Van egy megalomániás játék az egyik tévécsatornán, azt mondanám, közelíteni akarják Radnóti megrázóan csodálatos képét, ha feltételezném, tudják, ki volt Radnóti (De haragod füstje még szálljon az égig, s az égre írj, ha minden összetört! - Negyedik ecloga, nekem a versek verse, azon a napon írta, amikor születtem... Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.) Én nem nézem, túlságosan sok kvízjátéknak voltam az operatőre a Televízióban és szerkesztője a Rádióban, hogy illúzióim legyenek, mit számít a játékos tudása, ha a műsor felelős főnöke nem akarja engedni a nyereményt egy bizonyos összeg fölé menni. Ebben az izében ráadásul teljesen mindegy is, tud-e valamit a jelölt, a minap egy ilyen válaszoló fiú egyetlen kérdésnek sem tudta a megoldását, megtippelte a válaszokat, mindegyik jó volt - a fiaim mamája nézte a másnap reggeli műsorban a nyerő gyereket, és elgondolkozott azon, mi miért nem ilyen életművésznek készítettük fel a mi két kisfiunkat. Egyetemre járni, okos, tanult polgárrá válni, napi küzdelmet folytatni a megélhetésért - mire jó az? Ez a gyerek ott a műsorban még annyi idős sincs, mint az én fiaim voltak, mikor diplomáztak, de már menő vállalkozása van, utazik, ő az élet királya, mi gondja lesz az életben?
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. Radnóti harmincnégy éves sem volt, amikor ezt írta, én több, mint kétszer annyi vagyok, és csak közhelyeket tudnék mondani, ha valaki komolyan választ várna. Jó, ebből az egyik kimondása bocsánatos bűn, ha ritka is a teljes terjedelmében vett igazsággá válása, attól még millió éves és változtathatatlan: az életem értelme a két fiam léte. Mondom, jó, de ezzel nem válaszoltam arra a kérdésre, miért nem készítettem fel őket a dús javak könnyed megszerzésének képességére. Hagyján, de miért van az, hogy mostanáig, amíg a mamájuk fel nem tette az általa különben nem is nagyon átgondolt, csak futólag elsuhanó kérdést, nekem eszembe sem jutott ezen elgondolkodni. Pedig fontos lett volna. Még akkor régen, amikor kicsik voltak. Bizonyára képes lettem volna befolyásolni őket. A diákjaim is azzal búcsúztak tőlem, mikor eltanácsoltak a gimnáziumból, hogy soha nem fognak elfelejteni meg hogy meghatároztam az életüket. Szegények. Remélem, nem így lett... Akkor éppen a fiaimmal nem tudtam volna ugyanezt elérni?
Dehát azt tettem. Befolyásoltam őket. A mamájukkal együtt. Aki alá is játszott annak, mennyire fontos, milyen az apu, meg adta a saját mintáját is. Miért nem másfélét kínáltunk? Nem megérte volna alakoskodni, hogy a fiúk ne azt akarják, amit akartak? A minap azt írtam (talán éppen itt), nem nevelünk, hanem szeretünk és mintát adunk, elsősorban arra, hogy a saját választásának megfelelően alakítsa az életét. Ebben az is benne van, melyik játékot veszi elő, melyik könyvet veszi le a polcról, meg az is, hogyan dönt, tanulni akar vagy nem és ha igen, akkor mit. Hazahozza a megszeretett kislányt, mert valamilyen reakciót akar látni rajtunk, mert bizonytalan, mert segítséget vár (akkor persze meg is kapja), vagy nem hozza haza, csak bejelenti, nem alszik otthon.
Gondolkoztak már ilyesmin? Mire jutottak?
Csak azért kérdezem, mert én nem tudom a választ.