A Facebookon írt egy ifjú ember "A paraszt és a proli vívja a „szabadságharcainkat” vagy senki" (Kolozsvári Szalonna - február 16.) című bejegyzésemre reagálva. Petrovay Zalánnak hívják. Tetszik, hogy kérdez, kedvelem a bizonytalanságát, és reménykedem benne, hogy a kérdéseire adhatok valamelyest értelmes válaszokat.
Nagyon nem érti, amit írtam, amiért természetesen elsősorban én vagyok a hibás. Nem lehet ugyanis abban a tévhitben megnyilvánulni, hogy olvasták az előző bejegyzést (amire hivatkozom). Elvárni sem lehet, hogy majd utólag elolvassák. De ha megteszik, akkor sem bizonyos, hogy érthető: én a tanult emberek, az írni-olvasni tudók felelősségéről beszélek (annyira talán mégsem félreérthetően, hogy Petrovay Zalán azt kérdezze: "Tehát 56 tapasztalataira építve, aki nem paraszt, vagy proli, annak kuss?"). Nem feledkezem meg ezeknek a "rétegeknek" a "felelősségéről" ("Úgy tudom, igencsak sok proli volt munkásőr annak idején is. A proletár forradalom ugyebár, csak volt benne némi szerepük ? A jelenkorban is a Fidesz egyértelmű fő célközönsége ugyanez a tanulatlan réteg."), csak azt szeretném világossá tenni, hogy a tanulatlanság nem feltétlenül a tanulatlan vétsége. A munkásőrséget az értelmiség találta ki, ha úgy jobban tetszik, a tanult prolik, és a proletár forradalmat sem a proletárok nevezték el, hanem a történészek. Mely proletár forradalom okozói sosem a proletárok voltak, és bár a történelemkönyvek eléggé lazán kezelik a tényeket, azt azért lehet tudni, hogy e forradalmak felbujtói sem a proletárnak nevezett "rétegből" kerültek elő.
Dehát ez - ha jól értem - melléktéma. A főkérdés 56-ról szól. Mielőtt belekezdenék a válaszba, valamit azért gyorsan tegyünk tisztába.
"Mert jött megint egy 56-os öreg, a megszépült gyermekkori (13 éves volt akkor a szerző) emlékeivel, és teljes, "hiteles" leírást ad nekünk a forradalom résztvevőinek társadalmi rétegződéséről, majd ezt a jelenlegi diákok, értelmiség szemére veti." Ezt írja Petrovay Zalán, feltehetően rólam.
Nem jött senki "megint", kiváltképpen nem egy 56-os öreg, és messze nem a "megszépült" emlékeivel, akárhogy olvasom, ilyesmi nyomokban sincs a bejegyzésemben. Elsősorban azért nincs, mert semmiféle közösséget nem vállalok, soha nem is vállaltam a magukat 56-osoknak nevezőkkel. Soha nem beszéltem nyilvánosan 56-ról, mert nem tartom magamat 56-osnak, abban az értelemben végképp nem, ahogyan ezt manapság értelmezni szokás. Én ugyanis nem tekintem ezt az eseménysort a magyar történelem dicsőséges, ünnepelendő részének, azt meg különösen nem értem, hogyan válik valaki megélhetési 56-ossá, minthogy "a forradalom és szabadságharc" egyetlen jutalmazandó epizódját sem vagyok képes felidézni. Ezenkívül semmiféle leírást nem adtam a "forradalom résztvevőinek társadalmi rétegződéséről", de ha adtam volna, akkor sem érteném a "hiteles" idézőjelbe tételét, ami mint tudjuk ebben az esetben a kétségbevonás némi gúnnyal átitatott megjelenítése, ez pedig kizárólag olyantól fogadható el, aki köztudottan hitelesebb. A "megszépült" nemcsak azért érthetetlen, mert semmi ilyesmire való utalást sem bírok fölfedezni egyetlen írásomban sem, hanem mert elég világos mondatok szólnak arról, mennyire rútnak és förtelmesnek tartom 56-ot, aminél csak a róla szóló "megemlékezések" gusztustalanabbak, hazugabbak és szánalmasabbak. (Mellesleg közelebb voltam a 14 éves korhoz, ami abban az időben és azon a helyen, ahol éltem nem az a gyerekkor, amilyennek a mait látjuk - szerencsére.) Végül a jelenlegi diákok szemére vetéséről: ez stimmel, csak jó volna ezt is pontosan érteni - nem a múltat vetem szemre, hanem a jelent. Azt az unott érdektelenséget, amivel a saját jelenüket és jövőjüket szemlélik. Azt a létszámot, amivel legutóbb "képviseltették" magukat az oktatásról szóló tüntetésen. Oda ugyanis személyesen kívánatos elmenni, az nem úgy működik, hogy mondjuk száz diák küld maga közül egyet (körülbelül ez volt a részvételi arány), mert ez majdnem pontosan az a mentalitás, ami az én nemzedékemé volt: majd lesz valahogy. Nekünk volt némi mentségünk, a szovjet megszállás, most az sincs.
