2014. június 9-én föltettem egy jegyzetet, ha valakinek kedve van, elolvashatja az egészet, itt most csak egy részt idézek belőle:
De van másféle is, elmondok egy történetet. 1981-ben érthetetlen módon „beiskoláztak” egy úgynevezett politikai tanfolyamra, ami azért volt furcsa, mert azt a Magyar Rádió vezető beosztásban lévő munkatársainak rendezték, én meg csak egy egyszerű főmunkatárs voltam, akinek nincs beosztottja. Igaz, elvileg főnöke sincs, az volt akkor a függetlenség elérhető maximuma. A tanfolyamon előadást tartott egy történész, aki egyebek között a Szovjetunió helyzetét elemezte, és a mondataiból az derült ki, semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy ebben a szép nagy országban a zsidók személyi igazolványába be van írva: ők zsidók. Rákérdeztem, nem volt hozzáfűznivalója.
Akkor begurultam. Talán nem veszítek sok olvasót, ha beismerem, volt idő, amikor kifejezetten filoszemitának (cionistának) tartottam magam, a Rádióból végleg azért távolítottak el, mert a műsoromban kinyilvánítottam az akkori vezetés iránti ellenszenvemet, mondván, bár egyik sem vagyok, kéretik engem zsidónak és cigánynak tekinteni, amíg itt ilyen kirekesztő, fajgyűlölő szemlélet legális lehet. Nem szoktam embereket megütni, csak ha rákényszerítenek, de még ma is mozdul a kezem, ha antiszemita vagy cigánygyalázó megnyilvánulást tapasztalok.
Egyszóval dühömben kirúgtam magam alól a széket, és fennhangon kértem számon a gyalázatos mentalitást, kinyilvánítva amúgy a Rádióban közismert ellenszenvemet mindenféle bolsevista eszmével kapcsolatban, külön kiemelve az ottani nyílt, és az itthoni sunyin elhallgatott antiszemitizmust. Jó kis ordítozás lett a dologból, jóval később kiderült, hogy az illető történész minden szavammal egyetértett, ő csak engem akart megóvni a besúgóktól. Nem tudta, hogy azt nem lehet. A szünetben odajött hozzám két hallgatótársam. Onnan tudtam meg, hogy ők zsidók, mert szorongatták a kezemet, és onnan tudtam meg, hogy a zsidóságukat titkolni igyekeznek, mert ezt idegesen körülnézve tették. Féltek mindentől és mindenkitől. Egyikük a Politikai Adások Főszerkesztőségének rovatvezető helyettese volt, a Levelezés és Szolgáltatások elnevezésűé, ő belesápadt abba, amit én tettem.
Az illető ma főszerkesztő, a talán legádázabb nyilas újság első embere, de volt korábban a Magyar Televíziónál is hírhedetten zsidóellenes szerkesztőség helyettes vezetője.
Akkor nem írtam nevet, a jellemtelenségnek van ugyanis egy olyan mély szintje, amit én már betegségnek tekintek, és sajnálom a szerencsétlent. Na nem nagyon, csak annyira, hogy nem írom le a nevét.
De most itt van egy kép, meg a hozzá való szöveg. Azt is ideteszem. Mert több, mint két évvel ezelőtt ennek az alaknak a nevét nem írtam le. Akkor tényleg sajnáltam, mert legalább félt. Most már büszke is a gerinctelenségére.
Miután az uszításból karriert építő Bayer Zsolt kitüntetése után sorra kezdték el visszaadni lovagkeresztjeiket korábbi díjazottak, beindult egy ellenhullám is, és jobboldali szerzők kezdték meg megírni, hogy ők viszont nem adják vissza a sajátjukat.
Köztük volt a 2011-ben kitüntetett Stefka István, aki az utóbbi években előbb a Magyar Hírlapnál dolgozott, majd a PestiSrácok nevű Fidesz-közeli honlap lapigazgatója lett. Miután Stefka bejelentette, hogy nem adja vissza a díját, Lakatos András egy nyilvános Facebook-posztban üzent neki.
Ebben többek között azt írta:
"Nos, kedves Pistám, te nem csak ezeket a kitüntetéseid nem adod vissza, hanem azokat sem, amiket még annak idején, jóval a rendszerváltás előtt kaptál sok éven keresztül, a Belügyminisztérium céljait szolgáló riportjaidért, tudósításaidért. Ugyan olyan alázattal vetted át a kitüntetéseket és a pénzjutalmakat annak idején Horváth István belügyminisztertől, Lakatos Ernő, (APO) jelenlétében, mint ma, az új uraidtól. "
A poszthoz pedig fényképeket is mellékelt a fiatalabb Stefkáról, ahogy 1982-ben a korszak legsötétebb figurái mellett pózol:
Lakatos bejegyzésében azt is állítja, hogy Stefka egyike volt annak a kevés kiválasztott újságírónak, akik Belügyi Tudósítói igazolvánnyal rendelkezett, és munkájukat a belügyminisztérium sajtó,- és propaganda munkáját volt hivatva, önkéntesen segíteni.
Stefka csütörtökön válaszolt, az idős belügyes újságíró abszurd módon épp aPesti Srácoknak elnevezett pártlapban közölte reakcióját. Előbb lekommunistázta Lakatos apját, majd arról szól a bejegyzés, hogy "öngyilkosság lett volna visszautasítani" a kitüntetést.
"Az MSZMP KB. Agitációs és Propaganda osztálya vezetőjének fia biztosan tisztában van azzal, hogy a rendszerváltoztatás előtti időben nem lehetett visszautasítani díjakat, mert azzal az ember kihívta volna maga ellene a sorsot: biztosan nem kaphatott volna semmilyen állást a rádiónál, televíziónál, vagy bármely újságnál sem.
Szakmai díjakat valóban kaptam a nyolcvanas években a vidéki és tényfeltáró riportjaimért, amelyek persze a lazuló rezsimben sem nagypolitikai tabutémákról, hanem társadalmi vitákról és helyi gondokról szólhattak. Alapítója voltam a Balaton Rádiónak és a még mai napig is műsoron lévő Napközben című rádióműsornak. És igen, valóban kaptam egy sajtódíjat a Belügyminisztériumtól is, a köztörvényes bűnözőkkel a Magyar Televízió számára készített interjúsorozatomért.
Mertem volna nem átvenni."
- zárja válaszát Stefka.