideje, hogy legyen.

Milyen elképesztő dolgokat beszélek, mi? Pedig a jelenlegi helyzetben, amit ezeknek a politikusoknak a kollégái alakítottak ilyenné, nincs más megoldás. De ez az! Ez ellen nincs mit tenni. Hűha, mik jutnak eszembe?

Pedig csak azt a kérdést kellene föltenni, hogyan juthat el egy ember akár csak a gondolatáig annak, hogy elvegye egy – még egyszer: egyetlen egy ember életét vagy tönkretegye annak az embernek bármilyen tulajdonát? Ezt a cselekményt a büntetőjog rablógyilkosságnak nevezi. Ha ezért egy köznapi embernek büntetés jár, akkor egy politikusnak ugyanezért annak a büntetésnek a sokszorosát kell kiszabni.

Háború, háborús bűnök? Nix. Ez a botoxos fejű, gusztustalan alak egyszerűen egy rablógyilkos. Akit a világ politikusai által szabott förtelmes szabályok miatt nem olyan egyszerű letartóztatni.

Akkor tessék nem egyszerűen. De ne a bankszámláival bíbelődjenek!

Rablógyilkos. Tessék aszerint bánni vele.

Ugye, milyen képtelenségeket beszélek? És ugye milyen világosan érthető? 

Mint a tök

„Nem lehet kétfelé elköteleződni. MOST NEM!

Most tökös férfiként kell viselkedni, még akkor is, ha előtte tévedtünk!

De be kell látni a tévedést!”

Ezt Alföldi Róbert írta. Aki állítólag okos ember. Ilyenformán még hervasztóbb ez a férfias viselkedésről szóló öblögetés. Különösen ha még „tökös” is. Tényleg olyan nehéz eljutni a felismerésig, hogy a férfias viselkedés okozza a világtörténelem legundorítóbb, legszörnyűbb eseményeit? Hogy a tévedés belátása az lenne, ha végre nőkre bíznánk a komoly döntéseket?

A mennyek királynője

„A Boldogasszony tisztelete rendkívül ősi kultusz Magyarországon, tulajdonképp a kereszténység felvétele után lényegült át Szűz Mária tiszteletévé, miután Szent István király a mennyek királynőjének oltalmába ajánlotta az országot.” 

Ezt a magyar kultúráért felelős miniszter mondta. Nálam ez tényleges életfogytiglan, szigorított fegyházban. Egy kezdő bíró tárgyalás nélkül kiszabná az ítéletet.

Az alattvalóságról

Ezt itt egy tanár írta:

„Mi vagyunk a grund. Már csak az kéne, hogy odafigyeljetek ránk, és csatlakozzatok. Megmozdult a pedagógustársadalom, méghozzá nem valami hívószóra, felsőbb utasításra, hanem belső kényszerre. Olyan lépésre szánja el magát most már tanárok egész sora, amire nem volt példa, amióta én ezen a pályán vagyok (29 éve). Elképesztő bátorság és végtelen elkeseredettség kell ehhez.

Ha jól csináltuk volna a munkánkat, ha jól működött volna az oktatás, akkor diákok egész sora állna mellénk, mert tudnák, hogy ott a helyük. Ha nem bárgyú alattvalókat neveltünk volna, akkor talán kiállna most értünk és mellettünk az egész ország. A legjobb látlelet arról, hogy mit műveltünk az utóbbi 30? 40? 50? évben, az az, hogy megint csak elszigetelt mozgalomról van szó.

Mi már megpróbáltuk hat éve is. Derekasan küzdöttünk, beleadtunk mindent, sztrájkoltunk, tüntettünk, sírtunk és kiabáltunk. Többször is szarrá áztunk az esőben, hogy végre előre mozduljon ez a (qrva) ország. Nem lett belőle semmi, csak a végtelen csalódás. Bedaráltak, és akkor is egyedül maradtunk. Nem álltak mellénk politikusok, művészek, küzdöttünk sokan, de izoláltan. Ne hagyjátok, ne hagyjuk, hogy megint így legyen.”

Erre most mit mondjak? Hogy de jó? Hogy van legalább egy tanár, aki látja a lényeget, ebből pedig következhet az, hogy lehetnek többen is?

Vagy hogy ez a vég? Mert nyilvánvaló, hogy ez így is marad. Hogy tizenkét év alatt egyetlen ember formájú kitüremkedésnek sikerült az, ami korábban senkinek, megadni a kegyelemdöfést a magyar oktatási rendszernek, és ezáltal természetesen a magyar népnek. Egy nagyjából nyolcezer éve létező, örökös félelemben vegetáló, de mindig minden pusztítást valahogy kikerülő népnek végül egy saját ivadéka, egy gyűlölettől reszkető ócska alak hozza el a megsemmisülést?

