Olvastam egy
levelet a kanadai magyarok valamilyen szervezetétől (nem mennék vissza megnézni
a pontos elnevezésüket, mert még egy ilyen találkozástól már biztosan elhánynám
magam), abban az van benne, hogy aki nem ért egyet a jelenlegi magyarországi
nagyszerűséggel, az ki lesz zárva az ottani szervezetből. Mint a hozzáírt
véleményekből kiderült, ez a bagázs a kanadai magyaroknak úgy a 10 százalékát
foglalja magába, az nekem nem derült ki, ezek mind egyetértenek-e, az kiderült,
hogy a további 90 százalék nem véletlenül nem tartja magát odatartozónak.
Dehát ez nem
is fontos. A magyaroknál is magyarabbakról morfondíroznék már megint, valamiért
nem tudok megállapodásra jutni saját magammal. Nincs kétségem afelől, hogy a
véleményem ebben a kérdésben elég közel áll a jogi igazságosság (lásd
Radbruch-formula) teljes terjedelmében foglaltakhoz, és úgy vélem, a
magánindulatok természetrajzát is értem, még akkor is, ha sem a kívánt módon
értékelni, sem elfogadni nem tudom.
Arról itt
most nem akarok mondani semmit, amit ez a csúti csóvás gazember a határon túli
magyarokkal művel. Azzal már csak azért sem akarok foglalkozni, mert nagyjából
értelmes elemzésre készülök, ennek a galandféregnek meg már régen nincs köze
semmiféle értelemhez.
"Kitántorgott
Amerikába másfélmillió emberünk." És nem jöttek vissza, mert semmi nem
változott, legföljebb tovább romlott az ország. Trianon, majd népcsoportok
ide-oda telepítése a II. világháború után, aztán Rákosi meg Kádár. Sokfelé
szakadt országrészek, még többfelé szakadt hazánkfiai. Betetőzésképpen itt van
most ez a briganti, aki miatt megint kitántorgott majdnem egymillió emberünk.
Viszont most szabad az út. Kifelé is, befelé is. Szabad itt élni (csöndesen
jegyzem meg - erre majd még visszatérek - itt élni mindig szabad volt). Nem
kell fájdalmasan nosztalgiázni, ide lehet jönni. Lehet magyarnótázni,
pántlikázni, árvalányhajazni, könnyeket hullajtani, nem szükséges Kanadában
vagy bármely másik "diaszpórában" szenvedni az elvesztett magyarság
hascsikarásszerű görcseitől, a nagy magyar haza szeretettel vár mindenkit, aki
odaát utálja a migránsokat és Soros Györgyöt. Direkt jó, ha itt folytatják,
munkaerőhiány van.
Vagy
esetleg számít valamit, hogy itt nem fizetnek akkora munkabért, mint a
"diaszpórában" élők országaiban? Sírva vigadás egy-másfélmillió
forintnak megfelelő nyugdíjjal, annál is sokkal magasabb munkabérrel?
Miféle
magyarság az, amit a "diaszpórában" tengődők "ápolnak"? Az
egyik vízfejű akadémiai seggnyaló annak idején, a Diaszpóra Tanács (brrr) megalakulásakor
azt mondta, régi álma, hogy a magyarság újra egyesüljön, "akár csak a
kultúrán keresztül is". Jó. Történetesen közelről ismerek ilyen
"kultúrán keresztül" való egyesülési vágyat. Piros-fehér-zölddel
felpántlikázott teremben magyarnótázó, fütyülősbarackozó, paprikáscsirkéző,
hüppögő "kultúrprogram", kiegészítve a Magyarországról hívott
"kultúrával": harmadrangú operett primadonna, esetleg szubrett,
magyarnóta énekes, táncdal énekes. Ahogyan móricka a magyar kultúrát elképzeli,
ahogyan a világban a magyar kultúrát azonosítják a gulaschtschikosos karikás
ostoros hortobágyi lovasbetyárral - abszolút nem alaptalanul, hiszen minden
idejövő ezt látja a kilenclyukúnál, és ezt látja akkor is, ha hazamegy.
Nincs
ebben semmi meglepő, akik annak idején elmentek innen, ezt vitték magukkal. Ez
volt nekik itthon is a magyarság, a kultúra. Azért ez a "régi álom"
még mindig piszkálja a csőrömet: "akár csak a kultúrán keresztül is"?
