Ez itt alant voltaképpen egy giccs. Egy szép és megható giccs. Elvis Presley szerepel a filmen és Judy Tyler, a Jailhouse Rock (magyar címe Börtönrock) két főszereplője. A film bemutatója után hazafelé (New Yorkba) autózva Judy Tyler második férje egy kamiont előzve belerohant egy másik autóba, mindketten szörnyethaltak. Judy Tyler 24 éves volt.
Presley a baleset után írta és énekelte el a dalt (a teljesnek és alaposnak látszó BMG életmű kiadás nem tartalmazza ezt a felvételt, ahhoz nálam jobban kell érteni ehhez a műfajhoz, hogy ki lehessen deríteni, miért). Ezen a klippen itt meghosszabbították az eredeti zenét, több ismétlést tettek bele, és Floyd Cramer zongorajátékát vágták össze úgy, hogy szinte megállapíthatatlan, hol vannak a kötések.
Vannak az esettel kapcsolatos konteók (hogy ne volnának), egyet ideírok: a férj reménytelennek látta, hogy Elvis-nek versenytársa lehetne, ezért ölte meg a feleségét és önmagát. Presley ugyanis beleszeretett Judy Tylerbe (efelől alig lehet kétség a dalszöveg meghallgatása után), és bár nincsenek bizonyítékok a viszonzásról, csak meg kell nézni a filmet, lejön a kérdésre való válasz. Ráadásul Presley jó két évvel fiatalabb volt ugyan Judynál, de már világhírű, és nem kellett ahhoz hidegnek és számítónak lenni, hogy egy 24 éves lány legalább elgondolkozzék, jó helyen van-e egy hatodrangú sorozatszínész mellett.
Finom kis bulvár, ugye? Érzékenyebb kislányoknak még a torkát is szoríthatja. De nem ezért tettem ide. Hanem mert a minap egy bejegyzésem az égre nézésről szólt. A vallásról, a bigottságról.
De nem a hitről és nem az istenkeresésről, nem a végesség tagadásáról, a vágyakozásról az örökkévalóságra.
Nem tudom, közhely-e, amit mondani akarok, az első ember, aki a barlang falára rajzolt, az első anya, aki valamilyen dallamszerűt dúdolt a kicsinyének, valami olyasmit tett, amit később elkezdtek művészetnek nevezni. Ez annak az emberi tevékenységnek az összefoglaló neve, amivel a létrehozója - akár tudja, akár nem - az istent keresi, amivel tagadja a végességet, és amivel tesz egy lépést az örökkévalóság felé.
A klippen látható két ember évtizedek óta halott (Presley 1977-ben halt meg, 42 évesen). Itt most nem róluk van szó, azaz nemcsak róluk. Ők megtették a magukét, amíg éltek.
Arról a névtelenről akartam írni valamit, aki ezt a kis megemlékezést összerakta. Aki előbányászta a Judy című dalt, összevágta a Jailhouse Rock jeleneteit, és aki akár akarta, akár nem, hat percre feltámasztotta a két halottat.
Fentiekről beszélhettem volna úgy, hogy Homéroszról hozok valamilyen történetet, hogy Giottót említem, Leonardót, Cervantes-t, Mozartot vagy Ottlikot, milyen hiteles lettem volna és szalonképes a magas kultúrámmal.
2016. február 26-án esetleg érthetőbb volt így. A különbség a tárgy szempontjából elhanyagolható.