A szabad művészetekről

Sajnos nem tudom, mi a helyzet a zenetanítással az atlanti térség országaiban általában és az egyes országokban különösen. Azt tudom, hogy a magyar iskolarendszerben nagy súlyt helyeznek a tornára és a hittanra, szépen halad az "ép testben torz lélek" mozgalom, a levente egyesületek készen állnak a bevetésre, egyelőre talán még nem ez a szervezet neve, de a lényeg ugyanaz, ami a két világháború között volt. Annyival kiegészülve, hogy viszonylag kevés idő eltelte után az iskolások elsőrendű feladata az országvezér védelme lesz, életükkel és vérükkel. Ez ma még talán nincs kimondva, de szükség esetén nyilván bármikor működtethető. Zenetanításról mostanában nem hallani, a lövöldözéshez elég a "fehérvári huszárok" teli torokból, hamisan való elüvöltése - éneknek ezt azért inkább ne nevezzük.

Én nem sokkal a Kodály-módszer megjelenése után kezdtem iskolába járni, ráadásul olyan szerencsés helyen laktam, ahonnan még - igaz, "körzeten kívüliként" - beírathattak a Horváth Mihály téri általános iskolába. Ott pedig abban az évben lett pályakezdő énektanár Lukin László, amikor elsős voltam. Arra nem emlékszem teljes bizonyossággal, hogy már abban az évben tagja lettem-e az ő énekkarának vagy csak másodikban, de aligha tévedek nagyot, ha azt állítom, Kodály-módszer ide, Lukin tanár úr oda, az ország kiemelkedően legjobb iskolája amoda, heti egy óránál aligha volt több énekóránk. Nekem abban is szerencsém volt, hogy a tanár úr valamiért kedvelt engem (talán mert nem sok kisgyereknek volt olyan mély altja, mint nekem), és például amely műben szólót kellett énekelni, arra majdnem mindig engem jelölt ki (arra megint csak nem emlékszem bizonyosan, hogy Sugár Rezső Hősi énekében, amivel először léptem át a Magyar Rádió kapuját, volt-e szóló, dehát az nem is fontos, valószínűleg igen, mert Somogyi László, a zenetörténet egyik legkiválóbb karmestere hozzám vágta a pálcáját, a próba végén pedig azt mondta, ezt csak olyanokkal teszi, akiket szeret). Ezekkel együtt így összesen sem lehet azt állítani, hogy az iskolai életemet kitöltötte volna a zene. Más kérdés, hogy a felmenőim között mind anyai, mind apai oldalon voltak muzsikusok, aminek következtében zene vett körül, bármelyik nagyszülőmnél raktak is le. De ez a körülmény semmit nem változtat a lényegen: iskolás koromban egy kisgyerek, ha nem arisztokrata, legjobb esetben akkor beszélhette a zenét anyanyelvi szinten, ha cigány családba született. Ne tessék fanyalogni, az a "cigányzene", amit a közvélemény ismer, nem cigányzene, hanem az eredetinek a desztillált változata, az igazit magával hozók közül nem véletlenül kerültek be jónéhányan tízévesen a Zeneakadémiára - már ha lehetőségük nyílt a tanulásra.
Debussy-nek tulajdonítják a mondatot, miszerint ahol véget ér a szó (talán "hatalma"), ott kezdődik a zene. Igaz. Debussy nem tartotta szükségesnek megjegyezni (neki természetes volt), hogy ahol a szó kezdődik, azelőtt is, ott is a zene van. Az élővilág legszebb, legtökéletesebb, leghatásosabb és majdnem teljesen érthetetlen, megmagyarázhatatlan megnyilvánulási formája (ugye nem kell mondanom, nemcsak az ember képessége). Az ember legnyilvánvalóbb és legtermészetesebb eszköze az emberré fejlődésre, amit az ember úgyszólván semennyire sem képes használni. Ha mégis, igyekszik a zenét is kártékonnyá silányítani, amennyiben odáig torzítja, hogy zászlólengető himnuszokkal és úgynevezett hazafias nóták csinnadrattájával rekesszen ki más népeket. Ha szabad kérnem, ellenvélemény gyanánt ne tessék a volt osztrák, ma német himnusszal jönni, tudomásom szerint Haydn nem izzadt meg a komponálásával, ahogy mondani szokás, ha csak ilyesmit írt volna, ma nem ismernénk a nevét - a legegyszerűbben lelkesítő formulát használta a szokásos tonika-szubdomináns-domináns hármasból, finom kis népzenei közhelyeket építve rá, nagyon szép, nagyon magasztos, éppúgy alkalmas a mások eltiprására, mint bármely más himnusz, igen, a Marseillaise-t is beleértve. A miénkről meg beszélni sem érdemes, a hazug és émelyítő szövegen kívül (Kölcsey egyetlen, alulmúlhatatlanul ostoba, szenvelgő, összevissza tódító, teljesen értelmetlen verse) már csak a dagályos, primitív szekvenciákra épülő zene kellett ahhoz, hogy a nép a kampósszöget keresse, ahányszor a saját himnuszát énekeli vagy csak hallja.
Hol tartottam? Az oktatási rendszereknél, amikről olyan sok jót olvasok, hogy a finn meg a többi milyen remek. Hogy milyen kiválóan alkalmazkodik a korhoz, meg hogy milyenné alakítja a gyereket, hogy megszabadítja a fölösleges lexikális tudás görcsétől, és hogy milyen magabiztos, kommunikációképes felnőtt lesz belőle. Lehet, nem tudom, egyik rendszert sem ismerem eléggé. Ilyenformán azt sem látom, miképpen viszonyulnak ezek a gyerekek az emberi kultúrához, és a bulizáson kívül van-e egyéb közösségi igényük, képesek-e föltenni alapvető kérdéseket, ha nem tudják, miről kellene kérdezniük, minek akarnának utánanézni a hihetetlenül gazdag (olykor kissé fals) enciklopédikus irodalomban, ha nincs kiindulópontjuk, ha nem gyarapíthatják a tudásukat, mert az alap is hiányzik, amit gyarapítani lehetne - de mondom, nem ismerem eléggé a rendszereket. Annak az egy adatnak sikerült a megfelelő nyelveken utánanéznem, miképpen bánnak ezek az oktatási rendszerek a zenével és a többi művészettel (igen, finnül is, ha sokat felejtettem is, olvasni még tudok ezen a nyelven). Jelentem, általában nem törődnek vele. Azaz nincs általánosnak tekinthető zeneoktatás. Sehol. Mindenhol lehet, ha valaki nagyon akar zenét tanulni. De sehol nem akarják, hogy egy gyereknek alapélménye legyen.
Olvastam egy angol (pontosabban skót) köznevelésről szóló dolgozatot, ami arról szól, hogy egy edinburgh-i iskolában bevezették a rendszeres zene- és énektanítást, minek következtében sok százalékkal megnőtt a gyerekek teljesítőképessége. Egyetlen év alatt.
Nem akarnám hosszan taglalni azt, amit sokezer éve mindenki tud, akit érdekel a kérdés: a rendszertanilag az állatvilághoz tartozó embert a művészete emeli ki az állatvilágból. Semmi más, csak a művészet, a legprimitívebb embert is.
Azt sem akarnám most bizonyítani, az elmúlt évtizedekben divatossá vált könnyűzenei "konceretek" mennyivel közelebb állnak a zsigeri szintű, kizárólag ösztönöket korbácsoló állati léthez, mint az emberi művészetekhez, hogy a végtelenül egyszerű, zenére nyomokban is alig emlékeztető ricsaj és a kísérő, pszichedelikus fényvillódzás milyen mentális és egészségkárosodást okoz az önkívületben rángatódzó közönség szervezetében.
Csak azt akarom mondani, hogy amíg a művészetek vissza nem találnak az iskolákba, addig az emberiség állapota rohamosan romlani fog. Nemcsak a miénk itt Magyarországon, ez a nép már úgy is menthetetlen (hacsak valami csoda nem történik, de mint tudjuk, nincsenek csodák), hanem az egész atlanti térség minden népéé. Akiket nem az iszlám fenyeget, hanem a saját immunrendszerének az iszlámhoz hasonló kultúrával szemben való védtelensége.
Borzalmas látvány volt néhány éve az a felvétel, amit egy aluljáróban készítettek Joshua Bellről. Ahogy elmentek mellette. A világ jelenleg élő egyik legnagyobb hegedűművésze játszott pontosan úgy, ahogy a legjelentősebb hangversenytermekben szokott. Senki meg sem hallotta.
És most ezt találtam. Eddig a nevét sem láttam leírva ennek a kislánynak, egyszerűen csak azért kezdtem őt hallgatni, amiért mindent meghallgatok, ami zene, ahogyan mindent elolvasok, ami szöveg - aztán megmarad az, amit én a magam számára fontosnak, jónak találok. Ez a lány szerintem nagyon jó. Tessék figyelni az emberekre gyakorolt hatását.