Mert azért tulajdonképpen persze igazából ez az egyesülés úgy igazi, ha az
őshazához csatoljuk például Amerikát, csak az észak-amerikai földrészen
(utánanéztem) majdnem kétmillió magyar él. Hát akkor? Érvényesüljön végre az
igazság, az erő, a szépség, a tehetség, az ész: legyen a csúti hordóhasú az
Egyesült Államok elnöke! Az európai vezetés régóta úgyis az övé, hányan
másolják az ő nagyszerű tetteit, tudjuk, hogy világigazgató akar lenni,
egyesítsük már a magyarságot! Ja hogy a kanadai magyarok 90 százaléka ezt nem
úgy képzeli? Ugyan már! Az a kisebbség. Csak a magyar választási rendszerből
kell kiindulni.
Na
jó. Még mindig a "kitántorgott" magyaroknál tartunk, a
"diaszpóra" másik csoportja nem ide tartozik. Azokról beszélek, akik
elmentek, és még mindig szerencsétlen számkivetettnek tartják magukat. Van egy
nem is olyan távoli rokonom, akivel sajnos csak már az én felnőtt (igaz, még
fiatal) koromban találkoztam először. Egy mondatát idézem (megtettem már
sokszor, sok helyen). Akkor mondta, amikor Kádár parancsára megszüntették a
keszthelyi "állását" (állományon kívüli segéderő, azaz fűtő volt), és
egy parlamenti fogadáson a pártfőtitkár megkérdezte, 56-ban miért nem ment el.
Nézze, Kádár úr. Be kell vallanom, a Zsigmond egy pillanatig elgondolkodott
azon, hogy menni kellene. De a Széchenyi azt mondta, nem lehet.
Széchenyi
Zsigmond úgy gondolta, a neve, a családja története kötelezi, hogy itt
maradjon. A nem történelmi néven élőket semmi nem kötelezte, hogy maradjanak.
De semmi nem kötelezte arra sem, hogy menjenek. Mondtam kicsit följebb, szabad
volt itt élni, azt senki nem tiltotta (természetesen nem a háború előtti
zsidótörvények koráról beszélek, az a gyalázat más).
Ha
nem bánják, azt én most nem határoznám meg, mit jelent magyarnak lenni. Vannak
elképzeléseim, de azokat nem vélem alapvetőknek. A liberális felfogás szerint
magyar (német, francia, hottentotta) az, aki annak vallja magát. Lehet. Nekem
ez így egy kicsit kevés. Egy bizonyos, a melldöngető magyar, aki a
"diaszpórából" üzeni nekem, hogy miképpen kell élnem és mihez kell
tartanom magam, az annyira azért nem rokonszenves. Nem kis részben azért sem,
mert például egy Kanadában élő kanadai állampolgár, aki az ottani törvények
által szabályozottan él, az én szememben kanadai. A magyarság nevű betegség
okozta fájdalmas rohamok ellen meg egyféleképpen lehet védekezni: felvenni (ha
már nincs meg) a magyar állampolgárságot és ideköltözni. Haza, ha úgy tetszik.
Mint
ahogyan a tusványosi magyar magyarságát is keveslem ahhoz, hogy ott viselkedjék
tüntetően ellenem, amiért én arra szavaztam, hogy neki ott Romániában ne
lehessen magyar szavazati joga.
Ezt
is sokszor elmondtam már, semmiféle kötelezettséget nem érzek az idegenbe
szakadt magyarok iránt, mert semmit nem tettem azért, hogy ők idegenbe
szakadjanak. Sem az országhatárokat nem rajzoltam át, sem lehetetlenné nem
tettem az életüket - és ezzel pontosan ugyanígy van az 1945. utáni, mindenkori
magyar kormány, azaz ugyanígy kellene lennie. A másik országba szakadás nem
természeti katasztrófa, ami magától értetődően fölkeltené minden tisztességes
emberben a szolidaritás megnyilvánulásának igényét. A szülőföld ugyanis nem
változott, csak másképp hívják. A hajdani Jugoszláviába szakadt hazánkfiai
remekül érezték magukat például Újvidéken (Novi Sadon) és környékén a miénkhez
képest nyugati életformában, és bár sokkal gazdagabbak voltak, nem támadt fel
bennük az igény, hogy adományokkal segítsék az óhazában rekedteket. A ’45. után
kitelepítettek meg éppen a szülőföldjüket veszítették el, odarakták őket, ahol
a honfitársaik éltek – magyarországi svábokat Németországba, szlovákiai
magyarokat Magyarországra és így tovább. Mindez fölháborító. De nem lehet tenni
ellene. Ahogyan az inkvizíció ellen sem lehetett és az egymásnak hadüzeneteket
küldő politikusok ellen sem, pedig ezek embermilliók halálához vezettek. Amíg
isten haragjával fenyegethetnek a papok és nemzeti érzéseket szíthatnak a
politikusok, addig könnyű lesz ezen a síkon intézni a birkanyájként kezelt
emberiség ügyeit, addig számítani fog, hogyan lehet gyűlöletet plántálni egy
romániai polgárba egy magyarországi polgár ellen.
