Vacakolni valóm akadt a nappaliban. A fiaim mamája - kinek sokkal jobbak az idegei az enyéimnél - ilyentájt bekapcsolva tartja a televíziót, megy az egyik csatornán a híradónak képzelt kékfény. Majd a belföldi politikai anyagok.
Miközben írtam be a tabletbe az adatokat, oda-odanéztem, voltaképpen azt hiszem, a tűrőképességemet akartam próbára tenni, meddig bírom.
Az állampárt legutóbb nemtudomminek kinevezett szemüveges ifjonca máris jó vastag malacpofát hizlalt magának, a dagadt arc felett mélyen ülő szemeken már látszik az a butaság, amivel impregnálva van a néhány, valaha írni olvasni tudó gerinchúrosnak a tekintete - ez a semmit át nem eresztő réteg ezentúl megóvja ezeket a lényeket mindenféle emberre jellemző behatástól. Ádáz, visszautasító, gyanakvó pillantásokat lövell körbe, a kásából és kiköpött rágógumiból gyúrt gyűlöletsáncba beleragad a feléje küldött, tagolt impulzus, percről percre látszik, ahogy butul és süpped bele a legmélyebb homályba.
Egymás után jöttek a rosszabbnál rosszabb külsejű, iszonyatos ostobaságtól szétkent vonású, slampos, koszos figurák, elkezdtem úgy nézni ezeket, hogy találok-e olyan hibát, ami miatt valamelyik kilógna a sorból.
Nem találtam. A nyolcadik kerület, ahol felnőttem, az ötvenes években nem a magas intellektusú lakókról volt nevezetes. De ott azért ilyen tömegben nem lehetett látni büdös, piszkos trógerokat, mindig előjött valahonnan egy-egy emberkülsejű.
A belügyminiszternél feladtam. Bejöttem ide, leültem a gép elé, hogy megfejtsem ezt a szennyáradatot. Az nyilvánvaló, hogy ez nem szándékos. Nem arról van szó, hogy a csúti briganti kiválasztja a legundorítóbb kitüremkedéseket, ezt már mondtam a minap, neki ez tetszik, ez az ízlése, az ilyenek között érzi magát otthon. Azt nem értem, hogy ezt a köznép miért tűri. Ezek a televíziós programok általában vacsoraidőben zajlanak, az nem létezik, hogy lehet olyan ember, akinek nem fordul ki a falat a szájából, amikor például meglátja a csepeli birkózót. Nem kell megszólalnia, elég a látvány. Van olyan, aki ettől nem érez heves hányingert?
Sokszor mondtam, nem bántunk embereket olyan tulajdonságok miatt, amikről nem tehetnek. Esetünkben nem ilyesmiről van szó. Lehetne taglalni a folyamatos zabálást, ami nem kötelező, amitől egy különben sem rokonszenves arc még gusztustalanabb lesz, de mondom, nem erről van szó. Hanem kikérem magamnak, hogy egy ilyen módon összerakott figura olyan helyen tartózkodjék, ahol mások is láthatják, ahol például gyerekek lehetnek. És még meg is szólaljon. A belőle áramló lökéshullámok ugyanis igen veszélyesek, mert elárasztják az emberek lakóhelyiségét, ahol a hírközlő eszközüket tartják - mindegy, mi ez, az előlap nem véd meg, átjön rajta a megátalkodott butaság kiszűrhetetlen frekvenciája, és árt. Sebez, lelket, agyat mételyez.
Miért van ez? Miért nem hagyott nyomot százezer évek fejlődése, hogyan tűrheti egy egész ország lakossága, hogy olyan mozgó szerves anyagok hatoljanak bele a mindennapi életükbe, amikhez képest a neandervölgyi alfaj bájosnak tekinthető és vonzó egyedekből állt? Miért adhat ki magából hangokat nyilvánosan egy olyan fej, ami leginkább egy hanyagul kifejt tehéntőgyre emlékeztet, és nekem miért kell arra következtetnem, hogy éppen valami benzinkútról és benzinárról próbál beszédre hasonlító zajt kelteni?
Miért?
Azt hiszem, tudom a választ.
Ennek a rendszernek az a lényege, hogy mindenből a képzelet határa alatt tenyésző legrosszabbat állítsa össze. Ezt nem lehet emberekkel közvetíteni, azok ilyesmire egyszerűen nem használhatók, mert nem alkalmasak rá. Ki kellett alakítani olyan mutánsokat, amik a Nemzeti Együttműködés Rendszere elnevezésű hihetetlen agyrémhez az idők folyamán képesek voltak idomulni.
Bizonyára el lehetne érni ezt az emberi fajból választott példányokkal is, de milyen hosszadalmas procedúrával járna ez a kísérlet? Csak a gerinc felpuhítása, majd eltávolítása is hónapokat venne igénybe még a legjellemtelenebb bitang esetében is. Fölösleges. A mi szép országunkban bőven a kihasználható mennyiségen felül van a leírt anyagból.
Azt hiszem, a helyzet reménytelen.