Délután bent voltam a fővárosban. A Vígszínház mellett akadt dolgom. A színház homlokzata el van takarva mindenféle színes, csiricsáré óriási képekkel, az oszlopokat is be szokták vonni feliratokat tartalmazó rongyokkal - régen így van, hozzászokhattam volna, nem megy. Ízléstelen, ócska, az épület megalázása, vásári tempó.
De ezért nem szólnék, miért éppen a nekem kedves hely volna más, mint a többi (az 1961-62-es évadban ott dolgoztam díszletező munkásként, nekem azóta is az a színház, pedig dehogyis az, már régen nem).
A színes takarókra az van odaírva, hogy a műsorra kerülő darabnak mi a címe és ki írta (utóbbi mint lényegtelen hamarosan lekerül az információk közül). Aztán meg még az is oda van írva, hogy az illető darabot ki rendezi.
Még mindig nem értik, hogy a kutyát sem érdekli. Még mindig nem értik, hogy a rendezők által teremtett rémuralom a közönség ingerküszöbéig nem jut el. Azt nézik, ki játszik a színházban. A színész nevét és képét keresik. Arra mennek be (vagy nem mennek be). A franc foglalkozik vele, ki rendezte az előadást. Ha a rendező hagyott valamit a drámából. Ha nem, ha a saját vízióját akarta megfogalmazni, a közönség hazamegy. Mostanában már az első szünet előtt, előadás közben hagyja ott a rendező vízióját.
Egyszer ennek is vége lesz, mint minden élettől idegen diktatúrának, remélem, a gyerekeim még megérik.