Egy fényképről

Hessegetem magamtól egy ideje ezt a fénykép ügyet. Az 56-os gyereket. Amire az van írva, hogy Dózsa László.

Benne van ebben az egész nyavalyás ország a maga egész nyavalyás történelmével.

Azért nem akarom minősíteni a szereplőket, az ennek kapcsán hülyeségi világcsúcsot döngető főigazgató asszonnyal együtt, mert félek, írás közben elhánynám magam.

Inkább csak elmondom, ami erről eszembe jutott.

Évtizedeken át féltem attól, hogy valamilyen fotón meglátom magamat. Korom elvtárs (isten ne nyugosztalja), aki aláírta a szabaduló levelemet, és mélységesen undorodva tőlem ideadta, talán hogy azt kell megmutatnom vagy kézbesítenem, a fene emlékszik, azt mondta, ha bármi módon kiderül "az eseménnyel" kapcsolatos tevékenységem, akkor tárgyalás nélkül felakasztanak. Ez valahogy megmarad az emberben. Szerintem mindenkiben, aki átesett hasonló eljáráson. Úgyhogy nekem ökölbe szorult a gyomrom, amikor a Kapu című folyóirat egyik számának hátoldalán megláttam magam. Pedig akkor már nem kellett tartanom semmitől. De a képet azóta sem láttam. Pedig valahol megvan. Egy bizonyos. Nem szóltam senkinek, hogy az ott én vagyok, és ha valaki más szólna, letagadnám. Ha valaki különféle érdemérmeket akarna adni nekem, azért hárítanám el finoman, mert volt gyerekszobám, ahol azt is megtanultam, az ember nem viselkedik indulatosan. Ha ezt nem tanultam volna, akkor csúnyán káromkodva utasítanám el.

Remélem, van olyan önök között, aki ennyiből is mindent ért. Azért mégis elmondok egy történetet. Még rádiós koromban voltam olyan vigyázatlan, hogy kimondtam egy félmondatot (nem emlékszem, mi volt az, minthogy élőadásban hangzott el, nincs is nyoma), amely félmondatnak lett bizonyos következménye. Felhívott ugyanis egy vidéki ember, hogy ő volt az, akit említettem. Néhány kérdéssel kiderítettem, tényleg ő volt, aki másodmagával segített nekem egy sebesült lányt elvinni a klinikára. Pontosabban egy darabig a klinika felé, mert aztán jött egy tank, és akkor ők ketten elfutottak. Amit meg tudtam érteni.

A vidéki bácsi feljött hozzám a Rádióba, hozott egy levelet. Azt kérte, írjam alá. Azzal tanúsítom, hogy ő forradalmár volt. És? Akkor ő nyugdíj kiegészítést kap. Aha. Az más, akkor természetesen az aláírásommal tanúsítom, hogy ő forradalmár volt. 

És az nem számít, hogy engem senki nem igazol? Hogy én ebben a disznóságban semmi módon nem kívánok részt venni? Hogy hovatovább szégyellem az egészet azok miatt, akik érdemérmek kapására meg nyugdíj kiegészítésre használják azt a különben máig (és most már valószínűleg örökre) tisztázatlan minőségű, eszmeiségű öldöklést, amit ez a nyavalyás nemzet összevissza hazudott és gyalázott meg már hatvan éve folyamatosan?

Akik rólam tanúskodhatnának, meghaltak. Elég jó nevek, hitelesek. De lesülne a bőr a képemről, ha egyszer ez akármi módon szóba kerülne. Tetszik tudni, miért? Nem, nem azért. A hízott falusi futballista és a hozzá hasonlók mindig is élősködtek mindenen és mindenkin, arról én nem tehetek, hogy ezek a biológiai halmazok a világon vannak, ezekkel nekem nem kell elszámolnom magamnak.

Nekem azokkal kellene tudnom elszámolni, akiket nem is ismerek. Azokkal, akik az én fegyvereimtől haltak meg. Nem tudom, hányan voltak. Nyilván sokan, de egy is eggyel több annál, ami még elviselhető volna.

Mentségem nincs. Nem számít, hogy tizennégy éves voltam, nem számít, mit kellett elszenvednie a családomnak, nem számít, hogy alapjában véve nem pontosan tudtam, miért vagyok ott, ahol vagyok, az sem számít, hogy még csak nem is bosszúból öltem. És az sem számítana, ha egy magas eszmeiség nevében tettem volna, mert nincs az a magas eszmeiség, ami bárkit felhatalmaz az ölésre.

Ennyit a fényképügyről.

P. S.: Azt tetszik kérdezni, akinek a neve a fényképen van, olyasféle forradalmár volt-e, mint az a két ipari tanuló, akik segítettek nekem? Nem tudom. Én mindenesetre nem találkoztam vele. Pedig különösen a vége felé már olyan kevesen voltunk, hogy legalább gúnynévről ismertük egymást.
Úgyhogy szerintem olyan sem.