Elgondolkoztam néhány másodpercig, kérdőjelet vagy pontot tegyek az előző mondat végére. Mert nem tudom, számít-e valamit, hogy most egy tanár írta le azt, ami ennek az egész baromi tehetetlenségnek a lényege, hogy ugyanis ennek ők az okai. Ők nem tudják évszázadok óta, mi volna a dolguk. Ők tanítják a lángoszlop költőket dagadó kebellel, ahelyett, hogy kimondanák, nem a költők dolga vezetni a népet a Kánaán felé, hanem a tanároké. Hogy szép vers a Himnusz, mert jó költő írta, és felkavaróan hatalmas indulatokat keltő a Szózat, mert nagy költő írta, de mind a kettő rémületes, kártékony marhaság. Hogy Petőfi a lángoszlopával, Kölcsey az áldásával és bűnhődésével, Vörösmarty a nincsen számodra helyével iszonyatos károkat okoz lassan kétszáz éve, mert a tanárok nem mondják meg a diákjaiknak, hogy ezek borzasztóan szép versek, de inkább borzasztók, mint szépek. Mert csak arra valók, hogy még mélyebbre nyomják a magyarságot, mint ahová első nagy királyuk, a magyar történelem mindmáig legnagyobb gazembere (pedig nagy a verseny), az István nevű primitív vezérkolompos kezdte beletaposni.

Vídulj gyászos elme! megújul a világ,

S előbb, mint e század végső pontjára hág.

Tessék mondani, Batsányit említik még egyáltalán? A látó című versét például, amiben nincs szó a régi magyar dicsőségről? Amiben csak az van, hogy

Dőlnek a babona fertelmes oltári,

Melyek a setétség fene bálványának

Annyi századoktól vérrel áradának.

Eljuthat valaha oda egy történelemtanár, hogy föltegye a gyerekek előtt a kérdést, tényleg olyan nagyszerű dolog volt a 48-as „szabadságharc”, nem pedig egy bomlott agyú exhibicionista népirtása? A Kossuth nevű despotát, a magyar történelem másik nagy gazemberét szobrok örökítik meg, mauzóleuma van ahelyett, hogy gyalázatos és ostoba lázítását, ami emberek tízezreinek halálához vezetett végre tárgyilagosan, a valóságnak megfelelően tanítanák? Hogy a nevét örökre eltüntessék mindenhonnan, hogy sújtsa végre a damnatio memoriae, az emlékezetének elátkozása?

Eljuthat valaha oda egy tanár, hogy a tanítványait megtanítsa kételkedni? Kérdéseket feltenni? Hogy egy bármilyen szakos tanár folyamatosan a matematikán, a természettudományokon alapuló gondolkodásra serkentsen, hogy megtanítsa az  érték és a teljesítmény fogalmának fontosságát?

Pócsné Berkesi Zsuzsanna leírta azt a néhány mondatot, amit ott fent idéztem. Azt szeretném, hogy az ő neve legyen a kezdet szimbóluma. Hogy ez a név fontosabb legyen mindenféle képviselő, politikus nevénél. Mert ő az, aki tehet valamit. Akit érdemes volna követni, bárhová hív. 

Abbázia

Nem szokásom a családom ügyeivel traktálni a nagyérdeműt. Most kivételt teszek. Ha esetleg valaki úgy gondolná, savanyú a szőlő, azért szólom le az arisztokráciát és Abbáziát.

Találtam képeket a famíliám főrendi ágáról, gondoltam, mutatok közülük egyet, némi körítéssel.

Ez az első kép csak a mai "mondén" Abbáziát, azaz Opatiját ábrázolja:

Ez a második is 2019-ben készült, egy átépítés alatt lévő teraszról, a mögötte lévő másik szállodáról és a távolban a tengerbe érő lankáról:

Végül ezen a képen a mamám látható meg a nagymamám a kép két szélén, nagyjából ugyanabból a látószögből, ahonnan én az előbbi képet készítettem, 84 évvel később:

A mamámat meg a nagymamámat szerettem, azt a társadalmi réteget viszont nagyon nem, ahová tartoztak - mellesleg ők is csak annyit tartózkodtak azokban a körökben, amennyit feltétlenül szükséges volt. Ők ketten sosem viselkedtek fensőbbséges arisztokrataként. A nagymamám 45 után egy tejcsarnokban vállalt állást, többször fordult elő, hogy mikor meglátogattam, éppen egy teherautó platójáról adogatta le a 30 literes kannákat. Később zongoraórákat adott a feltörekvő proletárok gyermekeinek. Anyám első munkahelye a MOM volt, a szovjet vezérigazgató sofőrjeként alkalmazták - nem lehetett könnyen találni olyat, akinek jogosítványa van és oroszul is tud. Anyám pedig az angol, francia, német és olasz nyelv mellé megtanulta az oroszt is, mert eredetiben akarta olvasni Tolsztojt és Dosztojevszkijt. Aztán idegenvezető lett az Ibusznál. Egyszer egy francia csoporttal ment a Viharsarokba, meglátogatták a szabadkígyósi Wenckheim-kastélyt. Ott a helyi idegenvezető vette át a csoportot, anyám csak tolmácsolt. Elmesélte, milyen kín volt hallgatni azt a sok hülyeséget, amit szegény ember beszélt a kastélyról - a mamám ott töltötte gyerekkora nyarait az unokatestvéreinél, minden zugot ismert. Kérdeztem, hogyan bírta megállni, hogyan nem szólt egyszer sem, hogy a helyi embernek fogalma sincs az épületről. Mit mondtam volna, kérdezte.

