Nem én adtam ultimátumot. Nem is tehetném, nem vagyok abban a helyzetben, nem is írtam le semmiféle ultimátumot. Lehet, a címadás volt szerencsétlen. Azt írtam ugyanis az első cikkben, hogy mi volna szükséges: "Mindenekelőtt a pártok és pártpolitikusok elhallgattatásával együtt egy szabályszerű kormány felállítása. Mely kormány az összes lehetséges fórumon (van még ilyen) felszólítja a jelenlegi, álfelhatalmazással, súlyos választási csalással győztes bitorlót a hatalom átadására, természetesen ultimátum megjelölésével." Itt van leírva ez a szó, sehol máshol.
Jelentem, lehiggadtam. Egyszerűen azért, mert beláttam, itt nincs mit tenni. Ha hiszik, ha nem, én is rengeteg változatot fel tudok sorolni, miért nem lehetséges azt véghezvinni, amit javasoltam, azaz miért lehetetlen ebben az országban emberhez minimálisan méltó életet teremteni.
A Szalonna szerkesztősége felrakta egy hozzászóló cikkét, Inserted Exception aláírással. Jó szándékú, nyilván okos ember írta, köszönet érte. A baj csak az, hogy nem azt olvasta, amit leírtam, hanem azt, amit elképzelt az én írásom alapján. Még egyszer: rossz a cím, én nem adtam ultimátumot, és le sem írtam, miféle ultimátum adandó, mindössze annyit közöltem, ami itt fent kivetve olvasható, hogy ugyanis meg kell jelölni egy végső időpontot, ameddig a jelenlegi bitorlónak lépnie kell. Azt nem tudom, milyen retorziója lehet a lépés elmaradásának, azt sem, milyen követeléssel kell előállni, ami megmozdíthatja a csútról származó kerti díszt, vagy ha esetleg tudom is, nem írtam le. Ezzel szemben éppen azért küldtem szét az Ultimátum (rossz) című segélykiáltást, mert ezekről a retorziókról és az azokat megelőző, megvalósítható követelésekről akartam értelmes vitát nyitni, mert szerettem volna tudatni, mennyire nincs idő nyavalyogni, és azt fejtegetni, miért nem lehet tenni semmit. Inserted Exception leír három variációt, hogy ugyanis korunkban és országunkban ezek az ultimátumok. Végtelen szomorúsággal közlöm, ezek nem ultimátumok, ezek hervasztó (mert a valóságnak tökéletesen megfelelő) megállapítások, ha tetszik, jelentések a hazai helyzetről, azaz annak taglalásai, miért nem lehet. Pontosan azt kértem, hogy ezt ne. Persze, tudom, a gyógyítás alapfeltétele a helyes diagnózis, arra is csak a legjobbak képesek, de itt nem erről van szó. Úgy értem, az ország nincs abban az állapotban, hogy gyógyítható volna, és azt már régen tudjuk, miért nem. A nép gyógyítása pillanatnyilag nem aktuális, mert nincsenek meg hozzá a feltételek. A hatalmat bitorlókat nem szeretném gyógyítani, a kényszergyógykezelés ritkán hoz gyógyulást, de ha mégis, azt csak az életfogytig tartó büntetés követheti. Úgyhogy még egyszer: köszönöm, a kór leírása túlhaladott, nincs értelme.
El tudják képzelni, milyen érzés egy megrágott, de még lágy rágógumiból tapasztott fallal szemben állni, és tudni, hogy mögötte ott van mindaz, amire vágyunk? Ezt a falat kivétel nélkül mindig olyan emberek dagasztják áthatolhatatlanra, akik pontos és részletes leírását képesek produkálni a miértnemnek. Mondok egy erős példát, jó? 1956 novemberének valahányadikáján ketten ültünk egy kapualjban, a bejárathoz vezető három lépcsőfok közül a másodikon. Több helyen is végigrepedt, halványlila műmárványból volt a lépcső, a közepe felé megsüllyedt, ahol fölmentek rajta a ház lakói évtizedek óta. Az egyik legokosabb emberrel beszélgettem, akit valaha ismertem, Angyal Istvánnak hívták. Azt mondtam, menjünk haza, ennek itt nincs semmi értelme. Azt mondta, jó, de akkor mi a fenének csináltuk mostanáig. Az ember nem csak értelmes dolgokat tesz. Ennek az egésznek az első pillanattól fogva nincs semmi értelme. Azt mondtam, nem tudom, talán nem az első pillanat óta, talán csak azóta, hogy rákényszerítettek minket a harcra. Talán nem kellett volna a ruszkit Hruscsov úrnak szólítani, mikor néhány nappal korábban még elvtárs volt, és nem kellett volna ultimátumokkal fenyegetődzni, hogy kilépünk a varsói szerződésből meg semlegesek leszünk meg a világ közvéleménye meg a franc tudja, még miféle lökdösődések voltak, amiket Imre bácsi meg a többi okos csinált. Azt kérdezte, miért nem szóltál neki, te jártál hozzá postásnak. Azt mondtam, először is sosem találkoztam vele, pontosabban egyszer az ajtóból beköszöntem, másodszor akkor már úgyis késő lett volna, akkor már lőttünk.
Azt a falat, aminek akkor nekimentünk (az már nem rágógumiból volt, hanem páncélból és robbanógolyóból, de az is rágógumiból lett), azt a falat politikusok építették. Ostoba, hőzöngő alakok, akik képtelenek voltak felmérni a valóságot, akik nem tudtak mit kezdeni azzal a hatalmas erővel, amit az utcán lévő százezer ember jelentett. Akiket akkor nem elvtársnak nevezve kellett volna hazaküldeni, hanem úgyszólván megingathatatlan támasznak tekinteni egy értelmes tárgyalás elkezdéséhez, dehát mit várjunk a politikustól - tudom, erről nem illik beszélni a magyar történelem egyik legostobább epizódjának említésekor, mert az a hősök szabadságharca volt, a magyar nép szabadságvágyának gyönyörű demonstrációja... na jó, feljött a gyomromból a savanyú.
Na erről az eseményről beszélünk úgy azóta is, mint valami fátumról, hogy ugyanis mi megpróbáltuk, dehát az eleve lehetetlen volt. Azt még sosem hallottam, hogy az úgy volt lehetetlen. Piszok jól meg tudjuk magyarázni, miért volt lehetetlen, de azt még utólag sem tudjuk, hogyan kellett volna legalább megpróbálni.
Én most sem mondtam, hogyan kell. Csak azt, hogy valahogyan meg kell próbálni, és szerintem az általam leírt módon lehet. Ha valaki veszi magának a fáradságot, láthatja, mennyi okos, megoldást kínáló javaslatot írtak le, talán már ezekből összeállítható a célravezető módszer. A baj az, hogy közben épül a rágógumifal. Ha az elkészül, akkor tényleg nincs tovább.
Angyal István azon a napon azt mondta, tudod, az a baj, ha most hazamegyünk nem a saját okos belátásunkat igazoljuk, hanem azoknak az embereknek a tetteit, akik ebbe belehajszoltak minket. Tudod, mi van, öcsi? Bármit teszünk, mi vagyunk a hülyék.