Harmóniát kínálok. Egyszerre sokfélét. Egy Mozart kétzongorás szonátával meg ami együtt jár ennek a felvételnek a megnézésével, meghallgatásával.
D-dúr szonáta, K.448. Az első négykezest is Mozart írta, a kétzongorást is, bár vannak zenetörténészek, akik szerint a Bach-gyerekek voltak az elsők, én inkább hiszek Mozart-papának, ő állította, hogy az ő fia. Van egy történet, nekem akkor is tetszik, ha nem igaz, de Mozartra jellemző: azért nem lehetett ezt a darabot négykezesnek megírni, mert a lányok szoknyája akkora, hogy nem lehet mellettük elférni. Ezt a szonátát pedig egy rendkívül tehetséges tanítványával mutatta be 1781-ben, azaz 25 éves korában, a nála két évvel fiatalabb Josepha Barbara Auernhammerral. Olvastam néhány cikket a bemutató történetéről, majd' mindegyik idézi Mozart levelét, amiben szörnyetegnek nevezi ezt a szegény lányt. Még cifrázzák is, hogy annyira rút volt, csoda, hogy férjhez tudott menni. Ez a lány? A jóisten áldja meg a zenetudós urakat, ez a lány csúnya? Ezzel koncertezik Mozart, ez szül négy gyereket a férjének... Na jó, persze hogy mindez akkor is lehetne, ha tényleg csúnya volna. Dehát vagy a természete volt szörnyű, vagy Mozart ironizált.
Arról a bemutatóról nagyjából ennyit, ezt itt alant viszont szerencsére már rögzítették.
Mondjanak híres argentint. Lionel Messi, mi? Még egyet. Maradona. A nagyon műveltek talán még azt is tudják, hogy Higuain is argentin meg Mascherano is.
Ezek itt ketten? Hááát. Ezek itt csak az emberiség legnagyszerűbb emberpéldányai közül valók. Martha Argerich egy évvel idősebb Daniel Barenboim-nál. Mártika nyolcéves volt, amikor először találkozott Danikával egy Buenos Aires-i gazdag zenekedvelő villájában. Azóta ő lett a földkerekség egyik legtökéletesebb zongoristája, Danika meg az én szerény nézetem szerint azon kívül, hogy hihetetlenül nagy muzsikus, még humanistának, világot formáló, azt jobbá tevő embernek is utolérhetetlen.
Ez itt egy egy dialógus. Mint például egy versenymű, de ez "csak" egy szonáta, amiben két zongora párbeszéde hallható. Társalognak. Nincs veszekedés, még vita sem, csak beszélgetés. Az viszont nagyon izgalmas. Hogy kinek mi jut eszébe arról, amit a másik mondott. Néha diadalmasan egyszerre mondják ki a következtetésüket (amikor unisono dörög a két zongora), van amikor egyikük csak éppen annyit mond, hogy' úgy van (Barenboim trillái csilingelnek egy H-Dúr arpeggio-ban), de az igazi csoda a II. tétel. Tessék majd nézni, ahogyan ők ketten figyelik egymást: ennél a látszólag egyszerű résznél lehet leginkább összeakadni, mert itt váltják szinte ötletszerűen a két negyedet a nyolc nyolcaddal, majd csapnak át négy nyolcadba, olyan izgalmassá téve ezt a különben lírai morfondírozást, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Összehasonlítottam más előadásokkal is, az a szédületes, szinte jazzes ötlet sehol nincs, amivel itt Argerich kihegyezi azt a nyolc nyolcadot, amit Barenboim majdnem hogy csúsztatva, off beat-es félreütésekkel játszik, ehhez bizony látni kell a kezét is.
Még valamit erről a tételről, aztán hagyom, hogy átadják magukat a szonátának. Írt Mozart korábban egy másik D-Dúr szonátát (K.381), azt négykezesre. Úgy gondolhatta, azt a fantasztikusan gyönyörű dallamot nem fejtette ki eléggé, itt megtette. Ne szégyelljék, ha a torkukat szorongatja.
Ha már említettem, úgy illik, hogy mutassam is meg, ne kelljen keresgélni a K.381-est. Itt a kép elég vacak, dehát ennél jobb előadást... 3'45" másodpercnél kezdődik az a második tétel. A fene tudja, melyik szebb. De nem kell eldönteni.