Az én származásom csak nyűg volt a létező szocializmusban, senkit nem érdekelt az osztályomról és annak történelmi szerepéről való véleményem, ha alkalmam lett volna elmondani, akkor sem.

Azért ezt a lóbálásnyi tömjénfüstöt most elküldöm a családom után, hogy egy másik rokon, Széchenyi Zsigmond gyönyörű metaforáját idézzem.

 

Nemzeti ünnep

Kerestem valamit a neten, belebotlottam egy hirdetésbe (mint mindig), ezúttal egy horgásztó partján álló hotelt ajánlottak. Gyékényesen.

Sosem jártam ott, csak gyerekkoromból ismerem a településnevet: a Déli pályaudvaron minden vonat minden kocsijára rá volt írva, amikkel Gárdonyba vagy Balatonszárszóra utaztam. Most megnéztem a térképen, miféle tó van Gyékényesen, aztán – szokásomhoz híven – elkezdtem mászkálni a környéken, azaz mentem ide-oda, főképp Horvátországban. Ez arra volt jó, hogy megint beguruljak, mint amikor legutóbbi rabaci nyaralásunkból hazajöttem.

Előkerestem egy akkori írásomat:

Szeretek utazni. Úgy meg nagyon szeretek utazni, ahogyan most Húsvétkor mentünk Horvátországba, a nagyobbik (na jó, idősebbik) fiam családjával. Az ilyen utazásokat úgy szoktam meghosszabbítani, hogy itthon nézem a képeket, ha írtam naplót, azzal is vacakolok kicsit, meg a térképen is újra végigutazom az egészet, többször is. Most még a határállomást is meg akartam nézni, érdekelt a falu nevének az etimológiája, hogy van-e valami köze a „hegy”-hez, de Goričan nevű települést nem találtam a térképen. Letenye után a horvát oldalon van egy Muracsány nevű falu, arra nem emlékszem, hogy ilyesmit láttam volna. Mentem tovább Karlovac felé, azt sem találtam, arra a helyre az volt írva, hogy Károlyváros. Fiume Rijeka helyén, Abbázia ott, ahol Opatija van.

Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé. Abbázia sosem tartozott Magyarországhoz, a többit meg az úgyszólván jelentéktelen kisebbségben ott élő magyar lakosság jelölte a fent olvasható magyar neveken, de a gyakorlati, közforgalmi nevük akkor is az volt, ami ma. A terület lakossági megoszlása „fénykorában” (magyar szempontból) is jórészt alatta maradt a 10 százaléknak, a térképek túlnyomó hányada is a horvát lakosság által ismert, magától értetődően horvát neveket használták. Nem beszélve a nyelvről, a köznapi gyakorlatról és a természetesnek tekinthető emberi megnyilvánulásokról, amiknek folyományaként sosem fogadták el, miért kellene nekik magyaroknak lenniük – mindig inkább értettem a meghódítottak dacát, mint a hódítók gőgjét.  

Ezeket a mai magyar térképészek (hogy rántaná össze a kezüket a görcs) nem képesek tudomásul venni, mert makacsul kizárólag a magyar neveket tüntetik fel. Amik közül Abbáziát végképp nem értem. Pontosabban attól tartok, értem, és így még rosszabb.

Először vegyük a tényeket. Abbazia olaszul van, „apátság”-ot jelent. A település azért kapta ezt a nevet, mert a bencések által odaépített apátság lett az alapja az öt évszázaddal későbbi fürdőhelynek, mely terület a 15. században még a Velencei Köztársasághoz tartozott, olasz nevét pedig megőrizte voltaképpen máig, de a hivatalos neve a 19. század vége óta Opatija, ami különben horvátul ugyanazt jelenti, amit olaszul: apátság. Ha tehát a magyar térképészet mentalitásából nem irtható ki a nemzetiségek iránt való hagyományos, irredenta gyűlölet, és mindenáron magyar néven akarnák megjeleníteni a fenenagy nosztalgiájukat az osztrák-magyar monarchia arisztokráciájának nyaralási szokásait illetően, akkor az Apátság nevet kellene arra a helyre írniuk, ahová a mindenki által ismertet nem akarják, hogy rántaná össze a kezüket a görcs.

Tényleg nem tudok ésszerű magyarázatot adni erre az elmebajra. Valahogyan elkerülte a figyelmemet korábban ez a baromi ostobaság, először 2017 tavaszán szembesültem azzal, hogy magyar kiadású térképeken nem találok egy csomó burgenlandi helységet. Megkerestem az akkori füstölgésemet.

