Dőlnek a nekrológok. Meghalt a Szepesi, ki ismerte? Senki? Akkor Lacikám, nyolc sor, van rá tíz perced, na milyen vagyok? Ennyi időt más lapnál nem adnak. Meghalt a Szepesi, adatokat kérek, minél rövidebben. Margitka, küldje át. Most.
Jól megrágtam a következő mondatomat, mielőtt leírom: a magyar média (tömegtájékoztatás) legnagyobb alakja halt meg mára virradóra. Körmendi László volt a Rádió hangja, de Szepesi volt a Rádió. A rádiózás, a közlés. Sok nagy formátum dolgozott újságnál, rádiónál, televíziónál, de senki (Vitrayt is beleértve) nem volt annyira ismert, mint Szepesi. Nem ellenőrizhető, de nem is teljesen felelőtlen és alaptalan állítás: ő volt az egyik a kettő közül, akinek a nevét tízmillió ember tudta Magyarországon (a másik Hofi Géza).
Valamelyik vasárnap esti (természetesen élő) televízióműsorban állt először a kamerám elé 1962-ben, talán az Élőújságban, sporthíreket mondott. Odajött hozzám, bemutatkozott. Ő 40 éves volt, én 19, őt már akkor is ismerte mindenki, engem talán még a saját szüleim sem tudtak volna hová tenni, ha találkozunk. Azt mondta, mi rádiósok tartsunk össze, szóljak, ha valamit rosszul csinál. Tudta, hogy dolgozom a Rádióban is (az Idegennyelvű Adások olasz szekciójánál voltam három éve bemondó és az ifjúsági ismeretterjesztő műsor - Ciao - riportere, még a szerkesztőség vezetőjével sem találkoztam, Olaszországban ismerhették a hangomat, gondolom, tíz-tizenkét ember, itthon senki, Szepesin kívül).
Izgulós volt. Bejött egyszer a Rádióba, az MLSZ (Magyar Labdarúgó Szövetség) elnökeként, valamelyik műsoromba hívtam meg, a VII-es stúdióban beszélgettünk. Az asztalon ott hagyott valaki egy gemkapcsot. Szepesi a kezébe vette, széthajlította, tördelte, mielőtt felsértette volna az ujját, intettem a vezérlőbe a hangmesternek. Gyurika, ez itt a Rádió, ez meg én vagyok, megismersz? Valami baj van? Öregem, kijöttem a gyakorlatból, ne haragudj. Haragszik a jóisten, dehát ez nem is élő, felvételt készítünk... Tényleg jóideje nem volt a Rádióban, tudtam, hogy lámpalázas, de azt nem, hogy ennyire.
Nem hirdették sehol a riporteriskoláját, mert hivatalosan nem is létezett, csak éppen mindenki nála akart tanulni (talán nem kell mondanom, Magyarországon nem tanítottak sehol rádiózást, a Bölcsészkaron valamelyik szakon lehetett fakultatíve hallgatni valami ilyesmit, hívtak is oda, komolytalannak tartottam, nem vállaltam). Szepesi egy idő után hozzám küldte a tanítványait, azt mondta, ha rádiózást akarnak, azt inkább tőlem kapják, ő az egészről tényleg nem sokat tudott, a műsorszerkezet, a gazdaság, a műszak és technika nem is érdekelte. Bonni tudósító korában egyszer egy vacsorán egy asztalhoz került Shirley McLaine-nel, imádta a színésznőt, kért tőle lehetőséget interjúra, ott helyben meg is kapta. Bekapcsolta a magnót, egy jó tudósítónál az mindig kéznél van, és megcsinálta élete beszélgetését. Mikor vissza akarta hallgatni, elég hamar rájött, hogy a szalag azért maradt üresen, mert a "play"-vel együtt a piros gombot nem nyomta meg. Az a "record", azaz a felvétel. A tanítványainknak egy idő után elmeséltem a VII-es stúdióbeli interjút (a színésznőset nem), hogy mondhassam az egyik örök igazságot a nyilvánosság előtt szereplők katekizmusából: amikor valaki először veszi észre magán, hogy adás előtt nem izgul, abban a pillanatban hagyja el a helyszínt és örökre felejtse el ezt a szakmát.
A Plusz 1 fő című monstre műsornak ő volt a riportere, én meg beosztott operatőrként lényegében egyedül fotografáltam végig az egész két órát. Volt abban mindenki, aki él és mozog, egész művész családok. Tolnay Klári a lányával, Házy Erzsébet a húgával, Telessy Györgyi színésznővel, Latinovits a két öccsével, Bujtorral és Frenreisszel, Latabár Kálmán a fiával és a lányával, Sinkovits Imre a feleségével, Gombos Katival, a fiával (akiből később Vitai András néven lett színész), meg az öccsével, Sinkó Lászlóval, Alfonzó a fiával, aki később Markos György néven lett az apjához méltó és így tovább. Az egyik forgatási nap végén Szepesi bent maradt a stúdióban, amíg én a leszerelést irányítottam, odajött és megkérdezte, nem mutatnám-e be Latabár Katinak. Néztem rá. Most csináltál vele egy egészen kiváló interjút (Kati akkor már táncosnő volt). Az más, de láttam, milyen jóban vagy vele (gyerekkorunk óta ismertük egymást), én meg szeretném jobban megismerni, esetleg a Rádióban indítanék egy sorozatot, vele kezdenék, mit gondolsz? Bemutattam. Kati is csak nézett. Maga viccel? Maga egy legenda a családomban, én nem mertem volna megszólítani, azért is hebegtem annyit az előbb. Szepesinek piros lett az arca.
