Földesi Tamás, a Jogi Kar hajdani dékánja írt egy tanulmányt a hazugság és a büntetőjog összefüggéseiről. Ebből most csak a legfontosabbat, a minket leginkább érdeklő mondatok esszenciáját írom le: a hazugság önmagában nem büntetőjogi kategória, de számos BTK-ba ütköző cselekedet alapul hazugságon. Mindenekelőtt a csalás. A csalás alapja a csaló hazugsága, amennyiben valami olyat állít, ami nem felel meg a valóságnak. Bár a csalás csak abban a pillanatban válik bűncselekménnyé, ha az okozott kár összege meghaladja a 20 000 (Húszezer) forintot, nem olyan nehéz átváltani a történelmi hazugságot forintban kifejezhető összegre. Pontosabban nehéz, mert az eredményül leírható összeg az ismert számokkal nem kifejezhető, csak a milliárdnak a nem tudom, hányadik hatványával.
Jónéhányszor
használtam ebben a blogban az öncsalás kifejezést. A magyar nép
évezredes öncsalása a történetírók hazugságaira épül. Tetszett figyelni?
Történet és nem történelem írókról beszélek. Akiknek a bűnén semmit nem enyhít
az, ha átvesznek, folytatnak hazugságokat. Ha nem tudják, hogy amit írnak,
hazugság, akkor azért, ha meg tudják, akkor azért.
Balogh
László Levente, a Debreceni Egyetem oktatója egy tanulmányában (A politikai hazugságokról) elég szép
összefoglalását adja ennek a jelenségnek, mindössze a „politika” szót kell a
„történésszel” helyettesíteni. Ezt annál is könnyebben megtehetjük, minthogy a
magyar „történészi” munkák úgyszólván mindig a politika megrendelései, de
legalábbis tudható igényei szerint íródtak.
„… a politika és igazság viszonyának alább
leírt átalakulását az egyszerűség kedvéért a hanta fogalmával kísérlem meg összefoglalni, amely a bullshit szalonképes változata. Ebben a
beszédmódban nem annyira az igazság direkt elrejtéséről van szó, mint inkább a tények
iránti érdektelenségről. Politika és igazság viszonya úgy alakul át, hogy a
hazudozás és igazmondás relevanciájára vonatkozó megfontolások egyre inkább
eltűnnek. Aki ezt követi, nem foglalkozik az elmondottak érvényességével,
közömbös a dolgok igaz vagy hazug minőségével szemben. A hantázók azért
állítanak valamit, hogy magukról egyfajta képet sugalljanak …”
Visszaérkeztünk
Földesi írásához, a hazugság büntetőjogi felelősségéhez, miközben gazdagodtunk
egy új szóval a magyar történetírást dominálók megnevezésére: hantázók.
Ettől a pillanattól nagyon fogok vigyázni, hogy finoman,
nagyrészt áttételesen fogalmazzam meg az itt következő leírásokat és
jellemzéseket, mégis csak Magyarország miniszterelnökéről van szó. Bár
semmiféle hivatalnak, semmiféle címnek és rangnak nem jár semmiféle tisztelet,
azt kizárólag a hivatalt betöltő tudja kiváltani a közönségből, most mégis úgy
teszek, mintha a magyar miniszterelnökség jelentene valami méltóságteljeset,
valami figyelemreméltót, amivel másképp kell foglalkozni, mint például egy
disznóhizlaldával. Nem tudom, miért teszek úgy, hiszen az illető hivatalhoz
képest inkább egy disznóhizlalda számíthat megkülönböztetett tiszteletre, de én
most erőt veszek magamon, és még attól is tartózkodom, hogy párhuzamot vonjak a
magyar miniszterelnökség és egy disznóhizlalda között, pedig ez a párhuzam
szembeötlően kínálja magát, amennyiben kevéssé hatásosan működő disznóhizlaldák
vezetőinek el kellene menniük tapasztalatszerzésre, ha ismerni szeretnék a
gyors és rendkívül hatásos hízás receptjét. A magyar miniszterelnök nyilván
készséggel ajánlaná fel a szakértelmét, milyen szívesen avatta be a hozzá
látogató, nemzetközileg is nagyra értékelt tudóst, az idei Nobel-díj
várományosát a saját széthízottságának részleteibe – bár lehet, hogy ezt nem
jól tudom, az mindenesetre bizonyos, Magyarország miniszterelnöke igazán otthon
van a disznó-témában. A disznó hellóröfileg való üdvözlését illetően is.