Ennyi a tisztába tevés. Nézzük a fontosabb dolgokat.
56-ot elkezdték az egyetemisták (48-as mintára), aztán körülbelül ugyanaz történt, ami Vasváriékkal, mindenki szépen hazament. Az ügyet megszállták a politikusok. Előbb rádióbeszédében Gerő Ernő mondta el mindennek a tüntetőket, aztán Nagy Imre elvtársazta le a tömeget a Kossuth téren. A baj itt kezdődik, amiért ez a rokonszenvesen kételkedő és a kellő indulattal kérdező Petrovay Zalán jogosan gurult be: a történetírók összevissza beszélnek, kronológiailag is keverik az eseményeket, ok és okozat között keresgélik a helyes utat, többnyire nem találják, és legfőképpen képtelenek értelmes magyarázatok kíséretében értékelni. Pesti srácokról öblögetnek, hősökről és mártírokról...
Mindjárt folytatom, de valamit hadd írjak még ide: a "forradalom és szabadságharcról", annak részleteiről csak egy nem egészen 14 éves gyerek tapasztalatait mondhatom el, szólok, ha azt gyanítom, rosszul is emlékezhetem, de amiket mondani fogok, azok tények és adatok, szárazon és mindenféle minősítés nélkül - az értékelés már a felnőtté, hogy mi volt benne ebben a "forradalomban", mit kellett volna tennie néhány értelmes embernek (ha lett volna ilyen), és miért vált azzá, amit én a magyar történelem egyik legszomorúbb és leghervasztóbb részének tartok, ellentétben a mai hablatyolással és még inkább ellentétben azzal az "ellenforradalommá" nyilvánítással, amit Kádár és tömeggyilkos bandája művelt. Azaz ez itt nem kinyilatkoztatás, nem az igazat mondom, csak a valódit. Természetesen a későbbi, felnőttkori "értékelésem" is a 14 éves gyerek által megélt napok történésein alapul, mint tudjuk, egy többé-kevésbé értelmes gyermek észlelései olykor részletesebbek és kiterjedtebbek bármilyen okos felnőtténél, legföljebb a tanulságok nem elég tiszták.
Mindenekelőtt: nem vagyok "pesti srác", bár Pesten születtem és ott is éltem 72 éves koromig, még kevésbé hős, nem is igazán tudom, mi az, Bertolt Brechttel értek egyet: szerencsétlen az az ország, melynek hősökre van szüksége (Galilei élete). Nézetem szerint a legnagyobb baj az, hogy azok beszélnek 56-ról 62 éve szünet nélkül, akik nem vettek részt benne, mert akik részt vettek, nem tudtak beszélni. Vagy azért, mert nem volt meg hozzá a kellő iskolázottságuk, vagy azért, mert meghaltak. Vagy mindkettő. Aki beszél róla, az álromantikus szólamokat böfög, híven a magyar történetírás ostoba és hamis, az önismeret totális hiányából fakadó, melldöngető hagyományaihoz. Mindeddig vártam, hogy valaki majdcsak elmondja azt a néhány mondatot, ami a valóságnak megfelelően szól arról a pár napról, én túlságosan érintett vagyok és mint ilyen, valószínűleg elfogult, sajnos a jelen pillanatig érzelmileg nem közömbös, ennélfogva nem lehetek autentikus. Dehát hiába várok, és ahogy múlik az idő, mindinkább hiába, már csak ez a szemforgató, műkeresztény, tömeggyilkosnak is alkalmatlan rablóbanda hiányzott, hogy rátelepítse a hájas és büdös ülepét erre a szerencsétlen 56-ra.