Egy részét idemásolom:

Jelentem, visszavettük Nagy-Magyarországot. Burgenlandot bizonyosan. Tessék megkeresni például Neusiedl am See-t. Nincs az a magyarul előhívható térkép a neten, ahol meg lehetne találni. Nezsider, az van a helyén. Tetszene keresni Oggaut vagy Purbachot? Olyan van a térképen arrafelé, hogy Oka meg Feketeváros. Az a baj, hogy az osztrákok makacsul tartják magukat a saját elnevezéseikhez, így ha a Magyarországról érkező a helységnevek alapján akarna tájékozódni a Magyarországon használatos térkép alapján, akkor eltéved.

Közel három évtizede figyelem a tévéadók Kárpát-medencéről szóló időjárás jelentéseit, a "határokon túli magyarsággal" kapcsolatos politikai böfögéseket és pénzosztásokat, a "magyar testvéreinkről" szóló öblögetéseket. Jónéhányszor mondtam már, nem a testvéreim, ahogyan itt a faluban, ahol lakom, nem a testvéreim a szomszédaim sem, pedig őket ismerem és még kedvelem is és nem a testvérem például egy pesti ház közös képviselője vagy a magyar kormány sem, utóbbitól kifejezetten undorodom. Igaz, az ember undorodhat a testvérétől is, de nekem a más országokban élő magyarok annyira nem a testvéreim, hogy még csak nem is undorodom tőlük. Egyszerűen közömbösek, egy másik ország állampolgárai, ha árvíz sújtja őket, azt sajnálom, ha akarják, együttérzésemről is értesítem őket, de pontosan annyira nem tudok tenni értük semmit, amennyire egy perui állampolgárért sem. Ami még rosszabb, nem is dolgom tenni értük. Egy román nemzeti katasztrófa esetén éppúgy helyeslem a nemzetközi összefogást, mint bármely más ilyen esetben, de ha engem kérdeznek, egyetlen romániai magyarnak sem adnék több lisztet, mint egy romániai románnak csak azért, mert az magyar. Ezek a határainkon túl élő magyarok (benne van az elnevezésükben) annak az országnak az állampolgárai, amelyik országban (a határainkon kívül) laknak. Ezeket a határokat Trianon óta nem módosították. Engedelmükkel Trianon nekem személy szerint nem fáj annyira, mint ezeknek a nyikhajoknak itt párt- és állami szinten, pedig az én családom (és ezáltal én személy szerint) hatalmas birtokokat veszített a szerintem nem is annyira igazságtalan békeszerződéssel. Nem ebből következik, egyszerűen csak tény, hogy amennyire nekem nincs dolgom azokkal a birtokokkal és a rajtuk élő emberekkel, legalább annyira nincs dolga velük semmiféle magyar kormánynak hivatalosan és politikailag, én csak azon csodálkozom, hogy az illető országok hogyan tűrhetik a belügyeikbe való illetéktelen és arcátlan beavatkozást, midőn a magyar kormány segélyez, adományoz és díjakat oszt.

Csak azt akarom mondani, jó volna 27 év után tudomásul venni, Mihail Gorbacsovnak (és nem a csúti bunkónak) kizárólag a szovjet blokkból és a varsói szerződésből való szabadulásunkat köszönhetjük, a Trianon előtti határok ezzel nem álltak automatikusan vissza. Azaz semmiféle jogalapunk nincs másra, mint hogy a térképeken a helységnév alá zárójelben odaírjuk a település magyar nevét. Aminek ráadásul teszem azt Oggau esetében az égvilágon semmi értelme nincs.

A legfőbb bajom ezekkel a térképekre erőltetett magyar nevekkel nem is elsősorban az, hogy miattuk nehezebb tájékozódni, mert még ha helyi lakost kérdezünk, az sem tudja, mi a franc az a Nezsider vagy Felsőzrínyifalva, hanem azért tartom felháborítónak, mert ez is a szűnni nem akaró trianonozás része. Majd mi megmutatjuk a rohadékoknak, hogy ők csak bitorolják a mi gyönyörű és hatalmas hazánk gyönyörű földrajzi neveit. Azok a gyönyörű földrajzi nevek izzadságszagúak. Mert hiába erőltetjük, most sincsenek használatban és soha nem is voltak. A két „legmagyarabb” város, Csáktornya és Varasd történelme során úgyszólván mindig horvát birtokos kezén volt, a lakosai pedig horvátok voltak. A legeslegmagyarabb Csáktornya magyar lakosságának maximum aránya a századforduló tájékán látható, akkor majdnem elérte a 4 (négy) százalékot.