Társadalmi támogatottság

Elmondom századszor is: a világtörténelem legnagyobb gazságait "törvényesen" hajtották végre. Azokat a törvényeket mindig a gazságok végrehajtói hozták, mely gazemberek ugyanúgy sűrűn hangoztatták, miszerint a törvényeket mindenkinek be kell tartani, ahogyan azt a szájszélnyalogató törpe minoritás szokta fejhangon belekukorékolni a légtérbe. Mely "törvényeknek" éppúgy nem volt semmi közük az alapvető emberi jogokhoz (amiket különböző korok közel 4000 éve, Hammurabi törvényoszlopai óta tartanak fontosnak újra és újra leírni), ahogyan ennek a rablógyilkos bandának sincs itt Magyarországon. Mi 2010. óta törvényen kívüli állapotban élünk, ezt az állapotot a mi birka népünk folyamatosan legitimálja a maga hagyományos emberi normákon nyugvó, többé kevésbé (inkább kevésbé) erkölcsös szokásainak napi használatával - azaz a többség úgy tesz, ahogyan akkor tenne, ha törvényes rend volna az országban.

A szakszervezetek tárgyalni akarnak, betartani a törvényes rendet. Kivel akarnak tárgyalni, miről?

Azt mondják, fél a csúti futballista, most már fél. Persze, hogy fél. Végig fogja rettegni az életét, amióta megszületett, mást sem tesz. Mi várható egy gyáva, mindenre alkalmatlan, törvényeken és emberire hasonlító létformán kívül élő, lángoló gyűlöletrakástól? De úgy különben mi a fenétől félne? A Szél Bernadett és Hadházy Ákos cirkuszi excentrikus duótól meg a néhány tornából felmentettől? Vagy attól a "tömegtől", ami nem éri el a lakosság számának a nulla egész egytized százalékát sem? Az erőszakszervezetek név szerint ismerik mindegyiküket, mindent tudnak róluk, azért nem bántják őket, mert veszélytelenek. Soha a világtörténelem során nem érezhette magát ilyen biztonságban egyetlen despota sem, soha ilyen szilárd nem volt egyetlen diktatórikus berendezkedés sem. Idegállapotomtól függően vagy begurulok vagy nevetek, amikor azt hallom taglalni, ez itt diktatúra-e. Ahhoz nagyon hülyének kell lenni, hogy valakinek ez kérdés legyen. Csak azt kellene észre venni, hogy a diktatórikus módszereket azért nem alkalmazzák minden téren, mert fölösleges és fárasztó. Miért kellene fenyegetődzni? Zavartalanul működik minden, amire berendezkedtek. Azzal szoktuk nyugtatni, biztatni magunkat, hogy az ilyenek váratlanul szoktak összeomlani. Lehet. De ez itt nem fog, mert nincs neki semmi oka az összeomlásra. Ez itt mindenkinek tetszik. Az a néhány hőbörgő direkt jól jön, ha nem volnának, valami hasonlót mesterségesen kellene létrehozni, mert így lehet hivatkozni rájuk, hogy itt még elégedetlenkedők vannak.

Fel tetszik háborodni, mikor a formátlanra hízott alak azt dödögi a baromi beszédhibás hangképző szerveivel, hogy a tüntetőknek nincs társadalmi támogatottságuk. Tetszik sorolni százalékokat. Pedig tényleg nincs. Semmiféle társadalmi támogatottsága nincs semmiféle elégedetlenkedésnek. Hiszen még azok sem érzik, hogy nekik igazuk van, akik elégedetlenek. Az ország feléről beszélnek, hogy ők az országnak már a nagyobbik fele, mondják a másik emberre nézve, hátha kapnak egy helybenhagyó pillantást, annyira bizonytalanok ebben is. Holott nyilvánvaló, hogy ennek a gazember bandának fénykorában, a legnagyobb rajongáskor sem volt harmadnyi támogatottsága, mint ahogyan ahhoz sem kellenek az én hajdanvolt kapcsolataim, hogy valaki tudhassa, tavaly áprilisban a szavazatok töredéke volt az övék, nem érte el az egymilliót sem. Ma mégis minden "mértékadó", azaz velünk egyetértő fórum az ország feléről beszél. Itt nincs diktatúra, a csúti futballista nem antiszemita, viszont tehetséges politikus és így tovább. Egy ilyen népben hol is tetszik keresni a bármilyen támogatottságot?

Majd március 14-én. Esetleg. Ha a kormány méltóztatik engedélyezni. De ha nem, jó lesz nekünk valamelyik szép nyári éjszaka is, majd csöndben maradunk, persze, hogy senkit ne zavarjunk, és ha esetleg sokallni tetszik a félpályás útlezárást, majd kiválasztunk egy jó kis földutat valamelyik patakparton, azt lezárhatjuk, ott a levegő is kellemesen páradús.

Többször mondtam már ezt is: menjen, aki még teheti. Maradunk itt elegen, akik végig nézik az ország kimúlását. Ez a szerencsétlen nép nem méltó és nem alkalmas másra, soha nem is volt, már régen túlélte önmaga minden lehetőségét. Az összeomlás viszonylag gyors lesz és a legkevésbé sem látványos. Leszünk páran, akik megsiratják. Néhány hozzám hasonló vén hülye, akik hajdan tele voltak illúziókkal, akiknek jelentett valamit Vörösmarty és Bartók. Akik ide még folyton haza akartak jönni.

Menjenek innen.