Tetszik érteni? Nem a kihaénnem fajtából való volt, aki éjjel-nappal domborítja a szepesiséget, ő "csak" a Szepesi volt a mikrofon és a kamera előtt is meg a magánéletben is, de amikor az elektronikus eszközöket kikapcsolták, akkor rögtön elfelejtette azt a lendületet, ami a munkában vitte előre.
Elköszönt a futballszövetségtől, 1982-ben főosztályvezető lett a Rádióban. Nemcsak én tudtam, hogy arra tökéletesen alkalmatlan, ő is. Időnként behívott a szobájába és ordított velem. Hogy ő nem fogja tartani a hátát az én hülyeségeim miatt, miért nem tudok én nyugton maradni, az elnökségin is mindig az a téma, hogy már megint én. Őszintén dühös volt rám. Nem szerette a konfliktusokat. Soha sehol senkivel. Megvolt rá az oka, de ezt rajtam kívül nem sokan tudták.
Aztán 1990-ben kopogtak a szobám ajtaján. Szepesi jött be. Leült. Belekezdett egy majdnem érthetetlen tirádába, hogy most majd mi fog történni ezzel a rendszerváltással, és én hajlandó volnék-e segíteni neki. Mert én vagyok az egyetlen "hiteles" személy. Mondtam neveket, mindenkiről tudott valami kellemetlent, ez népszabadságos volt, az párttag, amaz kisztitkár. Gyurika, mit akarsz tőlem? Afféle igazoló jelentést, amilyen annakidején a háború után volt divatban? Olyasmit, mondta ő. Miért? Mi szükséged volna neked arra? Hát tudod, volt az ötvenhat utáni szöveg, azt biztos sokan nem felejtették el. Elég az neked, ha azt mondom mindenkinek, akit esetleg érdekel, hogy te soha senkit nem bántottál? Felállt, elindult, az ajtóból visszafordult. Ez nekem még nem jutott eszembe. Pedig tényleg. Jó lesz, kösz. Kiment.
Nem kérdeztek semmit. Szerencsére. Elég hamar kiderült, hogy annak a rendszerváltó bandának sem felelek meg. Szepesi elment a Rádióból, talán nyugdíjba, nem tudom. Már csak a Pulitzer osztáson találkoztunk, évente egyszer, márciusban, mert egy ideig mindenki hivatalos volt oda, aki már megkapta korábban a díjat. Négy éve engem már oda sem hívnak, nem tudom, Szepesi volt-e azóta.
Most már majd nem lesz többet.
Ha valaki ennél többet akar tudni róla, olvassa el a nekrológokat. Azokban minden fontos adat benne van.
Csak az nincs, hogy mára virradó éjjel halt meg végleg a rádiózás.
Elköszönt a futballszövetségtől, 1982-ben főosztályvezető lett a Rádióban. Nemcsak én tudtam, hogy arra tökéletesen alkalmatlan, ő is. Időnként behívott a szobájába és ordított velem. Hogy ő nem fogja tartani a hátát az én hülyeségeim miatt, miért nem tudok én nyugton maradni, az elnökségin is mindig az a téma, hogy már megint én. Őszintén dühös volt rám. Nem szerette a konfliktusokat. Soha sehol senkivel. Megvolt rá az oka, de ezt rajtam kívül nem sokan tudták.
Aztán 1990-ben kopogtak a szobám ajtaján. Szepesi jött be. Leült. Belekezdett egy majdnem érthetetlen tirádába, hogy most majd mi fog történni ezzel a rendszerváltással, és én hajlandó volnék-e segíteni neki. Mert én vagyok az egyetlen "hiteles" személy. Mondtam neveket, mindenkiről tudott valami kellemetlent, ez népszabadságos volt, az párttag, amaz kisztitkár. Gyurika, mit akarsz tőlem? Afféle igazoló jelentést, amilyen annakidején a háború után volt divatban? Olyasmit, mondta ő. Miért? Mi szükséged volna neked arra? Hát tudod, volt az ötvenhat utáni szöveg, azt biztos sokan nem felejtették el. Elég az neked, ha azt mondom mindenkinek, akit esetleg érdekel, hogy te soha senkit nem bántottál? Felállt, elindult, az ajtóból visszafordult. Ez nekem még nem jutott eszembe. Pedig tényleg. Jó lesz, kösz. Kiment.
Nem kérdeztek semmit. Szerencsére. Elég hamar kiderült, hogy annak a rendszerváltó bandának sem felelek meg. Szepesi elment a Rádióból, talán nyugdíjba, nem tudom. Már csak a Pulitzer osztáson találkoztunk, évente egyszer, márciusban, mert egy ideig mindenki hivatalos volt oda, aki már megkapta korábban a díjat. Négy éve engem már oda sem hívnak, nem tudom, Szepesi volt-e azóta.
Most már majd nem lesz többet.
Ha valaki ennél többet akar tudni róla, olvassa el a nekrológokat. Azokban minden fontos adat benne van.
Csak az nincs, hogy mára virradó éjjel halt meg végleg a rádiózás.