Szívesen emlékezem és emlékeztetek a régmúlt ismert és a széles tömegek számára kevésbé ismert, kiváló emberekre. Nem szívesen emlékezem viszont olyanokra, akik nem a kiválóságukkal tűntek ki és tűnnek ki ma is. Nem is szoktam ilyenekkel foglalkozni, most kivételt teszek, olykor muszáj olyasmiről is beszélni, amiről csak az képes, aki elég régen él és elég sokat tapasztalt, és akinek a helye a világban olyan, hogy jellegzetes nézőpontból tekinthet bizonyos emberekre.
Egy öreg férfiú arcvonásaiból elég nehéz visszakövetkeztetni a fiatalkoriakra, olykor szinte lehetetlen, de nekem ez valamiért mindig nagyon jól ment, talán azért, mert az arcokhoz illesztendő nevekben viszont irtó rossz vagyok.
Láttam ma a neten egy alakot, megjelent a Televízió épületében valahol várakozó képviselő hívására, úgy is mint felelős beosztásban lévő. Azt mondta, őt Dobos Menyhértnek hívják, a tisztségét nem bírtam megjegyezni, de az nem is fontos, nyilván elég magas. Először csak a szokásos ellenérzést fedeztem föl magamban a megjelenő figurával szemben, de mire leült, rájöttem, hogy akár némi elismeréssel is viseltethetnék iránta, hiszen ő vállalta, hogy - helyettesítendő egy pocsolyagerincű, ócska legfőbb elöljárót - odamegy arra a helyre, ahol nyilvánvalóan kínos percek várnak rá. Nem tudom eldönteni, a Dobos Menyhért nevű annyira érzéketlen vagy annyira buta, hogy képtelen felmérni a helyzetet, mindenesetre valahogyan vállalta, hogy részt vesz egy beszélgetésben, amiből nem jöhet ki másként, mint szánalmasan, esetleg a hevesebb érzelműek számára gyűlöletesen (a győzelmi jelvényeket csápolókról engedelmükkel nem kívánok megemlékezni).
Rákerestem a nevére, mert valami rémlett, hogy már láttam valahol. Az van az életrajzában, hogy "1969-ben lett a Magyar Televízió munkatársa videó- és hangtechnikusként". Ez történetesen az én búcsúm éve, annak az esztendőnek a végén csaptam rá az ajtót a Stúdió-osztály vezetőjére, bizonyos Lénárt Istvánra, aki később a rádióműsoraim egyik legszorgalmasabb hallgatója lett, és ahogyan ő mondta, bocsánatot nem kér, csak az életével mutatja, tudja, hogy igazságtalan volt - isten éltessen, Pista. Remélem, még él, bár sokkal idősebb volt nálam, neki köszönhetem, hogy nem maradtam szóra alig érdemes operatőr egy lassan, de biztosan mindenkit felfaló, hatalmasra duzzadt intézményben. Nyolc éves működésem alatt közelebbi kapcsolatba leginkább a műszakkal kerültem. Nem plebejus érzelmeimtől vezérelten, nem is azért, mert - lévén az adások többsége elektronikus kamerákkal adott - tőlük függött, én mekkora "művész" vagyok (egy-egy operatőrt mennybe meneszthettek, de tönkre is tehettek), hanem mert a legjobb szakemberek és a legemberibb emberek közöttük voltak, az összefüggés talán nem véletlen. Mócsi Laci, az I-es (később a IV-es) stúdió főnöke, Dinnyei Jancsi, aki talán már a PYE-I-es kocsin is dolgozott, aztán ő avattatta fel velem az EMI kocsi nagy zoomját (a kamerám a Halászbástyán állt, az adásnyitó képen a margitszigeti víztorony lanternájáról indítottam, majd lassan nyitva egész Pest látképén álltam meg) vagy Hidvéghy Sanyi, a legfiatalabb fővilágosító, aki végtelen türelemmel tanított az új lámpapark tulajdonságaira, mind olyan emberek voltak, akiknek a barátságára máig szívesen emlékszem.
Namármost. Az én távozásomkor az elektronikus kamerák képét még Telerecordingra (TR) rögzítették, ez a későbbi szalagos (kazettás) képmagnó professzionális elődje volt - a videó kifejezést még nem ismertük. Viszont legalább nem is vonták össze a hanggal, amennyire tudom, ez a mai napig így van, ez ugyanis két külön, egymástól úgyszólván csak különböző terület. Azaz videó- és hangtechnikus senki sem lehetett. Az életrajz úgy folytatódik, hogy Dobos Menyhért "1976-tól képmérnök". Nem tudok ilyen beosztásról, de egy bizonyos, a később megjelölt Tanulmányok címszó alatt ez olvasható: "1969 Landler Jenő Híradásipari Technikum, híradásipari technikus", ott pedig nem képeznek mérnököket. Azaz tanúi vagyunk az utólagos nagyot mondásnak, ellenőrizni nem fogja senki, de mennyivel jobban hangzik a valóságnál. Mondom, valami rémlett, hogy már láttam valahol. Valahol, valamelyik vezérlőben talán. Vagy inkább egy stúdióban mikrofonosként? Nem emlékszem. De a legszebb most jön, a lyuk az életrajzon (egyenesen Gádor Béla színdarabjának címét kölcsönvéve): 1992-től médiamenedzser, osztályvezető... és így tovább. Azaz 16 év kimarad, majd egyszer csak a kisfiúból nagyfőnök lesz. Az egyre följebb kerülések esztendői: 2000., 2010., 2011.
Én érteni vélem, hogy ma miért éppen azt a jelentéktelen, megjegyezhetetlen technikust küldték tárgyalni az országgyűlési képviselővel.
Aztán van itt még egy látványos karrier.
Rádiós pályafutásom során sokszor adtam munkát az állandó vidéki tudósítóknak. Köztük a pécsinek, akivel öröm volt dolgozni, mert pontosan teljesített és korrekt munkákat adott le. Sokáig tudósított Pécsről, abszolút alkalmasnak tartottam a kis vidéki stúdióban végzett szerkesztői és riporteri feladatok ellátására. 2004-ben távolítottak el végleg a Rádióból, addig nem hallottam, hogy az akkor már 55 éves Belénessy Csaba különösebb kvalitásokat mutatva üstökösként röppent volna fel a rádiós műsorgyártás mennyboltjára. Ám 2010-ben fölfedezhetett magában valamit. És ezt a valamit mások is fölfedezték, mert Belénessy Csaba mindenféle vezérigazgató lett, a távirati irodánál is, televíziószerű kitüremkedéseknél is - érdekes, rádióval mintha nem foglalkozott volna, pedig olyat már látott.
Annyira sajnálom, hogy ennyire vak voltam e kiváló ember zsenialitását illetően. Nem is értem, hogyan fordulhatott ez elő.