Amikor a gyerekek jelzik, hogy baj van

Lassan épülvén fölfelé egy hosszú betegségből (még nincs vége, csak mintha), kezdenek kialakulni a vágyaim. Ilyenek, hogy jó volna enni tudni meg aludni. Ezek között tolakszik egyre előbbre, hogy lehetőleg még most, idegileg és fizikailag legyengülten a kezem közé kaphassam azt, aki egy 18 éves kislányt, egy gyereket képes nevezni: „kretén, barom állat, szerencsétlen, nyomorult, ócska, rohadt, kis prolinak”. Szinte mindegy, miért. Azt tenném vele, amit különben soha nem tettem, csak tanítottam, "megtörés" címszó alatt mit kell tenni: eltüntetném az arcát. Azért nem tettem soha, mert úgynevezett aktív koromban csak különféle súlyú gazemberekkel voltam körülvéve, nyilasból frissen "kommunistává" vedlett, ócska elöljárókkal az ország és a város élén, jellemtelen csúszómászókkal a közéletben, mindig minden megnyilvánulásukban túlteljesítő seggnyalókkal az újságírásban és gerinctelen lihegőkkel a "kultúrában", de ilyen öklendeztetően aljas figurával, amilyen ez a fent idézett, soha nem találkoztam.

Tetszik kérdezni, ha a felismerhetetlenségig átrendezném a vonásait, mennyivel vagyok én jobb. Ilyen rendkívül hülye kérdésekre nem szoktam válaszolni, de időközben rájöttem, hogy az nem jó, mert úgy tanul a gyerek, ha kérdez, ha csak erre telik neki, akkor erre kell válaszolni. Annyival vagyok jobb, amennyit azoknak az ezreknek a napi mentális komfortérzete ér, akik lassan belerokkannak a gyűlölettel mérgezett levegő nyomásába, akiknek minden reggel egy újabb teher fölkelni és menni, forszírozni a megélhetést, akik elmulaszthatatlan émelygést éreznek a fent idézett alak bármilyen megjelenési formájától, úgy értem, elég a nevét említeni, vagy képen csak a fókuszálatlan sziluettjét látni, és már jön fel a savanyú. Annyival vagyok jobb, amennyivel képes lehetek kiigazítani egy joghézagot, ami lehetetlenné teszi, hogy az ilyen élőlények tenyészete korlátozható legyen. Mert ha netán volna is bíróságon végezhető procedúrára bármilyen lehetőség (nincs), annak a visszatartó ereje egyenlő volna a nullával, míg az általam foganatosítandó eljárás garantálná az illetőnek a köztudatból való teljes és örök eltávolítását.

Na jó, ez most a vágyam. Egyelőre küzdök az életben maradásért, úgyhogy csak a legerősebb ingerek jutnak el hozzám. Valamennyi közül a legerősebb pedig az, ha bármi módon bántanak egy gyereket. És hogy végül megelőzzek még egy hülye kérdést: a gyerekből előtörő mondatokat azok váltották ki, akik ezt az országot lerángatták amúgy is elég gyalázatos történetének az eddigi legmélyebb szintjére.

Legvégül pedig, a társadalomlélektan legfontosabb, alapvető, kihagyhatatlan, minden mást megelőző elemzésének azt tartom, hogy a gyerekek reakcióit vizsgáljuk. Mint tudjuk, a gyerek összes - még egyszer, összes - viselkedésformájáért az őt körül vevő felnőttek felelősek. Mindenki - még egyszer, mindenki. Ezért a fenti mondatért is. Hogy ez nyilvánosságot kaphat. Mert nincs senki, aki az ilyen alakokat kiiktatná. Középfajú filmművészeti alkotások végső rezüméje szokott lenni, hogy hová vezet, ha az ilyeneket valaki önhatalmúlag teszi helyre, hogy ejnye, ejnye, lám, lám ez a törvénytelenséghez vezet, az anarchiához, nahát. Az csak nagyon keveseknek jut eszébe, hogy ez egyebek között azért nem vezethet oda, mert nem fordítva történik - azaz nem terjedhet fertőzésszerűen tovább, mint ameddig szükséges. Az emberiségnek mint élőlények szerveződésének van ugyanis egy százezer évek óta működő immunrendszere, ami lehetővé tette a fennmaradásunkat.

Na azt kell működtetni a jelzett figurák semlegesítése által, amikor a gyerek jelzi, hogy baj van.

Újabb kérdések

Írtam az idei Újévi koncertről egy töprengést, az egyik hozzászólás annyira meglepett, gondoltam, folytatom, hátha okozok újabb gondolatokat - persze nem a gyűlölettől fröcsögő egyirányúaknak, hanem az értelmeseknek.

Azzal kezdi a hozzászóló, akinek különben hasonlítani szokott a véleménye az enyémhez, de most más (van ilyen, lehetséges ilyen), hogy "de gustibus non est disputandum".  Ellentétben a hülye magyar közmondásokkal (a kivétel erősíti a szabályt típusúak) a latin proverbiumok valóban az élet alapvető igazságait rögzítik - kivéve egyet-kettőt. Amilyen például (nézetem szerint) a fent idézett. Majdnem mindegy, a "non est"-et "nincs"-nek vagy "nem lehet"-nek fordítjuk, a végeredmény nemhogy nem igaz, baj volna, ha ezt a tételt az élet igazolná. Azaz baj is, mert néhány évtizede, a bulvár és a kereskedelmi műsorszórás mindent elsöprő uralma óta bizony igazolja. Amire okos, deákos műveltségű emberek széttárják a karjukat, és belekezdenek a de gustibus örök érvényűnek tartott, kártékony, minden kényelmetlenség alól felmentő megállapításába.

Töröljük el a tankötelezettséget? Tiltsuk be az iskolákat, a bármilyen szintű oktatást? A de gustibus végülis azt jelenti, hogy a meglévő, a hozott, bármilyen módon meglévő, örökölt, rögzült, a felmenőkét másoló ízléssel nem szabad vitatkozni, a bármilyen korú egyént tilos kitenni a pedagógia bármilyen megnyilvánulásának. Vagy a latin mondat a gyerekekre nem vonatkozik? Hány éves korig? Mikortól tekintünk egy embert olyan begyepesedett agyúnak, hogy már nem szabad felvilágosítani az ő ízlésének a korlátozottságáról? Mikortól nem szabad megkísérelni sem a magyarázatot arról, miért színtelen és monoton, amit ő tart a világnak az elé kerülő, éppen szóban forgó részéről ahhoz képest, amilyen ez az élmény akkor volna, ha többet, sokkal többet tudna róla?

Ha egyáltalán van valami, amiről lehet, sőt kell vitatkozni, az éppen az ízlés. Korábban és alaposabban kell vitatkozni róla, mint a véleményről, merthogy azt is az ízlés alakítja olyanná, ami esetleg tettekben, gyakran romboló tettekben nyilvánul meg. Az oktatás bizonyos szempontól (a legfontosabb szempontból) vita az oktatási intézménybe hozott ízléssel, vita a tudatlansággal. Azzal sajnos most nem tudunk foglalkozni, milyen módon disputál a magyar iskolarendszer, mit kezdjünk a tanárhiánnyal, a működő tanárok alul képzettségével, szerencsétlen esetben (ebből van a legtöbb) rosszindulatú, parancsuralmi mintákat követő módszereivel. Legföljebb annyit állapíthatunk meg, hogy országunk lakosságának felfokozott igénye a bulvártelevízióra való bambulásra ennek az oktatási rendszernek az egyik következménye.

