Képernyővédőként a saját fotóim váltakoznak, amik már digitálisan készültek. Ha éppen nem jut eszembe valami (sűrűn előfordul), akkor bambulom a monitoromat, de persze ritkán látom, mert közben töröm a fejemet. Az előbb feljött egy kép, Bécsben csináltam, amikor még megengedhettem magamnak, hogy olykor egy napra elszaladjunk meginni egy einspannert, nézelődni a Burggarten fái alatt - ott fényképeztem a lámpákat, bizonyos szögből jópofa kompozíciót adnak. Fölöttük egy szövegen akadt meg a szemem, nem is emlékeztem rá, hogy ott van. Visszahívtam, megállítottam a képet, elolvastam a szép talpas antikvákat.
"His aedibus adhaeret concors populorum amor"
Ez a mondat értelemszerű fordításban - ha deákos műveltségű olvasóink is beleegyeznek - azt jelenti: "épült a népek harmonikus szeretetéből" (mármint ez a szeretet a kötőanyag). A szöveg a bécsi Neue Hofburg hátsó kapuja, úgy is mondhatnám, a kertkapu fölött van kőbe vésve. Gondolom, nem sokkal az épület avatása előtt írhatták oda, azaz 1913-ban. Nem tudom, miért nem a homlokzati kapu fölé tették, nem kellett eldugni, igaz volt. Majdnem. Amíg Kossuth Lajos kártételei el nem érték a 48-49-es szintet, amíg rá nem tudta uszítani a köznépet az osztrákokra, horvátokra, szerbekre. Amíg a magyar nacionalizmust nem sikerült vérgőzősre korbácsolnia, amíg a magyar nem folytatta, amit éppen csak felfüggesztett, az összes többi nacionalista gyűlöletét oda-vissza. Amíg a Tisza István szerű kitüremkedések korlátoltsága el nem juttatta az ország népét a bosszúvágynak abba a hisztérikus állapotába, hogy majd most, ezzel a háborúval revansot veszünk a bukott szabadságharcért.
A kiegyezés után jóideig Deák és Andrássy határozta meg Magyarország közérzetét. Ők már akkor tudták, hogy ennek a népnek ez az egyetlen esélye elindulni az Európába vezető úton: tartozni valahová. Annyi önállósággal, amennyi még kell az egészséges önbecsüléshez, de annyi feltétlenül, bár elég nehéz meghatározni azt a szintet, ahol már terjedni kezd az epidémia, a gyáva és magát kisebb rendűnek érző népek elsősorban önmagukat pusztító járványa, a nacionalizmus.
Hiába tudták. Kossuth a Kasszandra-levéllel elindította a bomlást, a mindent elsöprő beteges hatalomvágy, a gőgös ostobaság gyorsan legyőzte még azt a sokat ígérő kombinációt is, amit a magyar paraszti bölcsesség és a kifinomult humanista főrend, azaz Deák és Andrássy hozott a politikába.
Mire a Neue Hofburg kertkapuja fölé odavésték azt a mondatot, már nem számított, hogy volt-e ennek bármekkora igazságtartalma. Addigra a magyar visszazuhant a rettegésbe, a megaláztatásból menekülő idegengyűlöletbe. Gyakorlata volt benne, egy évezred keserű tapasztalata, miszerint mindig ránk települ valaki, nem hagynak élni úgy, ahogyan mi szeretnénk, vesszenek a rajtunk uralkodók, akiknél persze mi különbek vagyunk.
Aztán megtörtént, amire nem lehetett számítani, 1990-ben egyszer csak kiderült: nincs uralkodó, nincs kit gyűlölni. A magyar nép éltető eleme lemerült. Aztán végre húsz év alatt eljutottunk odáig, hogy a csúti gazember családi defektusával sikerült végigfertőznie az egész társadalmat, ismét van miért és van miből élni, egymást gyűlöljük. A budapesti Burgban most készülő miniszterelnökségi épület homlokzatára bízvást rávéshetik:
A kiegyezés után jóideig Deák és Andrássy határozta meg Magyarország közérzetét. Ők már akkor tudták, hogy ennek a népnek ez az egyetlen esélye elindulni az Európába vezető úton: tartozni valahová. Annyi önállósággal, amennyi még kell az egészséges önbecsüléshez, de annyi feltétlenül, bár elég nehéz meghatározni azt a szintet, ahol már terjedni kezd az epidémia, a gyáva és magát kisebb rendűnek érző népek elsősorban önmagukat pusztító járványa, a nacionalizmus.
Hiába tudták. Kossuth a Kasszandra-levéllel elindította a bomlást, a mindent elsöprő beteges hatalomvágy, a gőgös ostobaság gyorsan legyőzte még azt a sokat ígérő kombinációt is, amit a magyar paraszti bölcsesség és a kifinomult humanista főrend, azaz Deák és Andrássy hozott a politikába.
Mire a Neue Hofburg kertkapuja fölé odavésték azt a mondatot, már nem számított, hogy volt-e ennek bármekkora igazságtartalma. Addigra a magyar visszazuhant a rettegésbe, a megaláztatásból menekülő idegengyűlöletbe. Gyakorlata volt benne, egy évezred keserű tapasztalata, miszerint mindig ránk települ valaki, nem hagynak élni úgy, ahogyan mi szeretnénk, vesszenek a rajtunk uralkodók, akiknél persze mi különbek vagyunk.
Aztán megtörtént, amire nem lehetett számítani, 1990-ben egyszer csak kiderült: nincs uralkodó, nincs kit gyűlölni. A magyar nép éltető eleme lemerült. Aztán végre húsz év alatt eljutottunk odáig, hogy a csúti gazember családi defektusával sikerült végigfertőznie az egész társadalmat, ismét van miért és van miből élni, egymást gyűlöljük. A budapesti Burgban most készülő miniszterelnökségi épület homlokzatára bízvást rávéshetik:
His aedibus adhaeret saeva populorum odium
Ez a mondat meg értelemszerű fordításban azt jelenti: épült a népek kegyetlen gyűlöletéből.