Megint (sokadszor) az Élet és Irodalom cikke jut eszembe a 20 év körüli Geraldine Chaplinről – a különben értelmes, jó újságíró szörnyülködött, midőn a Chaplin-lány azt mondta, ő egyik országot sem tudja megnevezni hazájaként, mert például Svájcban és Spanyolországban is otthon van, és nem érti, miért kellene neki eldöntenie, a papája szülőhazáját, Angliát vagy a mamájáét, az Egyesült Államokat tekinti-e hazájának, mert azokban az országokban is otthon van. Szegény lány, írta az újságírónő.

Ma is ezt írná, ma is ezt írja minden ostoba firkász, ezzel tömi Mari néni fejét a csúti disznó göbbelszi propagandagyára. Schengen? Ugyan kérem. Hogy szabadon mehet akárhová Európában? Hogy Letenyénél is csak a személyi igazolványát nézik meg, és a határon szolgálatot teljesítő személyzetet az sem különösebben érdekli? Nem számít. Legyen az magyar! Hogy miért? Mert akkor ott magyarul lehet beszélni!

Aha. És ha nem? Ha azok ott akkor sem tudnának magyarul, ha az volna a kötelező, hivatalos nyelv, ahogyan akkor sem tudtak, amikor tényleg így volt? Akkor maj’ jól pofán baszom a kurva anyját nekije, maj’ akkor én megmutatom, beszész magyarul vagy a taknyodon csusztatlak végig!

Ja, az más. Így már értem. A gyávaság, a tudatlanságból fakadó kisebbrendűségi érzés akkor is munkálna, akkor is riadtan néznénk körül, mert nem értenénk semmit a körülöttünk lévő világból, de akkor a kurva anyjukat szidhatnánk, mert kötelezhetők volnának arra, hogy nekünk szolgáljanak, nekünk, cseléd mentalitású, szerencsétlen jobbágyoknak, egy feudális állam évszázadok során alattvalóvá nyomorított lakóinak. Nekünk, magyaroknak, a földkerekség legnagyobb, legszebb, legszabadságszeretőbb nemzetének. Akik akkor egy sokkal nagyobb Magyarországon nem mozdulnánk ki a falunkból, mert ami azon túl van, az idegen és ami idegen, az gyűlöletes. Akik akkor sem tudták, mekkora országban élnek, amikor ez Nagy-Magyarország volt, és a büdös bunkó, aki azt a térképet ragasztja az autója farára, lényegében ma sem tudja…

 

Ennyi az akkori mérgelődésemből, de úgy emlékszem, kicsit később még valami eszembe jutott a mi nagy nemzeti ünnepünkkel kapcsolatban, ami most éppen közeledik. Ami nekem fennállásom óta valódi ünnepnek számított, minthogy március 15-én születtem. A szűnni nem akaró trianonozásról írtam (fogom is még folytatni teljesen reménytelen hadakozásomat), mint annyiszor a nemlétező nemzeti önismeret jegyében:

 

Trianon megértéséhez még egy egészen rövid idővel korábbra vissza kell mennünk. Leginkább kérdések formájában.

A magyar országgyűlés és a magyar kormány az 1848-as áprilisi törvények közül mit nem tartott annyira fontosnak, hogy foglalkozzon velük? Segítek: a jobbágyfelszabadítást és a nemzetiségek kérdését. Mit tett Kossuth Lajos a horvát küldöttséggel, midőn azok fel akarták hívni a magyar kormány figyelmét erre a hiányosságra? Kardot rántott, úgy zavarta el őket. Mi nem volt az áprilisi törvények között? A magyar nemzeti bank és nemzeti pénz ügye. Mit tett Kossuth Lajos? Belegázolt az osztrák nemzeti bank ezüst monopóliumába, és egy másik, élő törvényt szegve pénzt nyomatott. Miért mondott le Batthyány Lajos és kormánya? Miért nem hallgatott Kossuth a figyelmeztetésekre, miért kezdett sebtében hadsereget gyűjteni a horvát támadási szándék hírére ahelyett, hogy tárgyalásokat kezdeményezett volna? Mi szükség volt a „szabadságharc” kirobbantására bő fél évvel a „forradalom” után, mikor ezt a „szabadságot” senki nem fenyegette, mikor sok értelmes magyar még mindig azt tanácsolta, hogy tárgyaljanak? Miért kellett Lamberget meggyilkolni? Miért kellett meghamisítani a császár levelét az áprilisi törvényekről? Miért hangsúlyozza a magyar történetírás a Habsburgok aljas pálfordulását, miszerint minden tevékenységük arra irányult, hogy megsemmisítsék az áprilisi törvényeket, mikor újra erősebbek lettek? Mitől lettek volna gyengébbek? Tényleg olyan ijesztő lehetett nekik a pesti „forradalom”? A szúnyogcsípés kellemetlenebb. Vagy az itáliai események gyengítették őket? Radetzky marsall kapott egy elhamarkodott parancsot, amiért kénytelen volt visszavonulni, és elszenvedett egy-két jelentéktelen vereséget. A magyar történetírás szerint az itáliai győzelmek aztán visszaadták a Habsburgok önbizalmát. Elég lassan reagálhatott az uralkodóház, május 6-án ugyanis Radetzky elintézte a taljánokat. Utána még hónapokig tartott volna, mire a Habsburg rájött, hogy ő bosszút akar állni a magyarokon? Nem lehet, hogy az innen-onnan érkező figyelmeztetések ellenére nagyképűsködő magyarokból lett elege? Hogy az úgynevezett jól felfogott érdekeit látta veszni, miszerint a keleti nemzetiségei végre rendbe teszik a viszonyaikat, és neki nyugalma lesz tőlük? A magyar történetírás azt sulykolja, hogy bezzeg a szerbeket meg a horvátokat milyen előnyökben részesítette a magyarokkal szemben. Az áprilisi törvényeket nem a szerbekkel és a horvátokkal írta alá az osztrák császár. Aki – mégegyszer – egy kicsit sem volt megijedve sem tőlünk, sem mástól. Csak érezte a legitimációs kényszert, amit Európa-szerte vettek tudomásul más uralkodók, mint például a holland, a dán, a porosz király, akik rájöttek, hogy az isten kegyelméből való uralkodás nem lehetséges tovább. A Habsburgok számára ez a felismerés volt a domináns, nem a bécsi és pesti forradalom okozta rettegés.