Az oktatás hatékonysága persze nem úgy képzelendő el, hogy addig verem azt a kölyköt, amíg meg nem tanulja, mert aki ezzel a módszerrel akar ismereteket közölni, az legjobb esetben olyan tanítványokat szabadít rá a társadalomra, akiknek mindegy, hogy például egy előadónak vannak-e náci megnyilvánulásai, csak szép legyen, amit előad. Honnan tudná, hogy nem szép? Honnan tudná, hogy az ízlése formálásának az a használandó módszere, amit egy másik hozzászóló javasol: hallgassák meg az Abbado vezényelte Egmont nyitányt, aztán a Thielemann félét. Hogy ne maradjanak súlyos fenntartásaik, számít-e valamit, amit emberi tartásnak, emberi értéknek nevezünk, midőn egy művész produkciójáról disputálunk.

De omnibus dubitandum est - mintha már idéztem volna Descartes mondatát: mindent kétségbe kell vonni, kérdezni, kételkedni kell. Egy közel 120 évvel később született francia, bizonyos Diderot azt mondta, hogy amit sohasem vontak kétségbe, az nincs bebizonyítva. Mindez természetesen vonatkozik mindarra is, amit föntebb állítottam. Bár egy nagy részét ezeknek már igen sokszor nagyon okos emberek vonták kétségbe, hogy aztán - az ízlésről vitatkozva - bizonyítsák mindazt, amit megpróbáltam röviden összefoglalni. De a vita akkor jó, ha osztódással szaporodik, ha soha nincs vége. Ha nem zárul szentenciával, örök érvényű igazság rögzítésével. Ha például vitatkozhatnánk azon, miért tartja jónak Thielemannt a fent idézett hozzászóló, pontosabban miért tetszik neki, miközben nekem meg kifejezetten nem tetszik. Ha elmondhatnám, mit értek azon, hogy minden hangjegy megvan, hogy ez miért sokkal kevesebb egy dinamikai hullámzásnál, egy kitett vagy ki nem tett hangsúlynál, és akkor még nem beszéltem zenei alapfogalmakról sem. Hogy mi a különbség a korrekt dirigálás és Carlos Kleiber elementáris sodrása között. Hogy a zseniális mű megszólaltatása nem több a hangjegyek egymás után való, hangszerekre osztott összhangzatánál, hogy Abbado, Bernstein és Dudamel ennél mi módon és mennyivel tud többet. Strauss akkora zseni volt, hogy a puszta interpretációja elég a lelkesítő zenei élményhez, hát még, ha ezt a Bécsi Filharmonikusok szólaltatják meg. Ha nem bánják, abba most nem megyek bele, van-e egy együttesnek kimutatható mentalitása, és ha van, az mennyit számít a muzsikájukban, és mi kell ahhoz, hogy a mentalitásuktól eltérő, az igazi muzsikusi lelküket ébresztő módon kezdjenek játszani, mert erről könyvet kellene írni, nem egy ilyen jegyzetet. Ezt csak azért tartottam említendőnek, mert az előző írásomban magam tartottam szempontnak, hogy Thielemannt a zenekar hívta meg, ezt nem fejtettem ki bővebben és nem is fogom, a bennfentes információk terjesztése más területeken is tiltott.

Még egyszer: mindenkinek szabadságában áll a véleményének kialakítása a saját ízlésvilágának megfelelően, bizonyos (szerintem szigorú) korlátok között még annak kinyilvánítása is. De értelmes, a sajátunktól eltérő véleményekkel nemcsak kell, élvezet is lehet vitatkozni. Kevés felemelőbb érzés van, mint egy embert villámló, parádés vitában meggyőzni. Egy felemelőbbet azért tudok: amikor ő győz meg engem, ha hoz egy olyan szempontot, ismeretet, ami nekem új, ami által én gazdagodom.

Olyanokkal nem szívesen beszélgetnék, akik például úgy vélik, én a Wagner-rajongókat tökkel ütött hülyéknek tartom, azokat meg náciknak, akik nagy művésznek nevezik Karajant. Az a helyzet ugyanis, hogy bár a rajongást finoman szólva nem kedvelem, hogy nekem eleve gyanús, ha "vágneriánusokról" hallok, mert nem ismerek bachiánusokat, mozartiánusokat és beethoveniánusokat, de tőlem mindenki úgy rajonghat, ahogyan akar. Értelme annak volna, ha nekiülnénk egy olyan beszélgetésnek, amiben használható érvekkel, szakmai alapon kezdenénk elemezni Wagner zenéjét (én erre bármikor hajlandó vagyok, megtettem már máskor is), és még azt sem tartanám ebben a vitában kötelezőnek, hogy hasonlítsuk ezt a zenét csak a Wagner által nem is olyan csöndesen lenézett apósáéhoz, akit történetesen Liszt Ferencnek hívnak. Pedig abból kiváltképpen érdekes adalékokhoz jutnánk a zsenialitás valódi fogalmát illetően.

A "Thielemann kommt"-hoz, a karmester személye iránti rajongáshoz csak nagyon halkan annyit jegyzek meg, az illető dirigens eszméihez közel álló Hitler is elég tekintélyes rajongótábort tudhatott maga mögött - a rajongásról nekem mindig ilyesmi jut eszembe. Ne, ne tessék, tudok én is ellenkező példát. Keveset. Mellesleg akik Karajant nagy művésznek tartják, azokat nem ítélem náciknak. Legföljebb nem azonosak a definícióink a kiváló kereskedő, a magát mindenkinél jobban eladni képes menedzser és a nagy művész között mutatkozó különbségek esetében. Ezzel együtt, Karajant én is kiváló karmesternek tartom. Csak nem kedvelem. Mert mindent tud, csak azt nem, amitől valaki igazán naggyá válhat.

Idetennék végül valamit, ami nekem is nagy élmény volt az idei Újévi koncertből, igaz, ehhez Thilemannak nem sok köze van. A feliraton látni fogják, mi a zene, azt nem, hogy a helyszín a grafeneggi kastély. Azt is látják, hogy a felvétel nyári, azt nem, hogy a zene nem a Musikvereinsaalban egyidejűleg hallható előadás, hanem vélhetőleg ezt is Thielemannal vették fel, de még akkor nyáron, mert a táncot ehhez igazították. Láttam már jónéhány remek koreográfiát, ilyet nagyon keveset. Tessék figyelni, mit tesznek a táncosok a kezükkel és a lábukkal, hogyan van azokra, azok pontos ritmusra való mozgására kihegyezve a finoman ironikus, kicsit csúfolódó mondandója egy valóban nagy művésznek és néhány utolérhetetlen táncosnak. Ami ezt az élményt megalapozta, az egyelőre nem érhető el, de talán van, aki emlékszik ugyanennek az Újévi koncertnek egy valamivel korábbi táncára, a Művészéletnek  a Bécsi Állami Operaházban ugyancsak nyáron felvett előadásra - kezek és lábak ott is. Ha tehetik, nézzék meg.

Mégis elérhető. Ez az, itt fent.

