„Az amerikai
katonáknak nem szabad meghalniuk egy háborúban, amit maguk az afgánok nem
vállalnak.”
Ezt Joe Biden mondta. Nem pontosan értem, miért
ítélik el őt azért, mert hazahívta a katonáit, de most nem is akarok ezzel
foglalkozni.
Itt vannak nekünk a mi saját tálibjaink, az sokkal
inkább érdekel, mi magunk miért nem vállaljuk a mi háborúnkat ellenük. Hogy ezek
a fiúk-lányok miért játsszák továbbra is a mulatságos kis ellenzékiesdijüket,
és teszik reménytelenné például az én hátralévő éveimet. Hogy miért képzelik
úgy, majd most itt összehívnak mindenfelé mindenféle őrsgyűléseket, és
választanak maguk közül rajtanácselnököt, és akkor ettől majd történik valami.
Tényleg nem tetszik észrevenni, hogy a mi fidesz vallású tálibjaink halálra
röhögik magukat ezen az alsótagozatos katonásdin?
Nem arról van szó – amit különben hónapokkal
ezelőtt leírtam – hogy az „érvényben” tartott vészhelyzetükkel azt csinálnak,
amit akarnak, nem is arról, hogy a vírus megint a tálibjainknak hozza a
negyedik hullámot, és a kis kéknyakkendős pajtások nem tudják megtartani az „előválasztásnak”
nevezett tánciskolai foxtrottot (kettőt balra, egyet jobbra). Hanem hogy ennyire
képtelenek annak a – valószínűleg csak az emberre jellemző – képességnek az
alkalmazására, amit gondolkodásnak neveznek. Valamelyik kisdobos felsikoltott
örömében, hogy ő milyen jót talált ki, felugrott a homokozóban, kiszórta a
kisvödréből az összegyűjtött kavicsokat és kutyatej virágokat, és azt
kiáltotta: előválasztás. Hú, megtetszett ám ez a többieknek, hogy végre
legalább egymás között játszhatnak megint demokráciásdit, mert a csősz a
játszótér túloldalán van, és lehet, hogy nem vette észre, mire készülnek. Pedig
dehogynem. Csak a csősz született smasszer, rendes náci alkat, amilyennek
minden csősznek lennie kell, és pontosan tudja, amíg a pajtások a homokozón
belül visítoznak, addig nem kell beavatkozni. Vagyunk néhányan, akik látjuk,
mennyire igaza van. Ezek a gyerekek valóban képtelenek belegondolni, mit
tesznek, egyelőre tépik ki egymás kezéből a kislapátot, és az esedékes győztes
körülnéz, hogy ő milyen demokratikusan cselekedett, mert a demokrácia kimondja,
hogy győzzön az erősebb. És akkor majd az fogja szórni a homokot a kisebbek
szemébe.
Na jó. A dologban az az igazán baromi, hogy még a
saját hülye játékukhoz illeszkedő alapszabályok meghatározására is képtelenek.
Amik közül az első, hogy nem választunk rajtanácselnököt úgy, hogy azok
mindenféle, érthetetlen nevű szervezeteket képviselnek. Nix ilyen párt meg
olyan párt. Hagyjuk most már a kisdobos-metaforát – Mari néni nem tudja, mi az
a DK és mi az a Momentum, nem is érdekli, mindössze gyanúsnak találja, hogy ezek
mind mások és másnak is akarnak látszani, miközben őt az érdekelné, ki fogja börtönbe
csukni azokat, akik elviselhetetlenné szikkasztották az ő életét. Jön ez, aztán
jön az, egyik azt mondja, szavazzon a Jobbikra, másik meg azt mondja, elempé, a
rosseb fog ezekkel vacakolni, menjenek innét.
Nem tudom, újat mondok-e, Mari néni kellene a
megválasztásukhoz, ha valóban működtetni lehetne a demokrácia módszereit, és
Mari néni csak azt érti, hogy ahonnan ezek jönnek, azt úgy hívják, (mondjuk)
Emberpárt. Mind ugyanazt akarja, de Mari néninek az tetszik igazán, aki
megkérdezte szerdán, mit tart ő fontosnak. Úgyhogy legyen az.
Dehát mint mondtam, ez akkor sem működne, ha
legalább idáig eljutott volna ez a szerencsétlen, teszetosza társaság.
Elmondom századszor is: ne tessék választásokról
meg a demokrácia dicsőséges győzelméről álmodozni, mert a mi tálibjaink
eszközkészletéből az hiányzik. A mi Abdul Baradarunk 1998-ban vette át a
tényleges hatalmat, és azóta gyakorolja. Volt egy látszólagos, nyolcéves
cezúra, mert a nép nem akarta a tálibokat, így azok a nyolc év alatt csak a
barlangokból irányítottak, de a hatalom egy pillanatig sem került ki a
kezükből. És a nép beletörődött. Egyre többen gondolták úgy, mindegy hová húzzák
azt a két, egymást keresztező vonalat, úgysem változik semmi. Előfordult, hogy a
magyar „választók” 15-20 százaléka is a tálibok neve mellé tette a jelet, nekik
meg ez bőven elég volt, hogy győztesnek hirdessék magukat. Azóta gyilkolnak,
pusztítják az országot, de nincs mit tenni, az Európai Unió már sokkal régebben
ismeri az alaptételt, mint az amerikaiak: nekik nincs dolguk, ha a tálibok
elleni háborút maguk a magyarok nem vállalják.
Afganisztán és Magyarország között egyetlen
lényegi különbség van, az pedig mindösszesen a topográfiai helyzet: az ottani
ázsiai nép valóban Ázsiában él, hegyekkel körülvéve, elzárva még az ázsiai
külvilágtól is, az itteni ázsiai nép meg Európa szélén él, könnyű idelátni, a
mi tálibjaink attól tartanak, ha túl messzire mennek, érvényesíteni fogják
ellenük az európai szabályokat. Nem fogják persze, baromira nem érdekli őket az
egész, de amíg a mi tálib miniszterelnökünk legalább ennyire be van szarva a
várható retorziótól, addig egyvalamit meg lehet tenni, amit Afganisztánban nem.
Be lehet perelni ezt a vallási fanatikus, köztörvényes bűnöző bandát.
Nem politikai perekről beszélek, ki tudja,
hányadszor. A bétéká alapján indítandó perekről. Meglévő, jelenleg is hatályos
törvények alkalmazásával.
Ez a mi Baradarunk egy szimpla köztörvényes
bűnöző, egy kisstílű, ócska gazember, akit a környezete győzött meg arról, hogy
ebben az országban nemcsak az ezüst eszcájgot lehet ellopni, amire ő
predesztinálva volt, hanem bármit. Milliárdokat. És lehet majmolni a hajdani,
gyalázatos jobboldalt, a hozzájuk hasonló ócska gazembereket, lehet uradalmat
építeni Hatvanpusztán, szánhúzó rénszarvast lőni, regulázni, leventemozgalmat
gründolni, betiltani, zsidózni, bármit. Kiélni egy torz lélek minden gyűlöletét
és bosszúvágyát, letarolni egy egész országot, megnyomorítani egy egész népet,
senki nem fog szólni. Ehhez vannak szokva.
A mi tálibjainknak teljesen igazuk van, itt ezt
kell csinálni.
A mi „ellenzékünk” „választásokra” készül. Holott
régen perek százait kellett volna indítani, már régen nem volna kérdés, mi lesz
ezekkel a Kárpát-medencei tálibokkal.
Még most sem tudják. Pedig most már különben is késő.