Esetünkben semmi különösen elrugaszkodott feltételezésről nincs szó, ha azt kérdezzük, mi lett volna, ha a magyar országgyűlés és a magyar kormány tartja magát a megállapodásokhoz és érvényben lévő törvényekhez. Annál is kevésbé, mert a „forradalom és szabadságharc” bukása után 18 évvel megtörtént az, ami a jelzett esetben megtörténhetett volna 1848-ban. A kiegyezés ugyanis nem azért vált lehetővé, mert ott volt 48-49, hanem annak ellenére.

És legvégül: mi vezette a magyar arisztokráciát (a jobboldalt) abban, hogy be kell lépni az I. világháborúba?

A 48-ért és a kiegyezésért való bosszúvágy. A rendkívül ostoba főúri rend pontosan annyira képtelen volt felfogni a történések okait és következményeit, amennyire ma a csúti szotyolahéjköpködő köreivel úgyszólván hiánytalanul egyetértő magyar „értelmiség” túlnyomó, szánalmasan korlátolt része.

 

Ennyit a gyékényesi horgásztóról.

 

 

Segítség!

„Kedden délelőtt kezdődtek el a Rómeó és Júlia olvasópróbái a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházban. A darabot modern köntösben, Varró Dániel fordításában állítja színpadra Szente Vajk. Szemenyei János írt zenét a produkcióhoz, amely a rendezői koncepció alapján sok meglepetést tartogat majd a közönség számára. A viszálykodó családok olasz divatmágnások lesznek a darabban, a szerelmesek története pedig egy nagyszabású divatbemutatón kezdődik.

– A Rómeó és Júlia annyi zsenialitást rejt magában, mint talán semmi más a világirodalomban – kezdte az első olvasópróbát Szente Vajk rendező. Kifejtette, bár mindenki ismeri ezt a szerelmi drámát, biztosan tudnak újat mondani vele a Kecskeméti Nemzetiben. A koncepció ismertetése után ez mindenki számára egyértelművé is vált.

A főrendező részletesen beszélt a darab születésének körülményeiről, és arról is, mitől különleges Shakespeare-nek a szerelem és a gyűlölet kettősségéről szóló tragédiája. A karakterek személyiségét is kielemezte, rávilágítva arra, hogy bár a fiatalok a szenvedélyen nem látnak túl, a felnőttek hibáinak fontos szerepe van a végkifejletben. Ez az előadásból egyértelműen kiderül majd.

Szente Vajk bevezetője után bemutatta a díszlet- és jelmezterveket is. A rendező az olasz divat világába helyezte az örökérvényű történetet. Ennek megfelelően álmodta meg a díszleteket Rákay Tamás. A két ellenséges család egymással rivalizáló divatcégként jelenik meg, még logó is készült számukra, amely ott díszeleg majd kreációikon is. Jelmezeik Kovács Yvette Alida fantáziáját dicsérik.

Ebből a felszínes világból kitűnik az öntörvényű, különc Júlia, aki a divat helyett az absztrakt festészetben bontakozna ki. Őt Kovács Vecei Fanni és Horváth Alexandra játssza majd váltott szereposztásban. Rómeó szerepében Koltai-Nagy Balázst és Rohonyi Barnabást láthatjuk majd.”

No lám. Nem kell ahhoz Magyarország miniszterelnöke, hogy olyan gyalázatos, kártékony események piszkolják össze ennek a szerencsétlen országnak a kultúráját, amilyet jórészt a pálinkavedelő, disznóölő csúti primitív napi gyakorlatában látunk. Össze lehet azt hozni egy Shakespeare-darab pöcegödörbe mártásával is.