Kérdések

Vegyük át még egyszer, csak a rend kedvéért, nem mintha bármi értelme volna. A tüntetések kapcsán az egyik fő "vita" alap az erőszak kérdése, a másik, hogy mi miért tépjük a pofánkat, és firkálunk itt, miért nem tesszük inkább azt, amiről írunk. Kérdezik írásban a lánglelkűek, akik különben bizonyára géppisztollyal a vállukon rohangálnak a városokban, meg-megeresztve gyilkos sorozatokat. Erre a kérdésre van egy egyszerű válaszom: ha az írástudók nem a dolgukat tennék, akkor az effajta hozzászólóknak nem volna mihez hozzászólniuk, és még a jelenleginél is hülyébben néznének ki a fejükből, mert még annyira sem értenék, mi zajlik körülöttük, amennyire így alkothatnának maguknak némi fogalmat az események lényegéről, hogy vannak néhányan, akik próbálják elmagyarázni.
A másik kérdés fontosabb. Évekkel ezelőtt leírtam, ma sem tudok mást mondani, vér fog folyni, mert a csúti gazember ahhoz elég okos, hogy tudja, mi lesz a sorsa, ha elveszíti a teljhatalmat, de ahhoz túlságosan ostoba, hogy azt is tudná, ez elkerülhetetlenül be fog következni. Akkor majd hadonászni kezd, mint kollégája, a Kárpátok géniusza tette, hogy majd ő megmutatja, és valószínűleg lesz ideje a páncélkocsijait az utcára küldeni, mert ez a nép valószínűleg azt is megvárja. Utána már nincs több kérdés. Azaz van, ez a primitív bunkó megússza-e élve, az ugyanis nagyon rossz volna, ha nem - ezt is elmondtam már sokszor -, mert még sokáig kell bűnhődnie, hogy a fegyházablakon át lássa, az ember törvényei végül mindig eltakarítják az embertelenség pusztításának a romjait.
Azt nem tudom, ez mikor fog bekövetkezni, és főképpen nem, kik fogják végrehajtani. Jó ideje nem múlik el nap, hogy eszembe ne jutnának mondatok egy 62 évvel ezelőtti beszélgetésből, egy másik részét a közelmúltban (tavaly novemberben) felidéztem már. Angyal Istvánnal ültünk egy kapualjban a lépcsőn, felmerült a kérdés, miért nem hagyjuk abba, miért nem megyünk haza. Természetesen nem emlékszem részletekre, arra sem, milyen sorrendben mi került szóba, ezek a mondatok csak foszlányok, egy-egy fogalom körül lebegnek, nyilván nem szó szerint. De azt tudom, hogy nem értettem, Auschwitz után most miért van itt, megint a halál közelében, megint az életét kockáztatja, ráadásul most önszántából. Miért? Azt kérdezte, tudom-e, mi az élet értéke. Gondolom, válaszoltam valamit, de csak az maradt meg, amit ezután mondott: ez nem rosszabb, mint a haláltábor, ez csak másképp tagadja az élet értékét. Azt is kérdezte, én miért nem megyek haza, egyáltalán, miért jöttem, miért maradtam itt, miért nem félek. Szégyelltem-e, hogy nincs veszteni valóm, mert nem szeretek senkit és engem sem szeretnek, egyáltalán, akkor képes voltam-e ennek a megfogalmazására, vagy csak később állt össze ez így - fene emlékszik. De az bizonyos, a barátaimban nem volt semmiféle félelem. Nem a tudatlan ember sötétsége erre a magyarázat, tudták, hogy meghalhatnak, nem érdekelte őket. Ők sem tudták, miért, én sem tudom ma sem.
Annak akkor, 1956 októberében és főképp novemberében nem volt semmi értelme, egyre bizonyosabb vagyok benne, a magyar történelem egyik legkevésbé racionális epizódját éltük át, pedig úgyszólván csak ilyenünk van az elmúlt 1100 évben. Buta emberek buta hőzöngésének is minősíthetnénk, bárhogy elemezzük, semmi ésszerűen magyarázható és védhető nem jön ki belőle. De annak a nagyon okos embernek a mondata, az egyik legokosabbnak, akivel valaha találkoztam, mindenféle tudományos megállapítást lesöpör: nem rosszabb, mint a haláltábor, csak másképp tagadja az élet értékét.
Kik fognak eljutni mostanában eddig a felismerésig? És kik fogják megérteni, hogy az erőszaktól való fintorgás a cinkosság egyik legundorítóbb megnyilvánulása. Kik fognak eljutni addig a megállapításig, hogy minden normális emberben munkál az ösztönös félelem? És kik fogják föltenni az ezután jövő kérdést, meddig lehet félelemben élni?
Én valamikor tudtam a válaszokat ezekre a kérdésekre. Most nem tudom.

Menjünk vissza Ázsiába

Hurrá! Elseje óta van "Magyarságkutató Intézet"! Nagyon kellett már, mert tényleg nehéz lesz megtalálni minket. Kicsit korainak vélem az intézet létrehozását, egyelőre megvan az ország, ha fogyatkozottan is, laknak benne még néhányan, igaz, nem lehet tudni, előbb omlik-e össze, vagy mindenki el tud menekülni, de nem árt az óvatosság, lehet, hogy már az év közepére eltűnünk. Akkor aztán lehet elkezdeni a kutatást, hová lett a magyarság.

Vagy nem ezért alapították a legújabb gittegyletet?

 
"Az Emberi Erőforrások Miniszterének, Prof Dr. Kásler Miklósnak az előterjesztésére a Kormány elfogadta a Magyarságkutató Intézet létrehozásáról és az azzal összefüggő jogszabályok módosításáról szóló 206/2018. (XI. 10.) Kormányrendeletet. E jogforrás alapján 2019. január 1. napjával létrejött a Magyarságkutató Intézet. Feladatai különösen a honfoglalás előtti magyar történelem, a magyarság őstörténetének interdiszciplináris kutatása, a honfoglalással, valamint a magyar középkorral kapcsolatos komplex kutatások, a kelet-európai térség egyes részeinek VIII–X. századi történeti-földrajzi tájrekonstrukciója, a magyarság történelméből származó hazai és külföldi, elbeszélő és írott levéltári forráskutatás, néprajzi és népzenei kutatások, oktatási és képzési tevékenység, részvétel a kulturális turizmus, vallás- és zarándoklatturizmus fejlesztésében, angol és magyar nyelvű folyóirat kiadása, archeogenetikai kutatások, a korai magyar történelem helyének vizsgálata a XXI. századi magyar önazonosságtudatban, továbbá a magyar nyelv belső szerkezetének, sajátosságainak, működésének, a magyar kultúra egészével való összefüggésének kutatása és annak eredményének alkalmazása a köznevelésben."

Aha. Hát ez szép feladat. Különösen "a kelet-európai térség egyes részeinek VIII–X. századi történeti-földrajzi tájrekonstrukciója" tetszik. A Kossuth tér történeti-földrajzi tájrekonstrukciója már megvolt, sikerült a Horthy-korszak összes szemetjét előállítani, akartam is mondani már a Tisza-szobor kapcsán, hogy nem kellene itt megállni. A vezér és pártjának értelmi színvonala szinte tökéletesen ekvivalens a vérszerződést kötő törzsi vezetőkével, beleértve az olvasottságukat és a világról alkotott általános fogalmaikat, igazítsuk már ehhez a tájat is. A fakivágások már jól mennek, most a fővárost kell először elpusztítani, ez a kultúra meg ez a környezet régen hiszterizálja már a baromfiszaros udvaron felnőtt csúti büdös bunkót, le kell dózerolni az egészet, lehetőleg a lakossággal együtt. Sokan is vagyunk, minek ennyi ember? 

