Jó volna mindent tudni. Vagy ha mindent nem is, legalább a fontos dolgokat. Persze ilyenkor jön a kérdés, ki dönti el, mi fontos. Erre még könnyű a válasz: én döntöm el. Merthogy azt azért mégis csak én tudom legjobban, hogy nekem mi a fontos.
Eszmélésnyi korom óta szeretném megtalálni az összefüggést a művész és az ember között. Ez nem a Tonio Kröger-dilemma, az sem könnyű, de ez nehezebb és főképp sokkal fontosabb: rossz ember lehet-e jó művész. Vannak egyszerű példák, de talán éppen az egyszerűségüknél fogva igazolják a keresett és folyton kétségbevont alaptételt: Wagner és Villon. Előbbit nem tartom jó zeneszerzőnek (nem nagynak, jónak sem), a nagy mennyiségű hang és hatalmas ricsajt csapó hangszerarzenál nem jelent hasonló mértékű minőséget, a longobárdok mitológiája meg nem az ő érdeme - engedelmükkel nem érdekel a vágneriánusok rajongótábora, sőt éppen az győz meg arról, hogy az illető rossz ember volt, ennélfogva nem lehetett jó művész. Villon meg csak szeretett volna világhírű bűnöző lenni, és valószínűleg nem vette észre, hogy a művei tették világhírűvé és egyben jó művésszé - nem sikerült rossz embernek lennie, legalábbis annyira nem, amennyire ő azt kívánatosnak tartotta.
Eddig ezek szerint rendben van, ezek a példák nekem azt igazolják, hogy a jó művész embernek is jó, mert aki embernek rossz, az művésznek is rossz, aki meg művésznek jó, az hiába próbál rossz ember lenni - íme az imént említett alaptétel, ami jó volna, ha így volna.
Ugye tudnak olyanokat mondani, akikre ez a túlságosan leegyszerűsített tétel nem igaz? Hát ez itt a baj. Én is tudok. Bááár... Előbb talán meg kellene határozni a "művész" fogalmát. De csak azután, mikor már tisztáztuk, mit jelent a "művészet". Egy színészt úgy szólítanak meg, hogy "művésznő" vagy "művész úr". Egy írót meg nem szólítanak művésznek. Hagyján, de láttam egyszer egy interjút hazánk koszorús írójával, aki igazán jónevű, rengeteg díja meg kitüntetése van, filmek is készültek a regényeiből (én nem bírom elolvasni, és mások is csak kevesen, a filmeket sem bírom végignézni, és nem is azért, mert olyan hosszúak), és mindenki mondja, hogy nagyon komoly, magas irodalom, amit alkot az illető. Úgyhogy nyilván nagy művész. Mikor egyszercsak azt mondta magáról, hogy ő művész, én mégis feszengeni kezdtem. El is kapcsoltam onnan. Nem tudom megmondani, miért.
Lessing zseniális felismerése a térbeli és időbeli ábrázolás szétválasztásával hozzásegít az alkotás fogalmának tisztázásához, a pillanatnak vagy folyamatnak a megragadásához, amit az alkotó megörökít, de nem segít hozzá annak eldöntéséhez, mi legyen bizonyos alkotások megjelenítésével. Azaz hová soroljuk azokat, akik nem alkotnak, hanem előadnak, a már említett színészről beszélek, meg ha más minőség is, a muzsikusról. Melyik művésznek kell jó embernek lennie ahhoz, hogy elfogadjam jó művészetnek azt, amit tőle kapok.
Na? Ez már jól hangzó distinkció, talán közelebb visz a megoldáshoz. A válasz első pillantásra nyilvánvalónak látszik: az alkotás nem viselheti el az emberi silányságot, ócska emberből csak ócska ábrázolás jöhet elő, vagy mert már az ábrázolandó pillanatot nem képes megítélni, vagy mert hamisan, torzan ábrázolja azt. Vagy mindkettő. Előadni meg csak azt kell, ami egy más által készített alkotás, ahhoz csak idomulni szükséges, a megjelenítés után ki lehet lépni belőle.
Hagyjuk ezt. Hatvan éve vitatkozunk okos emberekkel, és nem jutottunk semmire. Évezredek óta próbálják még okosabb emberek is megadni a helyes választ például arra, milyen hatást hogyan akar elérni egy művészeti alkotás, de még senkinek sem sikerült, talán azért, mert nem létezik egyetlen mondatban lefektethető meghatározás.
Azért feszegetem már megint ezt a kérdést, mert a tegnapi Újévi koncert után hosszú évtizedeken át tapasztalt felszabadító katarzis helyett kellemetlen hangulatban álltam fel a televízió elől. Csak tegnap reggel néztem meg, ki vezényel. Mikor elolvastam a karmester nevét, az volt az első reakcióm, hogy én ezt a koncertet nem nézem meg. Aztán mégis odaültem. Eddig mindig mindent kikapcsoltam, ahol megláttam Christian Thielemann nevét, nem lehetek ennyire tele előítélettel, ha a Bécsi Filharmonikusok meghívták, akkor nekem is jó kell, hogy legyen.
Nem volt jó. Korrekt volt. Lejátszatta a zenekarral a hangjegyeket. Mindet, hiánytalanul. Ahogy kell. Műzenét hallottam egy műmosolyú műember vezényletével. A Bécsi Filharmonikusokat különben nem lehet elrontani. Még jobbá, még különlegesebbé lehet varázsolni őket, de ahhoz Carlos Kleiber kell vagy Leonard Bernstein. A hangzásuk megmarad, akárki akárhogyan hadonászik előttük, tegnap is az történt.
Lehet kedvelni Christian Thielemannt, mindenkinek joga van hozzá. Karajant is lehetett isteníteni. Mindketten jó karmesterek, elismerem. De nekem nem kellenek.
Egyikükről sem tudtam semmit (sok évtizedes eltéréssel persze), előbb a zenéjüket hallottam, csak később értesültem a náci jellemvonásaikról. Karajannal vannak felvételeim. Sosem hallgattam szívesen őket. Éppen ezért Thielemann-felvételeim már nincsenek is.
Kiemelkedően a világ legjobbjának kellene lenniük ahhoz, hogy hiányérzetem legyen a zenéjük nélkül. De soha nem lehetnek a világon a legjobbak. Mert hiányzik belőlük az emberi érték.
Nekem legalábbis.