Az értékről

Azt írtam szerdán a Seuso-kincsekről, hogy túlértékeltek. Bizonyára sokan vannak, akik vitatkoznának velem, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója például olyan összegekről beszél, amiknek csak töredéke a magyar állam által elköltött pénz. Ismerve a Szépművészeti Múzeum főigazgatójának a miniszterelnök ánuszához vezető, sokszor bejárt útját, az általa közölt szám egyrészt logikusan magyarázható, másrészt (éppen a jelzett okból) teljes mértékben hiteltelen. Úgy is mondhatnám, összevissza dobálódzik súlyos milliárdokkal anélkül, hogy egyetlen számot meg tudna indokolni.

Beszéljünk egy kicsit a műkincs piacon forgó pénzekről, jó? Azaz beszéljünk a levegőbe felelőtlenül, megalapozatlan, alátámaszthatatlan fogalmakról, tárgyakról? Hát, majdnem.

Mielőtt belekezdek, tisztázni akarom a jogosultságomat(?), ha tetszik, bizonyítani próbálom a tárgyban való jártasságomat, szakértelmemet.

Midőn rájöttem, hogy a bölcsészkar orosz-szak természetes velejárója, miszerint ott állandóan oroszul beszélnek, kérvényeztem a tanulmányi osztályon, engednének átiratkozni bármely más szakra. Kékes elvtárs gúnyosan mosolygott, és azt mondta, a művészettörténeten van még egy hely, mert bár többszáz jelentkező volt, nem találtak elegendő számú hallgatót, aki megfelelt volna az ismerten magas követelményeknek. Szeretnék esetleg odamenni? Ha igen, természetesen pótfelvételi vizsgát kell tennem. Mondtam, jó. Mennyi felkészülési időt gondolok, csak mert Vayer professzor novemberben elutazik a velencei biennáléra, és most szeptember vége van. Más viszont nem felvételiztethet ilyen esetben. Mondtam, nem kérek felkészülési időt, ha lehet, akkor most mindjárt mennék. Kékes elvtárs kacajra fakadt, de nyilván meg akart szégyeníteni, mert rögtön fölvette a telefonkagylót, és hívta a művészettörténet tanszék vezetőjét. Szerencsénk volt, Vayer Lajos azt mondta, éppen van egy kis ideje.

Körülbelül egy óra múlva felhívta Kékes elvtársat azzal, hogy bejegyezhet engem mint a tanszak új hallgatóját. Sajnos nem láttam az elvtárs arcát.

A felvételim úgyszólván teljes egészében úgy zajlott, hogy a professzor úr kérdéseket tett föl. Ami lehetne akár természetes is, de a professzor úr nem vizsgakérdésekkel foglalkozott, hanem érdeklődött, a saját ismereteit akarta bővíteni. A műkincs piacról beszélgettünk. Prof. dr. Lodovico Vayer, a velencei biennále örökös legfőbb tisztségviselője (a pontos megnevezést elfelejtettem), a világ muzeológusainak egyik legismertebb és legelismertebb tagja nem szégyellt olyan kérdéseket föltenni egy süvölvénynek, amiről fogalma sem volt (ő mondta így). Később még sokat beszélgettünk, Vayer professzor ugyanis a művészettörténet szak vészes csökevényének tartotta a pénzben kifejezett érték, azaz a műkincs piac és működése oktatásának hiányát (úgy tudom, sosem sikerült bevezetnie ezt a stúdiumot, úgy tudom, ma sincs ilyen). Nem emlékszem, hogyan jutottunk el rögtön a felvételi elején a divatos festők képeinek árához, a képek hamisításához, de azt tudom, hogy így kezdődött, aztán rákanyarodtunk a mesterhegedűkre, az asztali és állóórákra, szőnyegekre meg ilyesmikre. Mint kiderült, Vayer professzor úr azt sem tudta, hogy az akkori Tangó (ócskapiac) elődje a Teleki téren volt (egyiken sem járt soha), hogy a 95 százalék ócskaság mellett ott landolnak a nagy értékű lopott holmik, festmények, szobrok, kelyhek, étkészletek meg minden, amit egy tudós ember elképzelni sem tud.

