A Jóreggelt Európának volt egy hajléktalanja, Erikának hívták (remélem, még hívják is, amióta eltávolítottak a Rádióból, nem hallottam róla, de sok jóra nem számítok a sorsát illetően, nem volt az a törleszkedős fajta).
Írt leveleket, elég rendszeresen. Mindet el is olvastam, azt mondták az asszisztenseim, hogy kötelező. Igazuk volt. Válaszoltam is, ha kérdezett, arra már nem emlékszem, hová küldtük a leveleket (egy hajléktalannak nem lévén állandó címe), de a lányok megoldották. Egyszer azzal állt elő valamelyikük, hogy Erika szeretne bejönni a Rádióba, találkozni velem. A munkatársaim tudták, hogy ez kényes terület, ha mégis mondták, okuk volt rá, ismerték pontosan azokat a szabályokat, amiknek én csak egyik érvényesítője voltam, amiket ez a szakma az évszázadok során alakított ki. És ha okuk volt rá, azt is tudták, tenni fogom, amit ők jónak látnak, azaz Erikának le fogjuk adni a nevét, egy rendész be fogja őt kísérni a Pagodába (így nevezték a Magyar Rádió "közösségi" terét, ott ültünk vagy álltunk beszélgetve, kávézva, szerkesztők, riporterek, színészek, újságírók), le fogjuk őt ültetni, és meg fogja ismerni a szűkebb stábot, akiket ő vasárnaponként hallgat.
(Hadd szolgáljak némi magyarázattal ezekről a "szabályokról". Egyszer már próbálkoztam ezzel /Jóreggelt Európa - Eck Gyuláról, 2018. január 2./ Az én dolgom a tájékoztatás, a tájékozódást segítő mindenféle forma előállítása - ezek között nem szerepel a közönséggel való párbeszéd. Nem azért, mert méltóságomon alulinak tartom, nem azért, mert én olyan okosnak képzelem magam, hanem azért, mert egyszerűen nincs semmi értelme, nem viszi előre a világot, ez a munka a közönség szolgálatára keletkezett és nem a közönséggel való bratyizásra, a függetlenség nemcsak a politikától és a pártoktól kötelező alapállás, hanem mindenféle, bármilyen irányban való befolyásolástól is, mert celebtempó, mert érzelmekre épül, légyen az imádat vagy gyűlölet... tudnám még hosszan sorolni, lényeg az, hogy a soha sehol le nem írt, de évszázadok óta működőképes szerződésünk arról szól, egyikünk a beszélő, másikunk a hallgató. Ezen az internet világa csak látszólag módosított, és ez a látszólagos módosítás is ideiglenes, majd azt mondtam, gyerekbetegség. Hajdan én döntöttem el, kinek adok fórumot /elismerőnek, bírálónak, hírhozónak/, azaz ki jelenik meg a véleményével az újságban vagy a rádió hangszórójában, most maga a vélemény nyilvánító dönti el - a mindent elsöprő liberalizmus jegyében. Kezdenek rájönni az internet különféle felületeit működtetők, lassan a legszélesebb közvélemény is, hogy ez sokkal több kárt tesz, mint amennyi hasznot hajt. A természetben évmilliók óta törvényt hozó természetes kiválasztódásnak a tömegtájékoztatásban is megvannak az odaillő variációi: kell valaki, aki dönt, és mi kedves mindnyájan csak reménykedhetünk, hogy a jó-rossz aránya itt sem más, mint a természetben.)
Erika bejött a Rádióba, örült nekünk, mi is neki, ha a haszonszerzés csúf oldaláról szemléljük a találkozást, mi sokkal jobban jártunk, az ő perspektívája sokat módosított-javított a miénken.
Emlékszem egy férfiemberre is, akivel személyes kapcsolatunk támadt, ő azzal jelentkezett, hogy ismeri a lányt, akiről beszéltem. Mielőtt egy kerítőre gyanakodnának, arról a lányról volt szó, akit repesztalálat ért egy IX. kerületi utcában, és akit bevittem az egyik Üllői úti klinikára. Egy mondat volt egy műsoromban, a véletlen és elmúló találkozásokról szólt, arról a lányról, akinek a nevét sem tudtam meg azt sem, mi lett vele, egyáltalán életben maradt-e, és említettem még két fiút, akik néhány sarkon át segítettek vinni a sebesültet. A férfi, aki jelentkezett azt mondta, ő a két fiú közül az egyik. Csak ő lehetett, úgy azonosította magát, ahogy csak az tehette, aki ismerte a körülményeket, amiket én nem említettem. Nem sokkal azután, hogy elváltunk, a másik fiút találat érte, ugyanarra a klinikára mentek be, ott találkozott újra a lánnyal. Megmondta a nevét (talán Ágnes? nem tudom már), és hogy leveleztek, és hogy a lány elment az országból, az utolsó levelét Amerikából kapta, lehet, meghalt.
