Eltűnődtem azon, mi lehet a hatása a készülő könyvemnek. Pontosabban a benne szereplő tényeknek, adatoknak, dokumentumoknak - annak a történelemszemléletnek, ami nem teljesen idegen a magyar történetírástól, de valahogy sosem jutott el odáig, hogy a megfelelő körökben, a megfelelő szélességben elterjedjen, és ezáltal kifejthesse az elvárható hatást: a szembenézést a saját múltunkkal. Az Európához való viszonyunkkal. Annak tudomásul vételét, hogy a bálványaink többnyire a magyar nép sorsának megrontói voltak, hogy tanítani őket szükséges, de még fontosabb a megfelelő módon kezelni a tetteiket. Ahogyan a franciák mindahányan pontosan tudják, ki volt például Robespierre, Danton vagy Saint-Just, de nem állítják őket példaképül az ifjúság elé, nem csinálnak belőlük hősöket, nem neveznek el róluk sem utcát, sem intézményt, mert - még egyszer - ismerik a tevékenységüket, és ennek megfelelően képesek elhelyezni az értékrendjükben. A franciáknak nincs szükségük hősökre.
Szóval. Mi van, ha bebizonyosodik, hogy a magyar történelem nagy legendái több kárt csináltak, mint amennyi hasznot hajtottak? Ha nyilvánvalóvá válik, hogy az a relatív mélypont, ahol ebben a pillanatban tartózkodunk, ezer év folyamatos csalásainak és hazugságainak a következménye. Ha minden kétség eltűnik, tiszta lapot kell nyitnunk, törölni kell táblákat, ki kell bővíteni a szoborparkot, mert még mindig sokkal több a kártékony alakokról faragott emlékmű, mint azoké, akik megérdemlik a jóemlékezetet - ha rá kell jönnünk, el kellene kezdenünk alakítani, valóságossá formálni a sorsunkat és a történelmünket, hogy ezentúl annak ne elszenvedői, hanem szorgos alkotói legyünk.
Szóval akkor mi lesz? Ha ezer évig így volt, legyen így tovább is?
Még egyszer: én nem teszek semmi mást, csak leírom a tényeket és levonom a belőlük adódó, megkerülhetetlen következtetéseket. Felkínálom az esélyt az öntisztulás elindítására. Nem azt mondom, hogy soha többé nem lesznek olyan alakok Magyarországon, mint ez a mostani világ szégyene, a dudva tenyészik, a gaz kiirthatatlan. Csak azt mondom, soha többé nem kerülhet ez az ország olyan helyzetbe, amilyenben most van. A jelenleg regnáló trógerhez hasonlók soha többé nem találnak néhány tucatnál több alázatos jobbágyot, a szüntelen hadiállapot fenntartásához szítandó, fenekedő gyűlölet nem okozhat többé vértolulást, mert mindenki tudja, hogy ezzel mérgezte a népet István is, Kossuth is, a csepeli túlsúlyos birkózó fejhúshoz hasonló rémületes emlősök csak a mi "történelmi nagyságaink" által rohasztott televényen teremnek, a hőstelenített, idoltalanított, valódi hazává lett országban soha többé.
Szóval? Mekkora esély van erre?
"Hogy az angol alkotmány mit mond, jelentéktelen azzal a ténnyel szemben, hogy az alkalmazását előkelő családok szűk köre uralja."... "És ami a modern sajtót illeti: az álmodozót kielégítheti, ha a sajtó alkotmányosan „szabad”, a szakember azonban aziránt fog érdeklődni, hogy ki rendelkezik felette."
Ezeket a mondatokat pontosan száz évvel ezelőtt nyomtatták ki. Egy Oswald Spengler nevű írta, aki közel volt ahhoz, hogy zseninek tartsuk.
Szóval?