Mindenekelőtt: nem vagyok "pesti srác", bár Pesten születtem és ott is éltem 72 éves koromig, még kevésbé hős, nem is igazán tudom, mi az, Bertolt Brechttel értek egyet: szerencsétlen az az ország, melynek hősökre van szüksége (Galilei élete). Nézetem szerint a legnagyobb baj az, hogy azok beszélnek 56-ról 62 éve szünet nélkül, akik nem vettek részt benne, mert akik részt vettek, nem tudtak beszélni. Vagy azért, mert nem volt meg hozzá a kellő iskolázottságuk, vagy azért, mert meghaltak. Vagy mindkettő. Aki beszél róla, az álromantikus szólamokat böfög, híven a magyar történetírás ostoba és hamis, az önismeret totális hiányából fakadó, melldöngető hagyományaihoz. Mindeddig vártam, hogy valaki majdcsak elmondja azt a néhány mondatot, ami a valóságnak megfelelően szól arról a pár napról, én túlságosan érintett vagyok és mint ilyen, valószínűleg elfogult, sajnos a jelen pillanatig érzelmileg nem közömbös, ennélfogva nem lehetek autentikus. Dehát hiába várok, és ahogy múlik az idő, mindinkább hiába, már csak ez a szemforgató, műkeresztény, tömeggyilkosnak is alkalmatlan rablóbanda hiányzott, hogy rátelepítse a hájas és büdös ülepét erre a szerencsétlen 56-ra.
Ennyit közbevetőleg.
Amikor kedden kora este (1956. október 23-án) megérkeztem a Bródy Sándor utcába, még nem volt nagy tömeg. A Rádió kapuja előtt állt egy teherautó lehajtott keretdeszkákkal, a platón egy kicsi ősz ember, némi kísérettel (gondolom, afféle testőrök lehettek). Az emberek azt ordították, hogy "éljen Szakasits!" Valaki mondta, hogy ez volt a köztársasági elnök, nemrég szabadult, ez jó lenne nekünk. Azt nem hallottam, mit mondott Szakasits. Jöttek emberek kisebb nagyobb csapatokban a Múzeum körút felől is, a Puskin utcából is. Akkor már sokan lettünk. Mondták, hogy a Parlament előtt a Nagy Imre elvtársaknak nevezte őket, akkor fütyültek némileg, aztán otthagyták.
A Múzeum-kert sarkánál feldöntöttek egy 9-es buszt, és mindenfélét kiabáltak, akkor elindultam a Puskin utcán a Rákóczi út felé, a Jóska azt mondta nekem, hogy balhé van a Rádiónál, menjünk oda, dehát ez túró, ez nem valami nagy balhé, hazamegyek. Akkor nagy motorzaj közeledett, a Puskin utca végében megállt egy teherautó, a Rákóczi úton kétoldalt nyilván több is, mert rengeteg zöldparolis ávós futott felénk, kardlapoztak és valamilyen durrogó vacakokat dobáltak, egy el is találta a szandálom sarkát (még este is 20 fok meleg volt), szikrázott és füstölt, rohantam vissza a Bródy Sándor utca felé. Akkor dördült el az első lövés, amikor a sarokra értem. A Rákóczi út felől, nem a Rádióból, azaz nem a Rádióba telepített karhatalom kezdte, nem is kezdhette, az imént említett teherautó akkor még elállta az 5-7. számú bejáratot. Akkor az Üllői út felé indultam, mert ez hirtelen túl nagy balhé lett, hogy arra megyek haza. A Kálvin tértől kifelé végeláthatatlan sorban álltak a járda mellett rendőr- és katonai csapatszállító autók, néma és mozdulatlan legénységgel, a bakák lábhoz tett fegyverekkel ültek, a motorok kikapcsolva. Ezek a rendőrök és katonák hagyták, hogy elvegyük tőlük a fegyvereket (szó nem volt még semmiféle fegyverraktárról, azt sem tudtuk, mi az és hol keresendő, a tüntetőket október 23-ikának késő estéjén lényegében a magyar rendőrség és katonaság fegyverezte fel).