Aztán ez a férfiember újra jelentkezett, feljött valamiért Pécsről, itt van a fővárosban, szeretne bejönni hozzám a Rádióba. Örültem neki. Beszélgettünk, hamarosan kibökte, hogy ő igazolásért jött. Azt mondták neki a lakóhelyén, ha hoz egy igazolást egy "hitelesített" embertől, hogy ő részt vett a forradalomban, akkor kap nyugdíj kiegészítést, méghozzá magasat. Mondtam, én készséggel leírom azt, ami velünk történt, de alig hiszem, hogy ez elég lenne, arról nem is beszélve, mitől számítanék én "hitelesítettnek", ami írásbeli anyag rólam készült, az nem publikus, ha egyáltalán megvan, ebben az országban érdekes dolgok történtek, itt a Rádióban például mindenki írhatott új önéletrajzot. Kérdezte, írtam-e én is. Mondtam, nem, én eddig is azt írtam, ami a valóság volt, tudták azt nélkülem is. Na ugye, mondta ő. Kérdezte, kapok-e én is nyugdíj kiegészítést. Csak annyit mondtam, még nem vagyok nyugdíjas, azt nem tettem hozzá, hogy lesülne a bőr a pofámról - nem vagyunk egyformák. Ebből a találkozásból látszólag nem én jöttem ki gazdagabban, pedig dehogynem: nem ért meglepetés, mikor kezdtek feltünedezni a megélhetési ötvenhatosok.
Mostanában a Kolozsvári Szalonnán is volt egy "találkozásom" a közönséggel, ég is a pofám, legyáváztam az illetőt, hogy egy római szobor mögé bújik, pedig tényleg ott van a neve is, azt hittem, valami "fantázia"név. (Mellesleg ami a szobrot illeti, azt nem tudtam, hogy egy görög filozófust ábrázol, de abban kivételesen nem tévedtem, hogy római, nagyon kevés igazi görög szobor maradt ránk, a túlnyomó többséget római másolatokból ismerjük.)
Azóta, ha valamiért el kell olvasnom a "kommenteket" (szólnak, ha kell), ezt a nevet mindig keresem, kedves ismerőssé vált, akit ráadásul megbántottam és még bocsánatot sem kértem (ez most az). Legutóbb a Királyok könyvét tette föl a Szalonna, amiben bizonyos mértékű optimizmusról van szó. "Gábor Johann" (ez van odaírva, ezt gondoltam álnévnek) azt írja, nem osztja az optimizmusomat. Köszönöm az alkalmat az alaposabb magyarázatra, nincs is mit osztani. Én csak azt mondtam, a kilábalás, az újjáépítés nem fog beláthatatlan időkig tartani. Azt nem, hogy a szétdúlt lelkek, a darabokra tépett idegek is hamar regenerálódni fognak. Az tényleg beláthatatlan, amiért ezt a nyomorult, primitív futballistát örökre el kell zárni mindenféle emberi kapcsolattól, felmérhetetlen az a gyűlölet, a rettegés, a megalázás, amit széthintett, azért kell megbüntetni, mert egy országot fertőzött meg azzal, amit hazulról hozott. És a bűnlajstromban még nem szerepel az, ami akkor következik, amikor majd április 8-án elveszti a választásokat. Ne legyenek illúzióink, nem fog elmenni, ahogyan 2002-ben és 2006-ban sem ment el, az akkori tombolását most majd emeli a tizedik hatványra. Először 2013 szeptemberében írtam le, hogy itt vér fog folyni (én naiv akkor azt hittem, ez a balsors banda, amelyik ellenzéknek nevezi magát, majd tesz valamit), aztán még néhányszor, legutóbb tavaly novemberben és idén januárban. Nem fog elmenni, azt pedig nem tudom, megvárja-e, hogy elvigyék. Valószínűleg. Ahhoz ugyanis kellene némi egészséges, egyszerű ész, hogy valaki képes legyen a legszimplább anticipációra, milyen jövője lehet azután, amit itt tett. Azt még egy ilyen szerencsétlen országban sem lehet megúszni.