Mért legyek én tisztességes

Ültem egy bevásárló terület parkolójában, néztem a gyérülő forgalmat.

Ismerős vágott át az épületek közötti téren, egy mögöttem álló autóhoz ment, kinyitotta a csomagtartót, berakta a vásárolt holmit, visszacsukta a fedelet, majd elment további beszerzéseket eszközölni. Az ismerős a legutóbbi divat szerint volt öltözve, a lehető legdrágább holmikba. Az autója egy Z rendszámos Mercedes, négy kerék meghajtású, tuningcég által tovább drágítva, nincs kedvem utána nézni, 45-50 milliónál bizonyosan nem kerül kevesebbe. Hamarosan jöttek vissza, most már ketten, a nő is ismerős volt, rajta is olyan ruhák, amik valószínűleg több pénzért vásárolhatók valahol külföldön, mint amennyit az autóm ér.

Az illető évtizedekig volt rádiós, nevezhetném akár a kollégámnak is, de ezt a státuszt azért nem osztogatom akárkinek. Ráadásul az illető úgynevezett rádiós újságíróként a Bródy-épületben tenyészett, az Aktuális szerkesztőség alapszervi párttitkáraként ügyelt a szocializmus szellemének érvényesítésére. Nem kedveltük egymást, mert én viszont erre a szellemre nem voltam megfelelően fogékony, s mint ilyen, átlag kéthavonta jelentem meg különféle szervek előtt, mely elvtársak a Rádióból való eltávolításomat szorgalmazták. Ez végül egyszer sem következett be, mert a Rádió akkori elnöke sosem járult hozzá, hogy felmondjanak nekem, de ez már egy másik történet.

A rendszerváltásnak keresztelt kutyakomédia másnapján a szóban forgó illető fölfedezte magában a keresztényt, valamint a demokrácia iránt való ellenállhatatlan vágyat, hamarosan képviselő lett az ország egyik legszebb épületében, amit annyiszor gyaláztak meg fennállása óta, mint semmi mást ezen a világon. A kereszténydemokraták közé ült be (már amikor sikerült eltalálnia a saját székét), és - gondolom - ennek a bagázsnak is ugyanolyan hű katonája lett, amilyen az elvtársaké volt. A parkolóban a vele együtt mutatkozó hölgy hasonló utat járt be.

Közhelyek kergetődztek az agyamban. Az én értékítéletem szerint az illető egy pocsolyagerincű, jellemtelen csúszómászó. Viszont ő jómódban élt a létező szocializmus idején, őt nem hívatták a pártirodába, hanem kérették, és egyáltalán soha semmi baja nem történt, élt, mint Alizka meseországban, rendszeresen kapott jutalmat és fizetésemelést, beutalót meg a fene tudja, mi mindent. Elsőrendű állampolgár volt, én meg még másodrendű sem. Néha még ordítoztak is velem, és mindig közölték, hogy én csak a népi demokrácia jóindulatából lehetek a munkahelyemen, mert a hozzám hasonlók már rég börtönben vannak. Azt csak kevesen tudták a Rádióban, hogy azon én már túl vagyok. Nem volt ez annyira szörnyű, mint amilyennek hangzik, az ember hozzászokik az ilyesmihez, nekem kiváltképpen sok helyen és hosszan volt alkalmam megtanulni, hogyan kell tűrni az ilyesmit, egy idő után még arra is rájöttem, miképpen tudom elérni, hogy az arrogáns bunkóra visszapattanjon a saját viselkedésficama, és ő érezze rosszul magát.