Megnéztem, mit lehet tudni erről a Varró Dániel nevű költőről, aki modern köntösbe fordította a Rómeó és Júliát (hallottam már róla, de most pontosabb információkat akartam). Hogy lelek-e valamilyen magyarázatot, miért nem elég modern köntös Kosztolányi fordítása. Ami már éppúgy a magyar irodalom klasszikusa, mint Arany János Hamletje, Babits Isteni színjátéka, Devecseri Iliásza. Ez a tehetséges ifjú már 44 éves. Nincs olyan információm, hogy elhomályosította Kosztolányi fényét a magyar irodalomban. Ilyen idős korában Kosztolányi már Kosztolányi volt. Miért gondolta Varró Dániel, hogy szükség van az ő Rómeó és Júliájára? Félre ne értsenek, kedvelem Varró verseit, dehát az ő súlya szállongó pihe Kosztolányihoz képest. Akkor miért?

Ami meg az olasz divatmágnásokat illeti, arról nem tudok mit mondani, félek, ha magyarázni kezdem, miért büntetném súlyos börtönnel az efféle aljas szélhámosságot, olyan dührohamokat kapnék, ami egészségkárosodással járna.

Nincs szerzői jog, ami Shakespeare-t megvédené a kecskeméti koszos kis bűnözőktől. Attól tartok, a hamisítás, a csalás és egyéb, paragrafusokkal leírható bűncselekmények nem járnának akkora büntetéssel, amekkorát egy ilyen tett érdemelne. A jóízlés, az erkölcs, a tisztesség nevében meg nem szokás bírósági eljárásokat kezdeményezni.

Úgyhogy ez a förtelem az emberek elé fog kerülni. Be fognak menni a színházba. Aki bemegy, megérdemli.

 

Nincs semmi új

Ez itt egy három és fél éves  jegyzet, 2018-ban tettem föl. Változtatás nélkül közlöm ismét. Tudom, újságíró, különösen szerkesztő már régen nem olvas el semmit. Csak azért rakom ide megint, mert folyamatosan aktuális, és hogy legalább az én olvasóim tudják, hogyan kellene működnie még ennek a nagyon szegényes, ócska kis magyar sajtónak is. Íme:

Az alattvalóságról

Elmondom újra, ki tudja, hányadszor: köztisztviselőnek (miniszter, képviselő, rádió- és tévéelnök és egyéb közhivatalnok) nincs magánvéleménye. Amíg a hivatalát képviseli, annak a hivatalos álláspontját mondja ki a száján, midőn megnyilvánul, bármit mond. Nem magánvélemény még egy indulatszó sem, valamint annak dalban való elbeszélése sem, miszerint megjöttek a fehérvári huszárok. Akik sok kislányt meghágtak. Ezenkívül magánélete is otthon lehet a vécében. Abban a pillanatban, amint a legintimebb családi cselekedetének bármely részlete bármilyen módon a köz elé kerül, már nem magánélet - ha például valaki elég ostoba ahhoz, hogy a gyerekei fotóját közszemlére tegye, ne hivatkozzék magánügyre, mert már nem az. Mint ahogyan a gyerekének a beiskolázása a fotók közzététele nélkül sem magánügy, ha az ellentétben áll a hivatalosan általa terjesztett hazugságokkal. Különben (mint már sokszor elmondtam ezt is) szánalmas alak az, akinek kétféle véleménye van, akinek a magántettei és a közerkölcse látványosan különböznek egymástól.

Még egyszer (attól tartok, nem utoljára): nincs magánvélemény és nincs magánügy. Magánélet is otthon és otthon is csak bizonyos határig (lásd például a vagyoni helyzet és az otthon viszonyát).

Ezt csak a rend kedvéért jegyeztem meg, mert úgy látom, a magyar sajtó semmi kivetnivalót nem lát a magánügyekre való hivatkozásban. A nagyobb baj az, hogy a magyar újságíró következmények nélkül lepattintható, levegőnek nézhető, sőt gyalázható. Amit különben az adott körülmények között meg is érdemel. Viszont mi, a fogyasztók akkor sem lehetünk levegőnek nézhetők és gyalázhatók, ha a hazai gyakorlat szerint ezzel mind kevesebben vagyunk tisztában. Az újságíró ugyanis nem alanyi jogon élvez kiváltságos helyzetet, az újságíró ugyanis önmagában hajítófát sem ér, az újságíró méltóságát és különleges tevékenységekre való felhatalmazását mi adjuk, az újságíró által megtermelt javak fogyasztói. Ezeket a közhelyeket most már naponta kellene emlegetni, mert már nemcsak az újságírók nem ismerik őket, a fogyasztók is majdnem összlétszámukban visszasüppednek az alattvalóság, a jobbágylét áporodott mocsarába.