A magyarság őstörténetének interdiszciplináris kutatása is jó, innen Kínáig ásatások a fagyott közép orosz földben már régen esedékesek, bizonyára gazdag leletanyag vár a régészekre. Aztán a levéltárakban is érdemes körülnézni, a honfoglalás előtti magyarság írásbeliségének feltárását eddig annyira elhanyagolták, ezt a bűnös mulasztást is pótolni kell, különös tekintettel az elveszettnek hitt, de nyilván fellelhető időszámítás előtti magyar hőseposzokra és nagyregényekre. A magyarok által épített városokat is ideje feltárni, nehogy azt higgyék bárhol a világon, csak pusztaságot hagytak maguk után vándorlásaik során - az egész szibériai orosz építészet is a magyarok keze nyomát őrzi. Ezt mind szépen fel kell kutatni. A vallás- és zarándoklatturizmus fejlesztésének érdekében.

Érdekes lenne még egy kicsi, rövid, sárga kígyó lila kecskeszakállal. Bár Nagy Lajos nyilván nem sejtette, midőn a Képtelen természetrajzot írta, hogy nem tud olyan kacifántosat tódítani, ami vetekedhetne jelen kormányunk ostoba, fogalomzavaros hablatyolásával.

Javaslom a fentiekhez két könyv szerzőjének a megkeresését és főtanácsadói kinevezését. Íme a könyvek címei: A magyar múlt dicső fejezetei, Magyarország dicsősége. Hadd idézzek az egyik előszóból, olyan gyönyörű, hogy szem nem maradhat szárazon:

"Igenis szép történelmünk van. Igenis van mire büszkének lenni a több mint ezeréves történelmünkben. Bár manapság mindenki inkább kesereg a bús esztendőkön, a bölcs királyainkat, a győztes csatáinkat, előretekintő, megfontolt és bátor hadvezéreinket sem szabad elfelejtenünk. Hisz a megpróbáltatások közepette, ami oly sokszor érte Magyarországot, mindig jött valaki, mindig történt valami, és az ország felállt, küzdött tovább, fejlődött, gyarapodott.
Különös ezt így átgondolni, de mennyi emberi tartás kell ahhoz, hogy néha egész birodalmakkal szembeszálljon valaki, miközben a háta mögött "csak" egy meggyötört ország áll, minden bizalmát és reményét vezérébe vagy egy eszmébe vetve. A szabadságvágy végigvezet a magyar történelmen, s a könyv fejezetein is mindig előbukkan, sokszor teret adva az alternatív elképzeléseknek, az eddig szándékosan háttérbe szorított teóriáknak.
A szöveget mindenhol gazdag képanyag övezi, hogy a távolba vesző adatokat, tényeket élettel töltse fel. A képek segítenek a hadvezér, a király mögé odagondolni az embert is. Mert a történelem már csak nekünk történelem. Azoknak, akik átélték - és nemegyszer az egész országnak -, sokszor élet-halál kérdése volt." 

Na milyen?

Az a helyzet, hogy eddig bírtam az émelygést. Elmorfondíroztam, milyen esélye lehet a különben is alig létező, hiteles történelemtudománynak a nyolcszázmilliós intézettel szemben. A jellembajnok "tudósok", akik ebben az egyletben "dolgozni" fognak (mert ócskalelkű, gerinctelen alakok nyilván lesznek bőven, akik bármilyen hazugságok és tódítások gyártására kaphatók), hosszú évtizedekre készülnek a mocsárba nyomni az önismeretre vágyó, némi lélegzethez jutható fejeket, ismét, ki tudja hányadszor elrabolva az esélyt, hogy legalább közeledni kezdjünk Európához.

A Magyar Rádió elnökségén az egyik titkárnő valamiért kedvelt engem, néha beszámolt az ott hallott témákról. Vasárnap ment a Jóreggelt Európa, benne Kézdy Györggyel olvastattam fel Ady Menjünk vissza Ázsiába című, 1902-ben megjelent írását. Az azt követő hétfőn ez a titkárnő felhívott, és miután elmondta, mi a reggeli értekezlet témája, azzal fejezte be a tudósítást, hogy "éppen fontolgatják, hogyan lehetne betiltani Ady Endrét". Egykori kolléganőm, a ma már elképzelhetetlen műveltségű és felkészültségű riporter és szerkesztő Rádai Eszter tette most fel ennek az Ady-cikknek egy részletét a netre. Értelmező summázatnak a fenti förtelemhez épp jó lesz ide a teljes írás:

Az immár legbalkánibb parlamentnek ez a botránya irtózatos, kegyetlen világosságot adott a mi szemeinknek. Olyan titkot világított meg, amit jaj de jó lett volna sohasem tudni. Megtudtuk hogy a magyar parlamenti gyermekek mind egyformák: esküdjenek bár a kétfejű sas karmára, a Széll Kálmán harmatozó pattanására, Kossuth Lajos kalapjára, pápa csalhatatlan őszentsége papucsára, bármire. Obskurus agyuk velejének vastag burkát csak egy kicsit kell megkarcolni, ott zsibongnak előttünk a maguk siralmasan hasonlatos voltukban.

Kultúr-bestiákat mondott Vázsonyi? A kultúra isteni nevében vétózunk e címadományozás ellen. De a bestiák reputációja érdekében is, mert a bestiák mindig ki merik a fogukat mutatni, nem csak akkor, mikor demokrata képviselővel van dolguk.

Szeretett úri véreim, Ázsia ordított fel tegnap bennetek. A nosztalgia, a nomád, baromi ember méla vágyakozása rohamba tört ki. Nem voltam ott, de látom a képet. Középen az agyonhajszolt egyetlen intellektus. Sokat tud, sokra vágyik, merész a hite, elszánt a munkája, nagy a gyűlölete. És – óh szörnyűség – ősei a Jordánon átkeltek. Ez a kis zsidó óriás közöttük. Ezt az óriást fiatalon fölkapta szárnyaira a hír, imádja őt sok ezerek tömege, s tud… Ez, ez a legborzasztóbb! Ez az ember mer tudni közöttük, a tudatlanok között! De meg hogy ez az ember zsidó! Ott áll zavarodottan a középen. Egy harsány szitok hallszik. Lengyel Zoltán kiáltott, egy ifjú együgyű, ki hiányos intelligenciájával más, kultúr országban evőkészlet tisztító sem lehetne. Meg Leszkay úr, meg Rakovszky úr, meg a többi jólismert idióta. És Vázsonyi egy egyfogatú kocsin futtat el ebből a komédia házból, hova bekerülni idestova erkölcsi halál lesz.

Szeretett úri véreim, értsük meg egymást. Kinizsi fáj ugye és a malomkő? A keleti nomád lomhasága lázadt fel ugye, hogy semmisítsük meg ezt az embert még a Krimiából velünk hozott eszközökkel, mert tanulni, tudni, s az ő fegyvereivel állni vele szemben nem tudunk. Ugye így van szeretett úri véreim? Mert csak így lehet menteni ezt a világra szóló skandalumot.

Ha ugyan így is lehet. De aligha. Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.

Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.

Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!…

Neujahrskonzert

Jó volna mindent tudni. Vagy ha mindent nem is, legalább a fontos dolgokat. Persze ilyenkor jön a kérdés, ki dönti el, mi fontos. Erre még könnyű a válasz: én döntöm el. Merthogy azt azért mégis csak én tudom legjobban, hogy nekem mi a fontos.

Eszmélésnyi korom óta szeretném megtalálni az összefüggést a művész és az ember között. Ez nem a Tonio Kröger-dilemma, az sem könnyű, de ez nehezebb és főképp sokkal fontosabb: rossz ember lehet-e jó művész. Vannak egyszerű példák, de talán éppen az egyszerűségüknél fogva igazolják a keresett és folyton kétségbevont alaptételt: Wagner és Villon. Előbbit nem tartom jó zeneszerzőnek (nem nagynak, jónak sem), a nagy mennyiségű hang és hatalmas ricsajt csapó hangszerarzenál nem jelent hasonló mértékű minőséget, a longobárdok mitológiája meg nem az ő érdeme - engedelmükkel nem érdekel a vágneriánusok rajongótábora, sőt éppen az győz meg arról, hogy az illető rossz ember volt, ennélfogva nem lehetett jó művész. Villon meg csak szeretett volna világhírű bűnöző lenni, és valószínűleg nem vette észre, hogy a művei tették világhírűvé és egyben jó művésszé - nem sikerült rossz embernek lennie, legalábbis annyira nem, amennyire ő azt kívánatosnak tartotta.

Eddig ezek szerint rendben van, ezek a példák nekem azt igazolják, hogy a jó művész embernek is jó, mert aki embernek rossz, az művésznek is rossz, aki meg művésznek jó, az hiába próbál rossz ember lenni - íme az imént említett alaptétel, ami jó volna, ha így volna. 

Ugye tudnak olyanokat mondani, akikre ez a túlságosan leegyszerűsített tétel nem igaz? Hát ez itt a baj. Én is tudok. Bááár... Előbb talán meg kellene határozni a "művész" fogalmát. De csak azután, mikor már tisztáztuk, mit jelent a "művészet". Egy színészt úgy szólítanak meg, hogy "művésznő" vagy "művész úr". Egy írót meg nem szólítanak művésznek. Hagyján, de láttam egyszer egy interjút hazánk koszorús írójával, aki igazán jónevű, rengeteg díja meg kitüntetése van, filmek is készültek a regényeiből (én nem bírom elolvasni, és mások is csak kevesen, a filmeket sem bírom végignézni, és nem is azért, mert olyan hosszúak), és mindenki mondja, hogy nagyon komoly, magas irodalom, amit alkot az illető. Úgyhogy nyilván nagy művész. Mikor egyszercsak azt mondta magáról, hogy ő művész, én mégis feszengeni kezdtem. El is kapcsoltam onnan. Nem tudom megmondani, miért.

Lessing zseniális felismerése a térbeli és időbeli ábrázolás szétválasztásával hozzásegít az alkotás fogalmának tisztázásához, a pillanatnak vagy folyamatnak a megragadásához, amit az alkotó megörökít, de nem segít hozzá annak eldöntéséhez, mi legyen bizonyos alkotások megjelenítésével. Azaz hová soroljuk azokat, akik nem alkotnak, hanem előadnak, a már említett színészről beszélek, meg ha más minőség is, a muzsikusról. Melyik művésznek kell jó embernek lennie ahhoz, hogy elfogadjam jó művészetnek azt, amit tőle kapok.

Na? Ez már jól hangzó distinkció, talán közelebb visz a megoldáshoz. A válasz első pillantásra nyilvánvalónak látszik: az alkotás nem viselheti el az emberi silányságot, ócska emberből csak ócska ábrázolás jöhet elő, vagy mert már az ábrázolandó pillanatot nem képes megítélni, vagy mert hamisan, torzan ábrázolja azt. Vagy mindkettő. Előadni meg csak azt kell, ami egy más által készített alkotás, ahhoz csak idomulni szükséges, a megjelenítés után ki lehet lépni belőle.

Hagyjuk ezt. Hatvan éve vitatkozunk okos emberekkel, és nem jutottunk semmire. Évezredek óta próbálják még okosabb emberek is megadni a helyes választ például arra, milyen hatást hogyan akar elérni egy művészeti alkotás, de még senkinek sem sikerült, talán azért, mert nem létezik egyetlen mondatban lefektethető meghatározás.

Azért feszegetem már megint ezt a kérdést, mert a tegnapi Újévi koncert után hosszú évtizedeken át tapasztalt felszabadító katarzis helyett kellemetlen hangulatban álltam fel a televízió elől. Csak tegnap reggel néztem meg, ki vezényel. Mikor elolvastam a karmester nevét, az volt az első reakcióm, hogy én ezt a koncertet nem nézem meg. Aztán mégis odaültem. Eddig mindig mindent kikapcsoltam, ahol megláttam Christian Thielemann nevét, nem lehetek ennyire tele előítélettel, ha a Bécsi Filharmonikusok meghívták, akkor nekem is jó kell, hogy legyen.

Nem volt jó. Korrekt volt. Lejátszatta a zenekarral a hangjegyeket. Mindet, hiánytalanul. Ahogy kell. Műzenét hallottam egy műmosolyú műember vezényletével. A Bécsi Filharmonikusokat különben nem lehet elrontani. Még jobbá, még különlegesebbé lehet varázsolni őket, de ahhoz Carlos Kleiber kell vagy Leonard Bernstein. A hangzásuk megmarad, akárki akárhogyan hadonászik előttük, tegnap is az történt.

Lehet kedvelni Christian Thielemannt, mindenkinek joga van hozzá. Karajant is lehetett isteníteni. Mindketten jó karmesterek, elismerem. De nekem nem kellenek.

Egyikükről sem tudtam semmit (sok évtizedes eltéréssel persze), előbb a zenéjüket hallottam, csak később értesültem a náci jellemvonásaikról. Karajannal vannak felvételeim. Sosem hallgattam szívesen őket. Éppen ezért Thielemann-felvételeim már nincsenek is.

Kiemelkedően a világ legjobbjának kellene lenniük ahhoz, hogy hiányérzetem legyen a zenéjük nélkül. De soha nem lehetnek a világon a legjobbak. Mert hiányzik belőlük az emberi érték.

Nekem legalábbis.

Miért jó ütni a nagy embert?

Keresgéltem még valamit az üzletben vagy minek nevezzem ezeket a bevásárló hangárokat, a feleségem már odaállt a pénztár felé igyekvők hosszú sorába. Elmondta, hogy a mögötte jövő úgy tolakodott, inkább előreengedte, és azt mondta neki, igazán nem szeretné őt erőszakkal megelőzni. Az ifjonc erre azt válaszolta, "ne is". Mire odaértem, a feleségem már kezdett felpakolni a vivőszalagra, az ifjonc meg közel járt a fizetéshez, de még a pénztárnál állt. Érdekes, bizonyos viselkedési formára irányuló ingert fedeztem föl magamban - ez mostanában mind sűrűbben jelentkezik. Hogy ugyanis teszek néhány lépést előre, egy viszonylag erőteljes mozdulattal az illető ifjoncot a padlóra helyezem, aztán ahogyan azt Tuskó Hopkins-tól tanultuk, felsegítem és leporolom, hajdanán is majdnem mindenkivel így tettem, mikor magához tért.