Nem kellett volna. Nem lett volna szabad hagyni, hogy idáig eljussunk. Itt és így kezdődött minden, ami innen elindulva már megállíthatatlan volt, a következő történések, különösen Nagy Imrének a statáriummal való fenyegetése tovább növelték az elkeseredést. Félreértés ne essék, mi ott az utcán nem tudtuk, helyesen cselekszünk-e, és én még most sem tudom, mivel lehetett volna megállítani. Csak azt tudom, hogy voltak olyanok, akik már akkor, a maguk csendes módján tiltakoztak a politikusok végletes és ostoba cselekedetei ellen. A 70-es évek végén, 80-asok elején két rádióműsoromnak is állandó vendége volt Ember Mária, az egyik legokosabb és legjobb ember, akit valaha ismertem. Ő több szállal is hozzá volt kötve a Petőfi-körhöz, Nagy Imre környezetéhez, nem az utcán élte meg 56-ot, de már okos felnőttként (25 évesen) közelről látta, mit tesznek azok, akik döntési helyzetben vannak, és riadtan nézte, mennyire távol vannak mindenféle ésszerűségtől. Tőle hallottam először azt, amit azóta sokszor elmondtam én is 48-cal és 56-tal kapcsolatban: csak néhány egyszerű számtani feladatot kellett volna elvégezni. Egy nő 1956-ban, aki racionális cselekedetekre inti a férfiakat - elég mulatságos, nem? Ezt ő kérdezte tőlem. Milyen erőt jelent a szovjet hadsereg és milyet a magyar? Akkor még szó sem volt arról, hogy nem a hadsereggel kell számolni, nem is a nevetséges nemzetőrséggel, hanem velünk, rongyos és éhes gyerekekkel meg a Corvin-közi köztörvényes bűnözőkkel, akikből 34 évvel később "legendás parancsnokok" lettek. Csak egyszer hallotta volna meg valamelyikünk, hogy ezek parancsolni akarnak...
Nem kellett volna. Nem lett volna szabad hagyni, hogy idáig eljussunk. Itt és így kezdődött minden, ami innen elindulva már megállíthatatlan volt, a következő történések, különösen Nagy Imrének a statáriummal való fenyegetése tovább növelték az elkeseredést. Félreértés ne essék, mi ott az utcán nem tudtuk, helyesen cselekszünk-e, és én még most sem tudom, mivel lehetett volna megállítani. Csak azt tudom, hogy voltak olyanok, akik már akkor, a maguk csendes módján tiltakoztak a politikusok végletes és ostoba cselekedetei ellen. A 70-es évek végén, 80-asok elején két rádióműsoromnak is állandó vendége volt Ember Mária, az egyik legokosabb és legjobb ember, akit valaha ismertem. Ő több szállal is hozzá volt kötve a Petőfi-körhöz, Nagy Imre környezetéhez, nem az utcán élte meg 56-ot, de már okos felnőttként (25 évesen) közelről látta, mit tesznek azok, akik döntési helyzetben vannak, és riadtan nézte, mennyire távol vannak mindenféle ésszerűségtől. Tőle hallottam először azt, amit azóta sokszor elmondtam én is 48-cal és 56-tal kapcsolatban: csak néhány egyszerű számtani feladatot kellett volna elvégezni. Egy nő 1956-ban, aki racionális cselekedetekre inti a férfiakat - elég mulatságos, nem? Ezt ő kérdezte tőlem. Milyen erőt jelent a szovjet hadsereg és milyet a magyar? Akkor még szó sem volt arról, hogy nem a hadsereggel kell számolni, nem is a nevetséges nemzetőrséggel, hanem velünk, rongyos és éhes gyerekekkel meg a Corvin-közi köztörvényes bűnözőkkel, akikből 34 évvel később "legendás parancsnokok" lettek. Csak egyszer hallotta volna meg valamelyikünk, hogy ezek parancsolni akarnak...