Valamint az öltöny ledisznólkodását disznó alapanyagú pörköltszaft által,
unokai közreműködéssel, mely unoka nyilván a miniszterelnökségen lakik, ahol
reggelire disznópörköltet kap a nagyapjától. Aki a miniszterelnökségről kimegy
az utcára a pörkölttel összekent öltönyében, és még büszke is rá. Ami különben
teljesen rendben van, úgy is mondhatnám, a megfelelő embert a megfelelő helyre,
a mi országunk kultúrájának a színvonala körülbelül a disznóhizlalda által
megjelölhető magasságban van, hagyományainknak abszolút megfelelően:
„Igy érte
szegény fiamat az a szerencsétlenség, hogy Debreczenben született.
Debreczenben és ami több: pénteki napon.
Azaz jobban mondva: „pénteki napon és ami több Debreczenben!” mert Debreczen
még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség
balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debreczenben
kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét ollyan
városban proclamálni, hol a házak kapujára ez van írva: „A ki bejön az udvarra,
tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.” Legalább annak a háznak a kapuján,
ahol fiam született, ez állott.”
Az idézet 1848-ból való, Petőfi Sándor írta.
Mondom,
mostantól alaposan meggondolom, mit írok le, mert a téma különben olyan, hogy a
legszelídebb embert is dühkitörésekre ingerli, nehéz megállni az erős szavak
használatát. Magyarország miniszterelnöke azt mondta ugyanis, “Hogy egy miniszterelnök azt mondja, hogy
hazudtak reggel, délben, este, és utána is helyén maradhat, az nekem
mellbevágó, pedig én már sok mindent láttam.”
Most itt nem
fárasztom az olvasót, más idézetekkel, egyáltalán, hogy bármilyen példával
illusztráljam azt, amit mindenki tud, miszerint Magyarország jelenlegi
miniszterelnöke soha nem untatta a nyilvánosságot bármiféle valósághoz
illeszkedő közlésekkel. A képlet a legkevésbé sem bonyolult: a hatalomhoz való
beteges ragaszkodás, a világ gyűlölete és az ugyancsak paroxizmusig növesztett
bosszúszomj nem tűr semmiféle kapcsolódást semmiféle realitáshoz, nemhogy olyan
komplikált filozófiai fogalomhoz, mint amilyen az igazság. Az ő verbális és
taglejtésekben kifejeződő megnyilvánulásainak motivációja a pszichiátria
tankönyv első oldalain olvasható. Azt teszi, amiről úgy véli, hogy azt várják
el tőle. Van egy képe azoknak az igényéről, akiken uralkodik – ez a kép
viszonylag pontos, minthogy a szavazótábor túlnyomó többségét kitevő csavargók,
kiszabadult fegyencek, csalók, zsebtolvajok, közmunkások, nincstelen tanyasi
jobbágyleszármazottak, városi lumpenek, gerinctelen sufnijogászok, talpnyaló
tisztviselők szellemi színvonala nagyjából azonos a miniszterelnökével, a
különbség mindössze az agresszivitás hevességében van. A másik motiváció a már
említett gyűlölet és bosszúvágy – szimpla kórisme, zárt intézetben nem is
különösebben veszélyes.
A világtörténelem nagy tragédiáinak okozóival
nagyjából ugyanez volt a probléma. Az üvöltő kontraszt az illetők képességei és
az általuk elfoglalt pozíció között. A rendkívül alacsony szellemi szint,
egyszerűbb kifejezéssel élve a mélysötét butaság és a népvezérséghez szükséges
minimális jóindulat, akár csekély beleérző képesség között feszülő differencia.