Természetesen nem mozdultam, csak a feleségemnek meséltem el, milyen gondolataim támadtak, ő mondta, hogy gyakorivá váltak az efféle indulataim. Tényleg. Ez az imént leírt eset például annak az oktatássorozatnak az esszenciája, amit ifjúkorom poétikus pagonyában, a nyolcadik kerület kies vidékein tanultam: ne dumálj, üss. Akit leütsz, úgy is tudja, miért kapta, ha meg nem tudja, akkor úgy is mindegy. Senkit sem akarunk megnevelni. Nem egy megnevezhető professzortól származik ez az alapigazság, ez csak a kivonatos sűrítménye a Kálvária téri pedagógiának.

Különben ezt az egy alapelvet sosem tudtam gyakorolni, legalább a verbális inzultust mindig megvártam, de általában inkább csak akkor változtattam a passzív szemlélődésen, amikor egy ütés elindult, összetéveszthetetlenül az én irányomban. Több letolást kaptam emiatt a kerületi mozgásművészeti akadémia tanáraitól. Nem azért, mintha látványosan csökkent volna a személyem ellen irányuló agresszió mennyisége és intenzitása, mert ott, ahol nevelkedtem, az senkit nem nagyon félemlített meg, hogy egy bizonyos idő után az átlagosnál jóval nagyobbra nőttem, és a testsúlyom is meghaladta a kilencven kilót. A nyolcadik kerületi kis emberek életfilozófiája szerint a nagy embert azért jó ütni, mert az nagyobbat zuhan, és az elég látványos bír lenni. Ez különben egy olyan igazság, ami bármilyen szórakoztatóan hangzik is, megszívlelendő azoknak, akik azt hiszik magukról, hogy az izomtömegük sérthetetlenséget garantál. Volt egy háromajtós szekrény jellegű gólem a tizennegyedik kerületi kapitányságon, ahol önvédelmi leckéket adtam a rendőröknek, aki rettentő büszkén viselte a méreteit, hiába mondtam neki, hogy az kevés. Ne dumájjá má, mondta teli torokból, mert az öblös hangot is a megfélemlítés hatásos eszközének tartotta, tégedet is szétkennélek, csak akkó nékem fegyelmi büntetésem vóna. Engem ugye nem arra szerződtettek, hogy rongáljam a legénységi állományt, de az nem volt megtiltva, hogy szemléltető akciókkal tegyem változatosabbá a napi robotot. Lakott a Korong utcában egy Robi nevű fiú, olyan hatvanöt-hetven kilós lehetett, a súlycsoportjára már nem emlékszem, csak arra, hogy szomszédja volt annak a nagyon édes lánynak, aki miatt sűrűn jártam az Amerikai út sarki házba - Robi (ugyancsak hódolója lévén Anna szépségének) eleinte eltanácsolt a környéken való megjelenéstől, de viszonylag gyorsan sikerült meggyőznöm elmélete tarthatatlanságáról. Ez a különben rendkívül értelmes fiú országos ifjúsági bajnok volt a dzsúdónak (később cselgáncsnak) nevezett sportágban, sokat tanultam tőle, miután néhányszor a földdel tettük egyenlővé egymást. Na őt hívtam le egyszer a Hungária körúti parancsnokság alagsorában tartott foglalkozásra. Kértem a háromajtós szekrényt, mutatná meg ezen a fiún, mit szeretne tenni velem, ha nem félne a fegyelmitől. Az illetőnek kedvére lehetett a feladat, mert röhögve elindult Robi felé. Egy hancurka nevű dobástól repült úgy két-három métert, azért csak ennyit, mert nem elég nagy lendülettel támadt (bocsánat, a precíz szakkifejezést nem sikerült megtanulnom, valami zsugor van benne, az a lényege, hogy az ember belelép a szembejövő ágyékába, a mellénél marokra fogja a cuccát, és átvéve a szembejövő mozgási energiáját hanyatt veti magát, és a feje fölött hajítja el a pácienst). Iszonyú nagyot döngött szegény rendőr, kellemetlenül is esett, mert amilyen rosszindulatú vagyok, őt esni sem tanítottam meg, azt állította, neki ilyesmire soha nem lesz szüksége. Amikor magához tért, rettentő dühös lett, előbb rám rontott, de én kitértem, aztán tovább vitte a lendület, Robi ezúttal egy könnyű bokadobással vitte földre a szerencsétlent. A nagydarab surmó végre összekaparta magát, lassan odament Robihoz, és bocsánatot kért. Aztán megkérdezett, elvállalnám-e, hogy kicsit mindennap ott maradok vele a foglalkozás után... Hol is tartottam?

Azt akartam mondani, hogy mostanában túl sokat hallok a nyolcadik kerületről, leginkább csúnya dolgokat. Nem a bájgúnár politikusukra gondolok, hanem a kerület népére, akiket nem mindig neveznek cigányoknak és proliknak, de attól még tudjuk, mindenki úgy gondolja, hogy azok, legfőképpen a bájgúnár gondolja úgy.

Régen elköltöztem onnan, de az életemet az a bő évtized határozta meg, most már bizton állíthatom, mindörökre, ahogyan az a fentiekből is látszik. Valamit fontosnak tartok megjegyezni. Annak a kerületnek a népére sokmindent el lehet mondani, de azt tessék szíves lenni mindenkinek tudomásul venni: az a nép nem sunyi, nem alattomos. Engem hátulról soha nem támadtak meg, amíg én voltam a gyengébb, sosem bántottak tovább, mikor már a földre kerültem. Ha egy kicsivel több eszem van, ezt ki is használtam volna, hiszen tudtam, hogy így van, ha lefekszem, vége a verésnek. Csak az valahogy nem fért bele az életfilozófiámba. Most sem megy. Pedig talán hasznosabb volna, már úgy értem, életviteli komfort szempontjából. Bár most akkor is tovább ütnének.
Fogy a türelmem. Amióta nem a nyolcadik kerületben lakom, sosem bántottam senkit, igaz, engem sem akartak megverni (az korábban sem volt szempont, mik az esélyeim, ha az lett volna, 56 októberében bizonyára hazamentem volna, de november elején bizonyosan). De most az ilyen modortalan kis nyüzsgöncök is képesek kihozni a sodromból. Nem jó jel.
Egy esetet kivéve. Ha ezzel nem vagyok egyedül. Elmondtam már többször, a barátaim meghaltak akkor novemberben, Gyurit még életben láttam utoljára a Kis Stáció utcában, de mire kijöttem a szanatóriumból, már róla sem tudott senki. Azt sem, hogy meghalt-e. De úgy hallom, a kerület mentalitása nem sokat változott. A bájgúnár nem az én hajdani kompániám leszármazottainak a szavazataival pöffeszkedik az elöljárósági fotelban, abban bizonyos vagyok.
Ezenkívül azt is hallom, hogy a rendőrök is fontolgatják, nem kellene-e bocsánatot kérniük.
Hatvankét évvel ezelőtt az értelmiség megtette a magáét azzal, hogy fellázította a prolikat. Talán most is megteszi. De a csúti gazembert nem a tojásfejűek fogják elsöpörni. Soha nem azok szokták.