Az alapvető ellentmondás, ami miatt a jelen pillanatig hamis 56, az akkori politikusok és értelmiségiek mentalitása meg az utcán hőbörgő, iszonyatosan buta, jórészt köztörvényes hangadó "parancsnokok" felfogása között feszült. Az előbbiek szocializmust akartak a "hibák" nélkül (nehéz szánalmasabb marhaságot elképzelni is), az utóbbiak a Horthy-rendszert, abba jókora adagot belekeverve a nácizmusból és a katolikus egyháznak a nácizmustól nem túl messze álló, megdöbbentően militarista ideológiájából. Előbbi semmi hatással nem volt az utóbbira, utóbbi sokat rákényszerített a teszetosza, évtizedig megfélemlített értelmiségiekre, főképp az őskommunista elveit megtagadó, ellenkezőjébe forduló miniszterelnökre, akit hatvanvalahány éve tömjénezünk "hősies" mártíromsága okán, de még soha senkitől nem hallottam, hogy legnagyobbrészt az ő következetlen, összevissza kapkodó, kizárólag helytelen döntéseinek következménye volt a "forradalom és szabadságharc" semmi módon nem menthető, tragikus vége. Nem is fogom hallani, amíg a "hivatalos történetírás", hivatkozva a legbutább nyugati elemzőkre a 20. század legfelemelőbb történésének tartja 56-ot. Egyik parlamenti "látogatásom" alkalmával "üzentem", én, a nem egészen 14 éves gyerek azzal, aki a kapu alatt átvette tőlem a postát, hogy mondja meg Imre bácsinak, ne urazza Hruscsovot, mert az nem lesz jó...
Még a fentebb említett "alapvető ellentmondásnál" is fontosabbnak tartom az öncsalás 62 éves történetének alakulásában azt a hazugságot, ami a magyar népnek a "forradalom és szabadságharchoz" való viszonyáról szól. A magyar nép alig várta, hogy vége legyen. A magyar lakosság elbújt az események elől, és nem is volt hajlandó előjönni, amikor szükség lett volna a segítségére, akkor sem.
Lehet persze, hogy elítélendően általánosítok. Én a nyolcadik és kilencedik kerületen kívül nem voltam sehol, még azon belül sem jártam a Köztársaság téri pártháznál. De azon a néhány négyzetkilométeren csak ellenséges, gyűlölködő viselkedést tapasztaltam, menjünk onnan, ne onnan lövöldözzünk, mert csak rájuk szabadítjuk a ruszkit meg az ávóst, és azok szétrombolják a házukat. Lementünk többször légópincékbe, kevesen voltunk, barikádot építeni (legalábbis azon a környéken) úgy lehetett leghatékonyabban, hogy villamost vagy trolibuszt borítottunk keresztbe a szovjet hadsereg vonulási útjára, ahhoz kellett volna a "polgári lakosság". Soha, még egyszer mondom, soha, egyetlen egyszer sem sikerült egyetlen embert sem szereznünk, ha éppen olyan volt a mozgás (ami főképp november 4. után inkább menekülésnek volt nevezhető), hogy összejöttünk többen, akkor volt barikád (például a Baross utcának a Kálvária - a fene emlékszik, lehet, hogy akkor már Kulich Gyula - térbe betorkolló sarkánál sikerült oldalára borítanunk egy 74-es trolit, azt kétoldalt meghosszabbítottuk bazaltkockákkal, körülbelül félóra múlva a Kőbányai út felől érkező 64-es löveg úgy tolta félre, hogy nem is lassított). Legtöbbször csend fogadott, de volt olyan is, hogy takarodjunk a picsába (oppardon), meg olyan is, amikor ketten mentünk a fekete göndör hajú, fekete szemű Bárány Robival, hogy na nem megmondtam, ezt is a zsidók csinálják.
