Ifj. Vidnyánszky Marton Lászlóról: „elfogadom, hogy elítélték, de azt nem, hogy kivégezték” - ez az egyik hírportál szalagcíme.
Rokonszenves megnyilatkozás egy ifjú színésztől. Még egyet is értek vele. Ezeket az embereket tényleg kivégezték, köztük a világ egyik legkiválóbb színészét, Kevin Spacey-t is, akitől valószínűleg életfogytiglan vették el a munkáját, valamennyire ezzel együtt az életét is. Nem tudom megítélni, arányban áll-e a büntetés az elkövetett bűnnel. Azaz legalább annyira meg tudnám ítélni, amennyire a jogászok hivatalból megtehetik (semmivel sem vág jobban az ő szakmájukba, mint az enyémbe), de fölösleges, mert az ítéletet a szakma hozta meg, hivatkozva (vagy nem is hivatkozva) a közönség nyomására. Elévülni meg valószínűleg akkor fog, amikor már senki nem él azok közül, akik ezt akár csak olvasták a napi hírek között, amiből következik, hogy akkor nem él már a bűn elkövetője sem.
Hogyan jutottunk idáig? Mindig így volt? Ugyanazon a hírportálon olvastam egy másik cikket, amiben az egyik áldozat férje, egy rendező mondja: "A rendező felelőssége, hogy ez ne történjen meg. A rendezői színház léte nem ad felmentést az etikai határok átlépésére."
Azt nem. Csak lehetőséget. A rendezői színház, az adja. Azt tetszik kérdezni, az mi.
A forgalomirányító uralma. Az alkotó és a reprodukáló közé tolakodó nyüzsgönc, aki néhány évtized alatt elérte, hogy őt tekintsék a legfontosabbnak, a legnagyobb súlynak, aki az arroganciájával szétdúlta a szakma belső rendjét, és aki még mindig nem veszi észre, hogy a léte "nem jön át a rivaldán". Azaz a közönség magasról tesz rá, ki rendezte az előadást, a közönség sok évtizedes belső rémuralom után is a színészre és az íróra vált jegyet. Viszont a rendező dúlásának reakciójaképpen távozik a színházból a szünetben - vagy be sem megy a rendező "koncepciójára", anélkül, hogy tudná, ki tette tönkre az élményét.
Magyarországon elég közelről követhettem a tendenciát, hogyan lett despotává, élet-halál urává, még a színigazgató által is zabolázhatatlanná a színházi rendező. Annak az átalakulásnak voltam tehetetlen szemlélője, amit az én nemzedékem vitt véghez, az "átkozott negyvenhármasok" (a mai napig így hívja ezt a viszonylag szűk brancsot a színésztársadalom).
Az alkotás és annak megjelenése között (talán a festőművész és az ötvös-ékszerkészítő kivételével) általában ott van a valamilyen közvetítő. Olykor többféle is. Súlyát, fontosságát, ha tetszik, nélkülözhetetlenségét tekintve is többféle. Érdemes vázlatosan áttekinteni ezeket. Az építész és az építőmunkás (azaz a kész produktum létrehozója) között ott van a pallér (építésvezető), a szobrász és a kész mű között többnyire a kőfaragó, az öntő, a formakészítő. Az iparművész mellett az üvegfúvó, az asztalos, a szövőmunkás, a szabó, a díszletfestő és így tovább. Az író a kiadónak küldi el a kéziratot, lektor, kézirat előkészítő, tervező, nyomdász, korrektor dolgozik rajta, mire könyv lesz belőle. A zeneművészet kicsit más, a muzsikus inkább társalkotó, mint közvetítő, zenekari darab esetén még ott van "kettejük" között a karmester (ha kórus is szerepel, a karnagy).
Tessék végignézni a listát - az alkotó által létrehozott produktumon a "közvetítők" (beleértve a legnagyobb önállóságot jelentő karmestereket is) semmilyen mértékben és semmilyen formában nem változtatnak, úgy is mondhatnám, meg sem fordul a fejükben, ha megkérdeznék bármelyiküket, nem is értenék a kérdést.
A színházi előadás valamelyest a zenéhez hasonlítható. Az alkotó ebben az esetben az író, a társalkotó (aki nélkül az előadás nem jöhetne létre, ahogyan a muzsikus nélkül sem képzelhető el a zenemű megjelenése), a magát a szó szoros értelmében az alkotás folyamatába tevő művész a színész. És itt van a förtelmes és felháborító kivétel, az egyetemes művészettörténet kakukkfiókája, a "fészekben" uralkodó, agresszív, felfuvalkodott idegen, a színházi rendező. Mely foglalkozás valamikor éppen olyan volt, mint a karmester - közvetített az alkotó és a társalkotó között, értelmezett és irányított, ahogyan a pallér vezényli az építést.
Nem érzem feladatomnak az elemzést, mi a fene váltotta ki ebből a bandából (tisztelet a kivételnek) a hatalmi tébolyt, aminek következtében meggyaláznak irodalmi műveket, és terrorizálnak élő és érzékeny embereket. De abban bizonyos vagyok, hogy ennek valami módon véget kell vetni. Valahogyan a tudomására kell hozni ennek a kártékony bagázsnak, hogy az írói művekben véghezvitt rombolás (ideértve az operairodalom librettistáinak és zeneszerzőinek az alkotásait) akkor is bűncselekmény, ha még nem szerepel a bírósági gyakorlatban ennek az elítélése. Ahogyan az is bűncselekmény, amit egyelőre "zaklatás" címszó alatt tárgyal a világsajtó (ifjú Vidnyánszky distinkciójának a méregfogát talán éppen azzal lehetne kihúzni, ha nem a népítélet kenné szét a felismerhetetlenségig a jogilag meghatározható és ilyenformán jogilag ítélhető bűncselekményt, kizárva ezáltal a lehetőséget a bűnhődésre és általa a rehabilitációra).
A rendezői színház léte nemhogy nem ad semmiféle felmentést, az önmagában a teljes képtelenség, önmagában a bűncselekmények sorozatának keltetőtelepe. Azt kell megszüntetni, a rendezői színházat.