Nincs
lelkiismeret furdalásom, nincsenek érzelmeim sem a Romániában élő román
állampolgárokkal, sem a Szlovákiában élő szlovák állampolgárokkal kapcsolatban,
bármi jó vagy (istenőrizz) bármi rossz éri őket, annak az országnak a törvényes
rendjére tartozik, amelyik országnak az állampolgárai. Azt is sokszor mondtam
már, a román, a szlovák, a szerb kormány dolga, országa belügyeibe való
beavatkozásnak tekinti-e a jelen magyar kormány különféle, idegenben élő magyar
nemzetiségek manipulálását vagy nem, gondolom, azért inkább nem, mert a
szavazatvásárlásra odaöntött pénz végülis Romániát, Szlovákiát, Szerbiát
gazdagítja.
Alaphelyzet,
hogy amit a csúti bornírt tesz, az csak rossz lehet, de ez a határon túli
magyarokkal való "törődés" nemcsak azért undorító, amiről mindig
mindenki beszél, akinek agyvelő van a koponyacsontja mögött. Hanem azért is,
mert az állandó zaklatással akadályozza azt a természetes, mindenki érdekét
szolgáló asszimilációt, amivel nyugodtabbá és kényelmesebbé tehetné minden
magyar nemzetiségű életét: akadályozza az állampolgárrá válás mentális
folyamatát. Hogy az Erdélyben élő végre tudomásul vehesse, ő román állampolgár.
Ha valaki folyton azzal nyaggatja, hogy ő mennyire magyar, az csak lelkiismeret
furdalást, hamis önismeretet ébreszt.
1919.
január 1-én született egy lengyel zsidó apának és egy ír katolikus anyának egy
kisfia. Jerome Davidnek nevezték el. Nem tudom, az apja hányszor verte bele a
kisfia orrát abba, hogy ő egy lengyel zsidó, a mamája meg abba, hogy ő
alapjában véve írnek született (valószínűleg egyszer sem), de tény, a kisfiú
felnőtt és 31 éves korában egy könyvkiadónak átadta a The Catcher in the Rye
című regény kéziratát, amit magyarul később Zabhegyező címen ismerhettünk meg.
Jerome David Salinger a világirodalom egyik legnagyobbja, amerikai író. Ha
valaki nagyon akarja, megtudhatja, honnan származik. De ő sosem mondott mást,
mint hogy ő amerikai.
Nem
tudom, mi lett volna belőle, ha az életét azzal tölti, hogy keresi az igazi
identitását a lengyelség és az írség között. Csak azt tudom (mindent, tényleg
mindent elolvastam, amit ő írt vagy róla írtak), hogy nagyon sok baja volt a
körülötte lévő világgal, de az nem tartozott ezek közé, lengyel-e vagy ír.
Tudok
ám még sok ilyen példát. Csak azért nem mondok, mert nem akarnám azt a
látszatot kelteni, mintha ebben a kérdésben létezne valamilyen, minden
helyzetre vonatkoztatható igazság és azt én birtokolnám. Bár azt be kell
ismernem, a Salinger-történetet ilyen alapigazságnak tartom.
P.S.:
Mielőtt túlzott következtetéseket vonnának le: nézetem szerint az egyén
kulturális vonzalmai nem befolyásolják egy nemzet kultúrájának a sorsát. Még az
egyének összességének a kulturális identitása sem. Fölösleges nagyképűsködni,
például az erdélyi magyar kultúra fennmaradása nem az egyes székely paraszt
szándékaitól függ. A teljes magyar kultúra meg aztán végképp nem. Legkevésbé
attól, mennyire hagyjuk magunkat belehajszolni a kölcsönös gyűlöletbe.
Aki
meg elment, azért ment el, mert másképp, jobban akart élni. A zsidóüldözés elől
menekülők kivételével ez úgyszólván mindenkire igaz. Másképp élni akkor lehet,
ha valaki tudomásul veszi, hogy egy másik nemzet kultúráját választotta. Attól
ugyanis még megtarthatja a magyart. Senki nem tiltja.