Azért tartom valószínűnek, hogy az általánosításomnak lehet alapja, mert amikor vége lett (legalábbis az én számomra), és valahogyan kikeveredtem anyámhoz meg a testvéreimhez a Gyarmat utcába (Zugló, 14. kerület), ahol ők valami ideiglenes lakásból készülődtek egy teherautóval elhagyni az országot, ott Zuglóban is csak derűs és megkönnyebbült emberekkel találkoztam (lám, még sosem kértem bocsánatot az öcsémtől, amiért miattam itt kellett maradnia, anyám nélkülem nem volt hajlandó elmenni, én meg maradni akartam - még mielőtt valaki azt hinné, hogy hősiesen vállaltam tetteim következményeit, sietek közölni, hogy egy Vera nevű kislány miatt nem mentem, akinek viszont csak a nevére emlékszem, arra már nem, hol lakott, hogyan és mikor találkoztunk és mi lett vele, engem ugyanis másnap elvittek az iskolából). A május elsejei tömegről csak később értesültem, de mintha az az "esemény" is arról szólt volna, hogy a magyar lakosságnak finoman szólva nem volt szívügye 56. Mostanában lett az. 1990. után. Amikor már lehetett kockázat nélkül öblögetni, ahogyan a csúti jellembajnok tette a Hősök terén.
Hosszú lett ez, és még hol van a vége? Talán nincs is neki.
Azért még valami hiányzik: hogyan lehettem rádiós meg újságíró. Először is nem volt priuszom (néhány hónappal a 14. születésnapom után szabadultam), másodszor az 1963-as, enyhülésnek nevezett politikai fordulat után az sem számított volna, ha van. Kádár mondata (aki nincs ellenünk, az velünk van) egyedülállónak számított a "béketáborban", sokmindent elnéztek, még az "ellenzékiséget" is, bocsánatot kérek minden akkori ellenzékitől, elég ártalmatlan játék volt az mindig, a "megtorlásokat" sikerült jó nagy lufikká fújni, lényegében senkit nem bántottak. Engem például átlag havonta jelentettek föl a Rádióban ilyen-olyan tetteim és műsoraim miatt, de soha semmi bajom nem lett, olykor messzehangzó vizsgálatokat folytattak, kis mitugrász alapszervezeti párttitkárok olykor megfenyegettek, hogy ki leszek rúgva - de először 1994-ben rúgtak ki valóban, a rendszerváltás nagyobb dicsőségére. Pedig a dzsentroid és fasisztoid bandára sem mondtam csúnyábbakat, mint korábban a "kommunistákra".
Konkrét és értelmes kérdésekre ezentúl is szívesen válaszolok - ha tudok.
Még a fentebb említett "alapvető ellentmondásnál" is fontosabbnak tartom az öncsalás 62 éves történetének alakulásában azt a hazugságot, ami a magyar népnek a "forradalom és szabadságharchoz" való viszonyáról szól. A magyar nép alig várta, hogy vége legyen. A magyar lakosság elbújt az események elől, és nem is volt hajlandó előjönni, amikor szükség lett volna a segítségére, akkor sem.
