Hagytam elterjedni magamról azt a sokaktól megkülönböztető tulajdonságot, miszerint én annyira kedvelem a nőket, hogy ez a vonzalom már-már feminizmusnak is nevezhető.
Van benne valami. Most sem akarom cáfolni, csak talán finomabb árnyalatokat festenék a képre. A feleségem (akit különben szívesebben nevezek a két fiam mamájának, bár ez kétségkívül körülményesebb) lapozgatott a tévéadók között, és egyszer csak kihívott a szobámból, hogy mutatna valamit. Ilyenkor rosszat sejtve megyek a televízió képernyője elé, pedig szokott ő mutatni szépet, kedveset, érdekeset is.
Most egy zöld holmiba öltözött nőt mutatott, az illető beszélt valamiről, de meglátni és teljesen jelentéktelennek találni egyetlen pillanat műve volt, ilyenkor az én kitűnően működő szervezetem úgy löki vissza az alattomosan támadó traumát, hogy felhúz egy szinte áthatolhatatlan falat a jelenség elé, nem engedi eljutni hozzám annak semmilyen megnyilvánulási formáját. Azaz például hallom, hogy beszédjellegű hangokat bocsát ki, de nem értem, látom, hogy mozog, de nem tudnám leírni, mit tesz, még azt sem, ül-e vagy áll. (Pilinszky János nevezetű régen meghalt barátom azt mondta, így sikerült viszonylag sérülésmentesen /mármint lelki sérülésmentesen/ túlélnem a börtönt, ő is valami ilyesmit próbált, neki nem mindig sikerült.)
Megmondta a feleségem, hogy kicsoda ott az a nő, meg azt is, mi a címe a "műsornak" (nevezzük inkább "tartalomnak"?). Ez zsír. Ez volna a cím. Jó rövid. A nő meg az egyik kormánypárti "politikusnak" a felesége, annak, amelyik nálam igen előkelő helyen áll abban a versenyben, amit a legjellemtelenebb és legtenyérbemászóbb díjáért írtam ki. Hatalmas a mezőny, a New York maratonon nem indulnak annyian, ebben az első öt között lenni nem akármilyen teljesítmény, ez a pengefejű, magyarvizslás gerincbajnok hosszú évek óta pontszerző helyen áll. Na ennek a felesége töltötte meg széndioxiddal a stúdió atmoszféráját, hozzá hasonlók társaságában
Így telnek csütör- vasár- és ünnepnapjaink (a remek időhatározót gimnáziumi történelemtanárunk hozta egy szocialista magyar faluból, a tanácsházán volt kifüggesztve). Ezek a lények tenyésznek mindenütt, jelen vannak, térfogatukkal mindenfelé közlekedve kiszorítják a levegőt, századok ültenek el, s ők alattok mélyen enyésző fénnyel járnak (bocsánat Vörösmarty) nem egyedül, hanem tömegestül.
Csak azt akartam mondani, hogy egy nőtől azért ennél többet várok. Újra és újra végtelen szomorúsággal állapítom meg, nem elég pusztán nőnek születni. A nőségért tenni is kell, mondhatnám, méltóvá kell kell lenni ahhoz, hogy valaki igazán nő lehessen. Az ember azt hinné, mi sem egyszerűbb.
Dehát tetszik látni.