A kóros hazudozás csak egy szimptóma, bár
kétségkívül elegendőnek kellene lennie ahhoz, hogy a beteg csak korlátozott
mértékben lehessen emberi társaságba bocsátható. Esetünkben a baj ennél sokkal
nagyobb.
Lapozgattam a Magyar Nagylexikont, amit én
hiányosságaitól eltekintve alap kézikönyvnek tartok, úgyszólván hibátlannak.
Kiírok belőle egy címszórészletet, megvilágítandó, mi Magyarország jelenlegi
legsúlyosabb gondja.
„…a
két világháború között kialakult mozgalmak, ill. uralomra jutásuk után ezek
totalitárius berendezkedése, amely egypártrendszerű diktatúrán, szélsőséges
nacionalizmuson és korporatizmuson alapul… Közös a fasiszta mozgalmakban a
diktatúra bevezetésére irányuló törekvés, a politikai pluralizmus és polgári
szabadságjogok felszámolása, a társadalom „egyirányúsítása”, a pártnak és
szervezeteinek korlátlan uralma, a tömegek megnyerése szociális demagógiával és
soviniszta propagandával…”
Ott van a szövegben a kulcsszó: ez a fasizmus meghatározása.
Mihail Romm Hétköznapi fasizmus című filmjéből
írtam le egy szöveget, ha megbocsátják nekem, hogy egy szovjet filmrendezőt
merészelek citálni. Romm maga a film narrátora, itt Hitler egyik beszédéből
emeli ki, amit fontosnak tart: „mindent
szorgalmának és munkaszeretetének köszönhet. Panaszkodott, hogy életének voltak
küzdelmes szakaszai, nélkülözött is, de következetesen törekedett nagy célja
felé és végülis legyőzve az óriási nehézségeket elérte azt. Mindig a munkásokra
és a parasztokra támaszkodott.”
Hosszú ideje próbálom megértetni a
nagyérdemű közönséggel: mi itt a fasizmus éveit éljük. Attól, hogy miniszterelnökünk
bizonyos korlátozásokat kénytelen betartani, mert a környezet pillanatnyilag
nem kedvez ennek az ideológiának, a lényeg nem változik, a mai Magyarországon a
fasizmus irányítja az életünket. A maga hétköznapiságával, a maga iszonyatos
népvezérével, aki képes volt kihasználni egy ezeregyszáz éven át megalázott és
megnyomorított nép tehetetlenségét.
Szoktuk (én is szoktam) mondani, nem az
Európai Unió dolga ennek a förtelemnek az eltörlése. Ezt most ünnepélyesen
visszavonom. De. Az Európai Unió dolga, ahogyan a múlt század harmincas éveiben
is a szövetségesek dolga lett volna Hitler eltüntetése, csak kissé hamarabb
kellett volna azt a szövetséget létrehozni. Ez most adott, mármint a szövetség.
Nem tudom, mi következik. Csak rémülten szemlélem a végtelenül naiv
Chamberlain-utódok önfeledt játszadozását a demokráciának képzelt homokozóban.
Szóltam már néhányszor. A mi
miniszterelnökünk életéről szól a 2022-es választás. Kizárt eset, hogy önként
fogja bilincsbe veretni magát. Akkor ugyanis még annál is butább volna, mint
amilyen valójában.
Na jó. Sokmindent összehordtam itt, közben
igyekeztem leplezni azt a dühöt és elkeseredettséget, amit egy primitív,
rosszízlésű, borzalmasan buta alak kiváltott belőlem. Dehát nem erről van szó.
Hanem arról, miképpen vált ez
lehetségessé. Az a kérdés, hogy ha csillapul a mérgem, képes vagyok-e
megmagyarázni, hogyan juthattunk el idáig.
Legközelebb megpróbálom.