Lehet persze, hogy elítélendően általánosítok. Én a nyolcadik és kilencedik kerületen kívül nem voltam sehol, még azon belül sem jártam a Köztársaság téri pártháznál. De azon a néhány négyzetkilométeren csak ellenséges, gyűlölködő viselkedést tapasztaltam, menjünk onnan, ne onnan lövöldözzünk, mert csak rájuk szabadítjuk a ruszkit meg az ávóst, és azok szétrombolják a házukat. Lementünk többször légópincékbe, kevesen voltunk, barikádot építeni (legalábbis azon a környéken) úgy lehetett leghatékonyabban, hogy villamost vagy trolibuszt borítottunk keresztbe a szovjet hadsereg vonulási útjára, ahhoz kellett volna a "polgári lakosság". Soha, még egyszer mondom, soha, egyetlen egyszer sem sikerült egyetlen embert sem szereznünk, ha éppen olyan volt a mozgás (ami főképp november 4. után inkább menekülésnek volt nevezhető), hogy összejöttünk többen, akkor volt barikád (például a Baross utcának a Kálvária - a fene emlékszik, lehet, hogy akkor már Kulich Gyula - térbe betorkolló sarkánál sikerült oldalára borítanunk egy 74-es trolit, azt kétoldalt meghosszabbítottuk bazaltkockákkal, körülbelül félóra múlva a Kőbányai út felől érkező 64-es löveg úgy tolta félre, hogy nem is lassított). Legtöbbször csend fogadott, de volt olyan is, hogy takarodjunk a picsába (oppardon), meg olyan is, amikor ketten mentünk a fekete göndör hajú, fekete szemű Bárány Robival, hogy na nem megmondtam, ezt is a zsidók csinálják.
Azért tartom valószínűnek, hogy az általánosításomnak lehet alapja, mert amikor vége lett (legalábbis az én számomra), és valahogyan kikeveredtem anyámhoz meg a testvéreimhez a Gyarmat utcába (Zugló, 14. kerület), ahol ők valami ideiglenes lakásból készülődtek egy teherautóval elhagyni az országot, ott Zuglóban is csak derűs és megkönnyebbült emberekkel találkoztam (lám, még sosem kértem bocsánatot az öcsémtől, amiért miattam itt kellett maradnia, anyám nélkülem nem volt hajlandó elmenni, én meg maradni akartam - még mielőtt valaki azt hinné, hogy hősiesen vállaltam tetteim következményeit, sietek közölni, hogy egy Vera nevű kislány miatt nem mentem, akinek viszont csak a nevére emlékszem, arra már nem, hol lakott, hogyan és mikor találkoztunk és mi lett vele, engem ugyanis másnap elvittek az iskolából). A május elsejei tömegről csak később értesültem, de mintha az az "esemény" is arról szólt volna, hogy a magyar lakosságnak finoman szólva nem volt szívügye 56. Mostanában lett az. 1990. után. Amikor már lehetett kockázat nélkül öblögetni, ahogyan a csúti jellembajnok tette a Hősök terén.
Hosszú lett ez, és még hol van a vége? Talán nincs is neki.
Azért még valami hiányzik: hogyan lehettem rádiós meg újságíró. Először is nem volt priuszom (néhány hónappal a 14. születésnapom után szabadultam), másodszor az 1963-as, enyhülésnek nevezett politikai fordulat után az sem számított volna, ha van. Kádár mondata (aki nincs ellenünk, az velünk van) egyedülállónak számított a "béketáborban", sokmindent elnéztek, még az "ellenzékiséget" is, bocsánatot kérek minden akkori ellenzékitől, elég ártalmatlan játék volt az mindig, a "megtorlásokat" sikerült jó nagy lufikká fújni, lényegében senkit nem bántottak. Engem például átlag havonta jelentettek föl a Rádióban ilyen-olyan tetteim és műsoraim miatt, de soha semmi bajom nem lett, olykor messzehangzó vizsgálatokat folytattak, kis mitugrász alapszervezeti párttitkárok olykor megfenyegettek, hogy ki leszek rúgva - de először 1994-ben rúgtak ki valóban, a rendszerváltás nagyobb dicsőségére. Pedig a dzsentroid és fasisztoid bandára sem mondtam csúnyábbakat, mint korábban a "kommunistákra".
Konkrét és értelmes kérdésekre ezentúl is szívesen válaszolok - ha tudok.