Családom úgynevezett polgári ágának volt egy tagja, akit ma műkereskedőnek neveznének. Az öreg emberevő (apám nevezte így) olyan szaktekintélynek számított, hogy például Genthon István, a külföldi képtár vezetője semmit nem vett meg nélküle, Dietrich József, a Bizományi Áruház főbecsüse minden jelentős vásárlás előtt táviratozott (az öreg kannibálnak nem volt telefonja), és inkább visszarendelte az eladót, de Jenő bácsi nélkül ő sem vett semmit. Az öreg hálistennek hipochonder volt, sehová nem mert egyedül menni. Márpedig a műkereskedelem hazulról ma sem működik. Sokáig apám kísérte beszerző és eladó útjaira, majd úgy kilenc-tízéves koromtól én vettem át a tisztséget. Hagyatékot néztünk (vettünk), nepperekkel tárgyaltunk, olykor leültünk a bizományi valamelyik felvevő helyiségében, néztük a felhozatalt. Egy ilyen alkalommal került sor (számomra váratlanul) a "mestervizsgámra" - Dietrich egy képet készült megvenni, mint később kiderült, nem voltak kétségei, de ha már éppen ott voltunk, az öreg felé fordította a képet. Majd a gyerek, mondta ő, és rám mutatott. Na, kérdezte Dietrich, mennyit adjak ezért a Mészölyért? Nem tudom, Józsi bácsi, hogy áll most a büntetőjog, de talán öt évet... Nézett rám. Józsi bácsi, az a "Mészöly" furnérra van festve. Dietrich elsápadt, az eladó villámgyorsan eltakarodott.

Ilyenek és ehhez hasonlók jelentették a műkereskedő tanonc éveimet. Vettem Guadagnini-hegedűt 150 forintért (Reményi, a kor legnevesebb hites bírósági szakértője ötvenezret adott érte, mikor jöttünk ki a Majakovszkij utcai bérház kapuján, az öreg szitkozódott, hogyan lehetett ilyen hülye, bagóért adta oda a hegedűt), gótikus állóórát, Than Mór festményt egy különben értéktelen hagyatékkal együtt 1000 forintért és így tovább. Közben olvastam, próbáltam megfelelni Jenő bácsinak (nem lehetett), bejártam a Nemzeti Múzeum könyvtárába, az Országgyűlési Könyvtárba, olvastam mindent, amit lehetett, tudtam hollandul és németül von Haus aus, tizennégy éves korom után elég jól bírtam 5-6 nyelvet. Nyolc-tíz év intenzív művészettörténeti tanulmány. Az egyetem öt év.

Ilyen múlttal mentem felvételizni. Még egyszer, fontos. Fentiekkel nem "vagánykodom" (különben ki tekintené ma annak a tanulást), csak próbálom igazolni magam: nem vagyok teljesen dilettáns, némi alapfelkészültséggel szólok a témához.

Na szóval. A műtárgyaknak nincs semmiféle konkrétan meghatározható értéke. Még a felhasznált anyagnak sincs, mert azt is az előállító határozza meg attól függően, mekkora mennyiségű lent kell vennie a vászongyártáshoz, hány zöld olajfestékre van kereslet és hány pirosra. Mennyiért adnak Carrarában egy köbméter márványt, az attól is függ, új helyet kell-e feltárni, és a robbantó főnöknek mennyi a fizetése. A legdrágább alapanyag, az ötvösök által használt réz, arany, ezüst, drágakő ára a tőzsdei manipulációk függvényében naponta változik. (A Seuso-kincsek anyagának ára - erre majd még visszatérek - ma körülbelül nyolc-nyolc és félmillió forint volna.)

Mi lehet még támpont, ami első pillanatban meghatározónak volna ítélhető? Mondjuk, a munkaidő? Michelangelo mennyi idő alatt festette meg a Sixtus-kápolna freskóit? És mennyi volt az órabére?

Esetleg a példányszám? Egy fröccsöntött műanyagpoharat azért lehet olyan olcsón adni, mert sok van belőle. Van Gogh hány képet festett? És Mondrian? Mi ér többet, egy Hieronymus Bosch vagy  egy Picasso (előbbinek nagyjából húsz képe ismert, utóbbinak megszámlálhatatlan)? 

Ezzel nem sokra mentünk. Vehetnénk esetleg egy másik támpontot. Jó, a Tangón mindenféle árak vannak, de nézzük a nagy kereskedőházakat, ott van például a Sotheby's vagy a Christie's, esetleg a bécsi Dorotheum. Hűha, ez már valami, akkor lássuk. Tetszett hallani ezeknek a házaknak a nagy aukcióiról? Hogy például egy Van Gogh egymillió dolláros kikiáltási árról fölment 65 millió dollárra? Azért ez már érdekes, nem? Ízlelgessük a kifejezést: kikiáltás, kikiáltási ár. Tetszik tudni, honnan származik? A piaci kofa "kereskedelmi" eszköztárából: jöjjön közelebb nagysád, most csak öt a túró! Így most akkor? Még mindig olyan komoly és tiszteletreméltó? Kikiáltási ára van a Van Goghnak, azaz ennyi a legkevesebb (kivéve, ha ennyit sem adnak érte, mert akkor megyünk lejjebb), innen megyünk fölfelé. Mutatok illusztráció- és pihenésképpen egy felvételt, félelmetesen jó, egy Leroy Van Dyke nevű, valóban méltatlanul elfeledett énekes "klipjét", a címe The Auctioneer, ami szép magyar fordításban azt jelenti: A kikiáltó.

