Kereskedők 2.

Volt tegnap ez a portugál-horvát meccs, olvasom, hogy 90 perc alatt nem sikerült kapura lőni egyik csapatnak sem. Aki nézi, megérdemli, dehát úgyis reménytelen eljutni egy futballdrukker agyáig, mert oda a zsigerein keresztül vezet az út - ha van egyáltalán ilyen út.

Két évvel ezelőtt, a világbajnokság idején írtam erről, ideteszem, hogy ne kelljen keresgélni (ha valaki mégis ott akarja látni: 2014. július 4. péntek).

Most lett vége egy gyalázatosan rossz meccsnek, Németország-Franciaország 1:0. Nem tudom, a nagyérdemű mikor fogja észrevenni, hogy hülyének van nézve, le van sajnálva, a szánalmas lelkesedése remekül kihasználható, az összes kufár az ő ostobaságára bazíroz, de előbb-utóbb észre fogja venni.

Az ugyanis csak az egyik vetülete ennek gusztustalan tranzakciónak, hogy a sportszer gyárosok, a klubhiénák és a gyógyszergyárak betegre keresik magukat, ez régen így van, sokan tudják is, a drukkert meg, aki összekeni az ábrázatát és megvásárol minden förtelmet, amit az övéhez hasonló szellemi színvonalon élő kalmárnépség kitalál, a drukkert mindez nem érdekli, mert még nem látja, hogy már a futballisták is lenézik. Egy csomó kereskedő lézeng a pályán, alig várja, hogy vége legyen ennek a milliárdokat megmozgató cirkusznak.

Ezek ugyanis már rég nem azok az úgynevezett sportemberek, akikben még volt néhány becsülhető tulajdonság, ezek artista képzést kapott kereskedők. A klubjaikban is mindinkább, de a „nemzeti válogatott”-nak eufemizált brancsban végképp semmi más nem érdekli őket, csak a legkisebb befektetéssel elérhető maximális haszon. A nacionalizmus bacilusfészkének legmelegebben alkalmas futballválogatott persze belőlem sem tud kiváltani semmiféle pozitív érzelmet, ez rendben is volna, semmiféle nemzeti nagylötty nem hozott még mást, mint nagy löttyös, kártékony és fertőző indulatokat. De a világ vezető futballhatalmaiban nem a felvilágosult filozófusok tekintik sokadrangú kérdésnek, hogy ők melyik ország szülöttei, hanem a saját testüket áruba bocsátó mozdulatművészeti melléktermékek kalkulálnak a különféle porondokon megkereshető összegekkel. És ezen porondok közül a világbajnokság az aprópénzt jelenti.

A játék már régen nem számít. Ki is nézik azt, aki lelkesedik, aki szeret játszani, azt ugyanis már megtanulták a cinikus és főképp dilettáns értelmiségitől, hogy aki szereti a munkáját, az amatőr. (Mindenhonnan hallani a csodálkozó kérdést, mi történhetett Messivel, az utóbbi időben már nem olyan jó, mint régen volt – még senki nem jött rá, hogy szóltak neki, az úgy nem lesz jó, ha azt képzeli, a játék örömforrás.)

A jégkorong világbajnokságok azért vonzzák a töredékét hajdani közönségüknek, mert ott már régen közismert az alapállás: a Stanley-kupa elnyerése valami, világbajnoknak lenni meg kékszemű, csodálkozó arcú kisfiúk akarnak.

A Bajnokok Ligája még valódi célnak látszik, néhányan a gazdag egyesületek játékosai közül azt még szeretnék. De az okosok, az igazi kereskedők ezzel már régen úgy vannak, mint a legnagyobbnak tartott magyar ellenzéki párt képviselői: nem kell különösebben kapaszkodni, a fizetésüket akkor is megkapják, ha veszítenek. Akkor meg minek annyit rohanni?

A különbség csak az összegben van. Az meg az itthoni politikusnak úgy is reménytelen. Azt csak a vidéki futballista tudja összekaparni. Mondjuk, az ő eszközeihez képest csak felnézni tudok ezekre a világbajnoki bohócokra.

Eddig a kétéves írás. Még valami ide kívánkozik, mert most magyar csapat is van a nemzetközi unalombörzén: nálunk ez politikai kérdés. Az Európa-bajnokság a falusi hízott pöfeteg magánügye, és mint ilyen nem mérhető értelmes mércével.