A feleségemnek az enyéimnél sokkal jobbak az idegei, ő szokta nézni azt a "tartalmat", amit mostanában híradónak neveznek. Jó, azok közül a leginkább elviselhetőt. Tegnap kihívott a szobámból, hogy látnom kell valamit.
Egy első pillantásra rendkívülien buta arcú ember képe alá az volt írva, hogy közgazdász. Ez a bankelnökről beszélt. Arról az enyhén szólva szerencsétlen külsejű dugóról, aki igyekszik úgy viselkedni, mintha a termete emberi nagyságú volna, a szellemi teljesítménye meg olyan, ami már közelíti egy negyedik általánosba járó közepes tanuló színvonalát - nem tudom, tetszik-e érteni, olyan laza próbál lenni, fölényesen oldott, mint azok az emberformájúak, akik úgy tesznek, mintha palástolni akarnák mérhetetlen testi és szellemi fölényüket, éppen annyira, hogy azért még nyilvánvaló legyen, ők mennyivel többek a plebsznél. Egyszóval ez a rendkívülien buta alak olyanokat mondott, amilyeneket én még Mozartról is restellnék mondani, amilyeneket egy csodálatosan szép nőről sem mond senki, akinek az ízlése alulról kapaszkodik a pamutgombolyagos cicákba, mert érzi, hogy ez már meghaladja a sikamlósságnak azt a mértékét, amit tizenkét sikló képvisel egy vödör takonyban.
Ez rémisztő. Dehát nincs mit tenni. Én mindenesetre megvárom, amíg ez a közgazdász pezsgőt fog inni a nemzeti bankelnök cipőcskéjéből. És közben rajongva nézi Őt.