Egy tévedésről

Voltam egy könyvbemutatón. Talán majd vissza is térek rá, most csak egy hibáról fogok beszélni, pontosabban arról, amit és főképp akit eszembe juttatott.

Egy rádiósról szól a könyv. Nem emlékeztem rá, azért is mentem el a bemutatóra, nem értettem, hogy akiről annyi szépet és jót írnak a fülszövegben, arra én miért nem emlékszem.

Most már tudom. Vezető elvtársnő volt, és én az örök vezető elvtársakat és elvtársnőket valahogy nem igazán kedveltem. Úgy is mondhatnám, undorodtam tőlük, mert akkor még nem tudtam, hogy jön majd egyszer egy falusi futballista, akihez képest az elvtársak és elvtársnők szeretnivaló kultúrlényeknek tekinthetők.

Ebben a könyvben van egy néhány oldal Szabó Éváról, aki állítólag jó barátságban volt az illető elvtársnővel. Lehet. Nehezen hiszem, de lehet. Az is lehet, hogy csak nem ismertem eléggé az illetőt, talán tényleg kiváló ember volt, Szabó Éva állítólagos barátsága erre mutatna. Lényeg az, hogy a könyv szerint Szabó Éva 2005-ben halt meg.

Valamiért nem szeretem az efféle tévedéseket. Nemcsak a hányavetiséget vetem meg, azt sem értem, ha olyan jó barát volt, hogyan lehet négy évet tévedni.

Szabó Éva 2001 októberében halt meg. A Jóreggelt Európa állandó szereplője volt, sokan tudták, hogy jó barátságban vagyunk, kaptam is leveleket.

2001. november 11-én egy jegyzetemet egy ilyen levél miatt mondtam el, előtte egy egész műsor szólt Éváról. Most csak a levélről:

"Az előbbi mondanivalóm egy kicsit mérgesebbre sikerült a szokásosnál, részint mert rosszul tűröm, amikor bádogagyú gerincbajnokok fenyegetnek bárkit, lehetőleg persze náluk gyengébbet és védtelenebbet, részint mert készültem arra, hogy megköszönjem a Szabó Éva halálával kapcsolatos leveleket, és közben nem megy ki a fejemből az az egy, amit egy olyasfajta kitüremkedés írhatott, amilyen az említett főpap meg a fia. Meg a nemulasst ígérő.

            Szóba került – a szobámban, a munkatársaim között – hogy Éva volt az az ember, akit mindenki szeret, akinek nem létezhetik ellensége. Megkérdezték, min mosolygok. Mondtam azon, hogy Éva volt az az ember, akire azt mondják, hogy az isten jókedvében teremtette, akiben megvolt minden, amitől az ember embernek tekintheti magát, okos volt és jó, fényes elme, bizalmat és megértést sugárzott, szerette az esendőket és értette azokat is, akiket senki más nem értett.

Az ilyennek ne volna ellensége? Rengeteg. Minden ócskalelkű, torz alak, aki dúlni, pusztítani, megtorlást jövendölni jár a többiek közé, csak gyűlölheti a Szabó Éva körül áradó világosságot, ezek most fellélegeztek, na eggyel kevesebb. Én nem olvastam ezt a – mit tesz isten, név nélkül, nem postán, valószínűleg innen a Rádióból hozzám érkezett – levelet,  az asszisztensem elolvasta, jók az idegei, de nem is az a baj, hogy ilyesmi előfordulhat, mondom, nem lepett meg. Hanem az a baj, hogy a megalázott és megszomorított ember jobban érti a korbács csattogását, mint a csöndes elfogadó szót. Előbb meghunyászkodik, aztán mikor látja, hogy csak be kell állnia a korbács csattogtatója mögé, akkor neki nem esik bántódása, onnan már nem fogja hallani Szabó Évát. Nem fogja hallani azt a halk, figyelmeztető hangot, amely most még talán idejében szól: vigyázz, a megkorbácsolandók listáján te vagy a következő, mert a korbácsosok csak a Szabó Éváktól félnek, tőled nem." 

Egy verséből még ideteszek néhány sort, hogy értsék, miért volt nekem olyan fontos ez a mély hangú, okos, bölcs, csodálatos ember. 69 évesen halt meg.

Tudod, mi volt a hét csoda? 
egy újszülött kis homloka, 
egy falevélen az az ér, 
amely a gyökerekig ér, 
egy szó, mely idejében jött, 
egy darab ég a csönd fölött, 
egy kéz, amely utánad nyúlt, 
mikor csillagod földre hullt, 
télen egy jó meleg szoba, 
s ha szépen érkezel… Oda.