Mint ugyancsak sokszor említettem, gyakorló koromban sosem foglalkoztam napi hírekkel, napi politikával, azok a riporterek meg, akik velem dolgoztak, elég pontosan ismerték a szakmájuk fogásait is, a jogaikat is, nekem sosem kellett azt mondanom, hogy a "kérdésünkre adásunkig nem kaptunk választ". De ha előfordult volna, hogy mondjuk Willy Krisztit valami papcsákszerű kitüremkedés el akarja küldeni, meg akarja félemlíteni (konkrét esetről beszélek), és Kriszti nem tud saját hatáskörében intézkedni (tudott), akkor még aznap megindítom a bírósági eljárást. Mondom, nekem nem volt rá szükségem, de egyetlen esetről sem hallottam, hogy bárki beperelte volna valamelyik fejhúst törvényszegés miatt.

Idézek:

„2. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van arra, hogy tájékoztatást kapjon szűkebb környezetét, hazáját, a világot érintő kérdésekben. A sajtó feladata - a hírközlés más eszközeivel összhangban - a hiteles, pontos és gyors tájékoztatásról való gondoskodás.

(2) A sajtó nyújtson hiteles képet a Magyar Köztársaság politikai, gazdasági, tudományos és kulturális életéről, a nemzetközi élet eseményeiről, más országok és népek életéről, így különösen a béke és a biztonság megóvása, valamint a társadalmi haladás érdekében kifejtett erőfeszítésekről.

(3) A sajtó segítse elő a társadalmi jelenségek közötti összefüggések megértését, és mozgósítson a társadalmi cselekvésre.”

A sajtótörvény állami és nem állami szervek számára felvilágosítási kötelezettséget is előír:

„4. § (1) A hiteles, pontos és gyors tájékoztatást az állami szervek, a gazdálkodó szervezetek [Ptk. 685. § c) pont], a társadalmi szervezetek és az egyesületek a saját kezdeményezéseikkel, továbbá a szükséges felvilágosításoknak és adatoknak a sajtó rendelkezésére bocsátásával kötelesek elősegíteni. Meg kell tagadni a felvilágosítást, ha az a 3. § (1) bekezdésében foglalt tilalmakba ütközik, illetőleg ha az állami, szolgálati, üzemi (üzleti) vagy magántitkot sért, és a titoktartási kötelezettség alól az arra jogosult szerv vagy személy nem adott felmentést.

(2) A sajtó részére felvilágosítást adó személy a valóságnak megfelelő felvilágosítást köteles adni.”

Ezek itt fent az 1986. évi II. törvény paragrafusai, a törvény a mai napig hatályos. Tetszik érteni? Törvény. Nem a tömbmegbízott házirendje, hanem az emberi társadalom szabályozására használatos legerősebb, figyelmen kívül nem hagyható eljárásrend. Oda van írva, kikre vonatkozik: ...az állami szervek, a gazdálkodó szervezetek [Ptk. 685. § c) pont], a társadalmi szervezetek és az egyesületek a saját kezdeményezéseikkel, továbbá a szükséges felvilágosításoknak és adatoknak a sajtó rendelkezésére bocsátásával kötelesek elősegíteni.

Azt mondá például a földminiszter a szemem láttára, fülem hallatára, hogy ő menet közben nem nyilatkozik (gyalogolt a kötcsei közzabálásra), és midőn a riporter közölte, hogy akár meg is állhatna, azt válaszolta, hogy nem áll meg.

Namármost. Egy szarvastehén például megteheti, hogy nem áll meg a bikának, ez a büdös bunkó tahóminiszter viszont egyet tehet: ha újságírót lát, aki nyilvánvalóan kérdést óhajt föltenni, akkor megáll, illedelmesen végighallgatja a kérdést, majd a valóságnak megfelelő felvilágosítást ad. Ha nem ezt teszi, az újságíró nem kezd el futkosni, körbelihegni, hanem megáll, és ha különösen jó kedvében van, még azt a mondatot elküldi az iszkoló miniszter után, hogy "a bíróságon találkozunk". Ahol mint tudjuk, a jelen törvényi viszonyok mellett nem születhet más, mint a törvényszegőt sújtó ítélet.

A csúti primitív esete valamivel bonyolultabb, az ugyanis folyamatosan, halmazatilag elkövetett kötelezettség szegés. Ezért pert indíthat az Újságíró Szövetség is, de akár egy szerkesztőség vagy egyetlen újságíró is. A falusi felfuvalkodott nincs ugyanis abban a helyzetben, hogy eldöntse, mikor hány sajtótájékoztatón beszél az újságírókhoz. Azaz megteheti, de ettől még rendszeresen válaszolnia kell azokra a kérdésekre, amiket neki nem tetsző újságírók akarnak föltenni. Tessék szíves lenni felfogni végre: elzárkózni a nyilvánosság elől lehet s szabad például egy remetének. De Magyarország miniszterelnökére sokszorosan érvényes az 1986. évi II. törvény. Akkor is, ha a magyar újságírók nem tudnak róla, hogy van egy ilyen törvény.