Dehát azért mégis csak ez a keresztény párttitkár érzi jól magát a világban, nem? Neki nincs semmi baja semmiféle hatósággal és szolgáltatóval, mely baj mindig a pénztelenségből származik, ő soha nem tapasztalta, milyen az, amikor néhány napig kenyérre sincs pénz - miért jobb neki, mint nekem? Attól, hogy hozzászoktam a még éppen polgárinak nevezhető lét legalsó polcán való ide-oda billegéshez, én is el tudom képzelni magam egy vadonatúj 50 milliós autóban (nem Mercedes-ben, de az most mindegy), és tudnék értékelni egy új télikabátot (ötéves koromban volt nekem olyan utoljára). Félreértés ne essék, nem központi problémám, mint ahogyan az sem, milyen jó volna olykor mondjuk egy beefsteaket enni a mediumnál valamivel kevésbé, a rare-nél valamivel jobban átsütve, de tudok róla, hogy így is lehet élni, és ma többször is felmerült bennem a kérdés, miért ennek az ájtatos demokratának zavartalan az élete évtizedek óta, és az enyém miért nem.

Nem szerettem a szocializmust, rendben van, és most már azt is tudom, az ország egyik leggazdagabb embereként sem tudtam volna úgy élni, ahogyan azt elvárták egy embertől például a Horthy-korszakban. Meg aztán az is tény, a hányinger környékez az úgynevezett jobboldaltól 27 éve, és alig valamivel kevesebb savanyút éreztem a többi párttól is, most meg már mindegyiktől egyformán émelygek. Meg aztán vannak mindenféle elképzeléseim emberi jogokról, valamint az emberhez valamennyire méltó életről, és ha ettől eltérő viselkedést tapasztalok, akkor bevágok magam mögött bármilyen ajtót, gyakoroltam ezt a mozdulatot elégszer, amíg végre sikerült megmaradnom a Rádióban, lévén annak évtizedekig egy emberszabású elnöke, Hárs Istvánnak hívták, isten nyugosztalja. Hogy aztán 1990. meghozza az újabb sorozatot az ajtók bevagdosásában. (Amikor '94-ben először távolítottak el, egy zenei szerkesztő kissé sápadtan a restelkedéstől odasúgta nekem, hogy ő alapjában véve velem ért egyet, de neki kussolnia kell, mert neki két gyereke van, és a feleségének alacsony a fizetése - mondtam, nekem három gyerekem van, a feleségem meg otthon velük, amiért nem adnak semmiféle fizetést, de azért ne izgassa magát, én vele értek egyet.)

Miért van az, hogy a demokráciában hívő szocialista keresztény párttitkárnak jobb az élete legalább negyven éve, mint az enyém? Mire megyek én az elveimmel? Vagy mi a francnak hívják azt a sok baromságot, amivel teletömtem a hülye fejemet sok évtizeddel ezelőtt. Az jó, hogy soha meg sem környékeztek, legyek besúgó, pedig a munkaköreimmel szinte kötelezően együtt járt az ilyesmi? Az jó, hogy három emberről tudok csak a Rádióban, akik különböző időkben részletes jelentéseket írtak rólam? És közben mióta élek, kinn van a tudják mim a tudják mimből.

Komolyan kérdezem, tényleg nem tudom, mire jó ez. Nem a szocialista keresztény az egyetlen, csak most róla jutott eszembe ez az egész szar, rengeteg ilyen van, negyven, ötven éve jól élnek, mi baj van azzal, hogy ócska alakok, ráadásul kizárólag egy szerintem emberi világfelfogás szemszögéből nézve, lehet, hogy ez fals és az a helyes.

Mi bajuk van abból, hogy mindenféle tárgyilagos emberi törvény felől nézve is törvénytelen, amit tesznek? Megszülettek, csontig benyaltak, és nem a tegnap leírt kórházi körülmények között fognak kimúlni. Méltató nekrológot is fognak írni azok, akik később születtek, de ugyanoda nyaltak be csontig, és talán nem is tudják, hogy más életmód is létezik. És ha tudnák, csúnya grimaszokat vágnának. És igazuk lenne.

Mire jó ez itt, az én köreimben? Ha én most elindítom azt az eljárás sorozatot, amivel a magyar történelem eddigi legundorítóbb tömeggyilkos gazemberét, ezt a hordóhasú ostoba csúti brigantit oda juttatom, ahová való (semmi kétségük ne legyen, ahhoz nem kell a magyar legfőbb ügyész), akkor mi lesz? Ezek a parkolóban sétálgató kitüremkedések fogják meghatározni az utána következő jövőt is.

Mi legyen?