A szomszéd telken házat építenek. Ez az ismert zajokkal jár. Például egy elektromos meghajtású készülék hangszórójából mindenféle hangok üvöltenek, amiről az építkezésen dolgozók azt hiszik, hogy az rádió, mert nem tudják, hogy Magyarországon a rádióadás megszűnt 12 évvel ezelőtt. Az a lárma, amit ők hallgatnak, jóformán semmilyen részletében nem emlékeztet egy rádió hangjára. Ezen kívül kalapálnak, vésnek, flexelnek és ha éppen szünetelnek ezek a süketítő kínzóeszközök, akkor a munkások beszélgetnek. Gondolom, vannak közöttük szakemberek, úgymint ács, kőműves, burkoló, ilyesmi meg vannak betanított és segédmunkások. Itt a szomszédban legalább hárman beszélnek úgy, ahogyan gyerekkoromban sokan beszéltek a nyolcadik kerületi utcákon, a kocsmákban, a tereken, ahová snúrozni jártak. És ahogyan most beszélnek jónéhányan az ország elöljárói közül.
Mint a legtöbb nyelvnek, a magyarnak is megvan a maga jellegzetes prozódiája. Ennek a prozódiának bizonyos összetevőit a nyelvtudomány szupraszegmentális komponenseknek nevezi. A szegmentum egyszerűen szeletet, elkülönített részt jelent (ezt széles körben elterjedten - helytelenül - szegmensnek szokás mondani), ezek a beszéd különböző nagyságú alapelemei, a rájuk épülő (szupra), a kiejtéssel együtt megszólaló részek adják a beszéd hangzását. A szupraszegmentális komponensek nem csak és nem is annyira a magyar nyelvet különítik el a többitől (hasonló hanglejtése, tempója, hangsúlya más nyelveknek is van), sokkal inkább az egyént jellemzik, valamint a különféle tulajdonságok alapján összeállítható csoportokat.
A Magyar Néphadsereg Színháza (a volt, majd 1961-ben újra Vígszínház) 1958-ban(?) bemutatta Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című darabját. Abban volt egy jelenet az Anya(?) kihallgatásáról, amiben a Taláros úr megismételteti azokat a mondatokat, amikkel a Lányt(?) fogadta, és amik tényleg olyan kedves mondatok voltak, amik nem lehettek a Lány öngyilkosságának okai, például: " itt most már úgyis minden a tiéd". A Taláros úr elmondatja ezt epésen, gúnyosan, azaz egészen más felhangokkal, más hanglejtéssel, mint ahogyan azt az Anya először előadta. Azért a zárójeles kérdőjelek, mert semmit nem találok az akkori előadásról, a magam emlékezetére kell hagyatkoznom, az meg nem mindig megbízható. A 70-es évek végén készítettem egy műsort, amibe be akartam tenni ezt a részletet, kerestem a Rádió archívumában, de már akkor sem találtam, pedig arra emlékeztem, hogy annak idején felvették a második vagy harmadik előadást, ott voltam, bizonyosan tudtam, meg kell lennie. Mikor végleg le kellett volna mondanom róla, előkerítettem a szövegkönyvet, behívtam Sándor Izát (ő vette át Sulyok Máriától a szerepet) és Tomanek Nándort (ő meg talán Pécsen volt éppen akkor vagy kicsit később a Taláros úr), és eljátszattam velük a bírósági tárgyalásnak ezt a részét (nyilvánvalóan már ezt a felvételt is hiába keresném). Még egyszer: a szöveg szóról szóra ugyanaz, a jelentés az eredetinek éppen az ellenkezője. Azaz érdekes játékokra alkalmasak a szupraszegmentális komponensek.
Egy másik régi történet: talán ötödéves lehettem az egyetemen, mikor az egyik rendezőhallgató a Színművészetiről felhívott, hogy kellenék a vizsga előadásához. Az illető a barátom volt (akkor még voltak ilyenek), kis csenevész fiú, katonának alkalmatlan, ezért csak sztereotípiái voltak egy őrmester beszédmódjáról, de ő valami egyénit akart. Ha lehet, most inkább nem használnék szakszavakat, hátha megy ez köznyelven is, egyszóval egy olyan beszédmodort javasoltam, ami monoton, semmilyen dallama nincs, gyors, hadaró, elharapja és úgy választja külön a szavakat, hogy mindegyik parancsnak hangzik akkor is, amikor táncra kéri a házikisasszonyt. Tipikusan bunkó beszédmód, hozzá félrenézés jár és görcsös tartás testbeszéd gyanánt.
Tudom, értelmes ember nem ért félre, dehát a többiek is képesek olvasni, az ő kedvükért jegyzem meg: én nem a munkás bunkóságáról beszélek, hanem a bunkó bunkóságáról. Cigányok és prolik között nőttem fel, ma is otthonosabban érzem magam közöttük, mint az arisztokrata ivadékok között, a Teleki Pál meg a Tisza félék kifejezetten taszítanak. Becsülni egyedül a szellemi "arisztokratát" vagyok képes, azt a polgárt, akik közül jónéhányat ismertem, mert ifjúkoromban még éltek ilyenek, akik viszont sosem voltak elegen ahhoz, hogy kialakuljon az a polgárság, ami nélkül nem lehet országot építeni. Ami nélkül az országgyűlés elnöke lehet egy olyan, amilyen az a bizonyos őrmester volt az Ódry Színpadon a negyedéves rendezőhallgatók vizsgáján.