Erről van szó. Mi is az értéke annak a Van Goghnak? A 65 millió vagy az 1, amiről indult? És az egymillió miért annyi? Azt ki állapította meg, minek az alapján? Miért nem 2 dollár mondjuk? Van Gogh annyiért odaadta volna, mikor nem volt mit ennie. Vagy azért egymillió, mert régi? 1887-ben ért 2 dollárt, ha azt akkor betette volna a bankba, akkor az most egymillió volna? Netán 65 millió?

Kikiáltják. Most éppen nem egy kofa, de a lényeg ugyanaz. Ez volna az értékalap?

Volt egy film, a Hogyan kell egymilliót lopni? Egyik kedvencem, Peter O'Toole legjobb szerepe. Egy rengeteg pénzért védett szobrot lopnak el a filmben, a műgyűjtő megszerzi, és esze ágában sincs eladni, mert imádja a szobrot, saját magának szerezte meg. Ennek a szobornak mennyi a kereskedelmi értéke? Soha semmilyen forgalomba nem kerül. Ki sem kiáltják. Mennyi?

Készítsünk egy ideiglenes összefoglalást. Egy mű értékét az anyagár, a ritkaság és az életkora határozza meg, mondják a művészettörténészek. Valamint a kereskedelmi értéke, azaz hogy mennyiért lehet eladni. Ezeket az állításokat föntebb illusztráltam, de nézzünk egy újabb kérdést.

Mi az értéke a Mona Lisának? Vagy a Milói Vénusz néven ismert Méloszi Afroditénak? Vagy Michelangelo Dávidjának?

Egyiknek sincs meghatározható értéke, annyira sem, mint a fentieknek, ezekre szokták azt mondani, hogy felbecsülhetetlen. Tényleg az. Eladhatatlanok ugyanis, azaz kereskedelmileg meghatározhatatlanok. És ez még a legjobb eset a műkincsek árának megállapításakor, mert itt nincs vita. Leonardo és Michelangelo megfizethetetlen, és van még néhány ilyen.

Aztán itt van még az eredetiség kérdése, ezt most nem taglalom, hosszú, nagyon hosszú, talán majd máskor (a Hogyan kell egymilliót lopni?-ban egy Cellini szoborról van szó, ami persze hamisítvány). Egyszóval korunkban azt is meg kell fizetni, ha valami eredeti. Hogy mit is kell megfizetni valamin, ami úgyszólván megállapíthatatlan, azt most ugyancsak hagyjuk.

Ennyit vázlatosan a Seuso-kincsek árához. Ilyen-olyan összegek forognak a köztudatban, de egyvalamiről nem esik szó: soha senki semmilyen összeget nem adott ezekért az edényekért, amiről tudni lehetne. A Szépművészeti Múzeum említett, fürge nyelvű főigazgatója így szólt: "Az tudható, hogy 1990-ben mai áron 100 millió eurós kikiáltási áron tervezték eladni ezt a műtárgy-együttest. Tekintve, hogy unikális a világon, nemhogy a műkincspiacon, még a múzeumok birtokában sincs ekkora értékű műtárgyegyüttes a késő-római korból - ezüstkészlet -, ezért valahol 150-200 millió euró közötti vételár volt valószínűsíthető. Ennek tehát töredékéért sikerült visszahozni Magyarországra az innen elkerült műkincseket" - mondta a Szépművészeti Múzeum főigazgatója.

Tetszik érteni. "Tervezték eladni" és "vételár volt valószínűsíthető". Miegymás. Azt még ehhez hozzáteszem, hogy ha mondjuk 600-800 millió eurót valószínűsítünk, annak még töredékebbéért sikerült. A fent említett anyagáron kívül annyit tudunk, hogy az ezüstholmi aranyozva van, ami azért az ízléstelenségnek egy eléggé mélyen fekvő változata, valamint hogy régi és nincs több Seuso-edény sehol a világon.

Van viszont más ezüstedény a IV. századnál sokkal régebbről, azokhoz képest a Seuso elég csekély értéket képvisel, mert nem elég régi, és nagyon sok ehhez hasonló holmi van.

Ezen kívül még bizonyára van egy csomó szempont. Legalaposabb és leghitelesebb közülük a hasraütés.

P.S: Éppen csak a konklúziót felejtettem le a végéről - bár az eddigiekben voltaképpen benne van. Mértéktelenül sok pénzt fizettek lényegében semmiért. Ha a miénk, akkor azért, ha ezt nem tudjuk bizonyítani, akkor azért. "Kompenzációs összegnek" pedig pontosan annyival (megengedhetetlenül) több az elfogadhatónál, amekkora az összeg. A szentségit neki, négymillióan élnek a létminimum alatt! Nekik "hoztuk haza" ezt a holmit ennyiért?! Nyavalyás banda.