"Megtörtént, következésképp ismét megtörténhet." Primo Levi mondata a maga iszonyatos egyszerűségével azóta kísért, mióta bejártam a berlini Holokauszt-emlékművet.
Történőben van. Nem hiszem, hogy jelentős, nagyhatalomnak beillő ország kell a megtörténéshez. Elég egy fertőző góc. Egy vérig sértett, az ócskalelkűséget a génjeiben hordozó, egész életében bosszúért lihegő nagy rakás bűzölgő gyűlölet. Szóltam már többször, most megint megteszem.
Mentegetik. A csúti beteg gazembert ugyanúgy mentegetik, mint annak idején Hitlert. Hogy nem antiszemita meg hogy nincs diktatúra, majd beszélnek vele. Tömik pénzzel. Akkor majd biztosan jobb belátásra tér, ha látja, hogy szeretik, hogy simogatják a fejét. Ez lesz belőle, ami itt fent meg lent látható. Ha marad ember a harmadik világháború után, aki még emlékezhet.
Iszonyatos, borzalmas élmény a berlini Holokauszt-emlékmű. Azt hiszem, kell mondanom valamit, mielőtt folytatom. A jelen pillanatig nem sikerült feldolgoznom azt, amit a zsidókkal tettek. Sokan tanúsíthatják, alapjában véve szelíd vagyok, soha senkit nem bántottam úgy, hogy először én ütöttem volna, vissza is ritkán - igaz, nem is nagyon akartak megütni, egy bizonyos tömegméreten felüli egyeddel kapcsolatban meg szokták gondolni, kezdeményezzenek-e verekedést. De nagyon nehezen tudom megállni most már sok évtizede, hogy ne csapjak oda, ha zsidózást hallok. Félreértés ne essék, nemcsak nincs sehol zsidó a felmenőim között, nem is ismertem senkit, aki megélte volna a zsidóüldözést, azaz semmiféle személyes érintettségről nem tudok beszámolni, mégis. A leghevesebb érzelemkitöréseket akkor tapasztalom, amikor bármilyen zsidóügyről hallok, a Rádióból való végleges eltávolításom is azért következett be, mert élő adásban mondtam, addig, amíg olyanok nyilvánulhatnak meg, mint az akkori rádióelnök vagy a már akkor is taszító és undorító csúti futballista, addig tekintsenek engem is zsidónak. Nem bírom, na.
És akkor eljutottam egy szédületes város központjába, amiről addigra tökéletesen sikerült elfelejtenem, hogy az volt a náci főváros, és megláttam ezt a hullámzó temetőt, ezt a fényekkel és árnyékokkal rideg egyszerűséggel bánó hatalmas területet.
19 000 négyzetméter, 2711 beton téglatest, a tégla magasságának mérete 20 centitől 4 és fél méterig terjed. A tömbök között szűk folyosók.
Az egyik határoló utcát Hannah Arendtről nevezték el. Csak hogy ne kelljen keresgélni: német zsidó filozófus volt. Oda egy Ben Gurion utcából jutottam el - ő lett Izrael állam megalapításakor az első miniszterelnök.
Nincs szín, nincs felirat, nincs semmi más, csak ezek a betontestek. Hang sincs. Legalábbis én semmit nem hallottam. Pedig a városzaj ott volt, emberek is beszélgettek, de az egész valahogy ellebegett, szétterjedt, fölszállt.
"...ismét megtörténhet..."
Ez a nép itt Németországban képes lehet megakadályozni. Bődületes az a változás, ami itt néhány év alatt bekövetkezett. Történelmi időben mérve néhány nap. Már el sem tudják képzelni, hogy ismét megtörténhet - de mondom, ők itt egyedül is elegendők lehetnek arra, hogy megállítsák azt a primitív, ostoba trógert ott Magyarországon.
Egyelőre nem hiszik el Primo Levinek, hogy ismét megtörténhet.
A németek sok egyéb között ezzel az emlékművel manifesztálják, hogy szégyellik, amit tettek, pedig nem is ők tették. Hogy bánják, pedig ennek a német népnek semmi köze nincs ahhoz a német néphez. Na jó, alig valami.
A magyar történelemben is van sok olyan esemény, amit szégyellnünk kellene.
Mi büszkék vagyunk az ilyenekre.
Iszonyatos, borzalmas élmény a berlini Holokauszt-emlékmű. Azt hiszem, kell mondanom valamit, mielőtt folytatom. A jelen pillanatig nem sikerült feldolgoznom azt, amit a zsidókkal tettek. Sokan tanúsíthatják, alapjában véve szelíd vagyok, soha senkit nem bántottam úgy, hogy először én ütöttem volna, vissza is ritkán - igaz, nem is nagyon akartak megütni, egy bizonyos tömegméreten felüli egyeddel kapcsolatban meg szokták gondolni, kezdeményezzenek-e verekedést. De nagyon nehezen tudom megállni most már sok évtizede, hogy ne csapjak oda, ha zsidózást hallok. Félreértés ne essék, nemcsak nincs sehol zsidó a felmenőim között, nem is ismertem senkit, aki megélte volna a zsidóüldözést, azaz semmiféle személyes érintettségről nem tudok beszámolni, mégis. A leghevesebb érzelemkitöréseket akkor tapasztalom, amikor bármilyen zsidóügyről hallok, a Rádióból való végleges eltávolításom is azért következett be, mert élő adásban mondtam, addig, amíg olyanok nyilvánulhatnak meg, mint az akkori rádióelnök vagy a már akkor is taszító és undorító csúti futballista, addig tekintsenek engem is zsidónak. Nem bírom, na.
És akkor eljutottam egy szédületes város központjába, amiről addigra tökéletesen sikerült elfelejtenem, hogy az volt a náci főváros, és megláttam ezt a hullámzó temetőt, ezt a fényekkel és árnyékokkal rideg egyszerűséggel bánó hatalmas területet.
19 000 négyzetméter, 2711 beton téglatest, a tégla magasságának mérete 20 centitől 4 és fél méterig terjed. A tömbök között szűk folyosók.
Az egyik határoló utcát Hannah Arendtről nevezték el. Csak hogy ne kelljen keresgélni: német zsidó filozófus volt. Oda egy Ben Gurion utcából jutottam el - ő lett Izrael állam megalapításakor az első miniszterelnök.
Nincs szín, nincs felirat, nincs semmi más, csak ezek a betontestek. Hang sincs. Legalábbis én semmit nem hallottam. Pedig a városzaj ott volt, emberek is beszélgettek, de az egész valahogy ellebegett, szétterjedt, fölszállt.
"...ismét megtörténhet..."
Ez a nép itt Németországban képes lehet megakadályozni. Bődületes az a változás, ami itt néhány év alatt bekövetkezett. Történelmi időben mérve néhány nap. Már el sem tudják képzelni, hogy ismét megtörténhet - de mondom, ők itt egyedül is elegendők lehetnek arra, hogy megállítsák azt a primitív, ostoba trógert ott Magyarországon.
Egyelőre nem hiszik el Primo Levinek, hogy ismét megtörténhet.
A németek sok egyéb között ezzel az emlékművel manifesztálják, hogy szégyellik, amit tettek, pedig nem is ők tették. Hogy bánják, pedig ennek a német népnek semmi köze nincs ahhoz a német néphez. Na jó, alig valami.
A magyar történelemben is van sok olyan esemény, amit szégyellnünk kellene.
Mi büszkék vagyunk az ilyenekre.