2018. szeptember 9., vasárnap

A torony


Ezt még muszáj megmutatnom. Emléktemplomnak hívják, teljes nevén Vilmos császár emléktemplom. A Kurfürstendamm sarkán áll, a hajdani Nyugat-Berlin jelképe (nyugodtan lehet a mai Berliné is), az eredetileg 113 méter magas, a XIX. század végén épült, neoromán stílusú torony. 1943. novemberében bombatalálat érte, azóta már csak 71 méter. A berliniek úgy hagyták, ahogyan a gyújtóbomba kiégette. Pontosan délután hat órakor szólalt meg a harang, iszonyatos hangerővel. Hallgassák kicsit.


Mi ketten a fiaim mamájával döbbenten álltunk és hallgattuk ezt a hangot. Erősebben szól minden elképzelhető harangnál, hajlok arra, hogy a hangerejét annak a bombának a robbanásához hasonlítsam, ami ezt a tornyot szétrombolta. Nézzék ezt a képet itt lejjebb. Kevés halottabb dolgot láttam életemben, mint ez a vak rózsaablak.


Mint ennek a toronyromnak a kapuzata.


Ugye nem kell mondanom, ez az "emlék" nem a mártíromság mementója. Nem arról szól, hogy szegény berliniek mennyit szenvedtek. Azért nem rombolták földig és építettek valamit a helyére, hogy a maguk tettét ne hagyják elfelejteni semelyik késői nemzedéknek sem. Ez a rom ugyanaz, amit a minap mutattam: a Brandenburgi kapu közelében lévő Holokauszt-emlékhely képeire talán emlékeznek még. Meg az utcanevekre, Hannah Arendt, Ben Gurion, Jeruzsálem utcájára.
A toronyban tartják egy képnek az eredetijét, egy 120x90 centiméteres szénrajzot, aminek a másolatai a coventry katedrálisban és a volgográdi katedrálisban láthatók. Egy orvos hadnagy, Kurt Reuber rajzolta 1942-ben, a körülzárt Sztálingrádban. Anya és gyermeke képével a szeretetet és biztonságvágyat akarta ábrázolni, a Sztálingrádi Madonna a hidegháború idején a nyugat-berliniek üzenete volt a megbékélés vágyáról.


Nincs több mondanivalóm.