Az előbb felhívott valaki, akinek sokkal erősebb a gyomra az enyémnél, meg a szabadideje is több, és értesített, hogy a vidéki futballistának a szokásosnál is felfuvalkodottabb mondatai között volt egy, ami szerint nekünk egyformán jóba' kell lennünk az oroszokkal is meg a németekkel is.
Éppen a minap idéztem fel egy majdnem három évvel ezelőtti bejegyzésemet. Ha valakinek még volnának illúziói Magyarország elöljárójának gátlástalanságát, jellemtelenségét és ízléstelenségét illetően, annak kiteszem ide a 2013 nyarán írtakat. Azért az egészet, mert nemcsak a németekről és oroszokról szóló rész vált még hangsúlyosabbá, hanem az illető kulturális (?) identitása is.
Íme.
„Ha egy Németország vezette Európai Unió és Oroszország közeledéséről olvas az ember, akkor megnézi, hogy a gyerekek megvannak-e az udvaron.”
Ez jó, nem? A náci németek meg a bolsevista ruszkik, amint egy bizonyos szellemi szintről nézve napjainkban mind egyformák.
2013-ban.
68 évvel a II. világháború és 23 évvel a Varsói Szerződés széthullása, egyben a hidegháborúban beállt tűzszünet után a németek és az oroszok most végre megkapták a magukét: nácik és bolsevikok. Most.
Mondja egy olyan ország állampolgára, amely ország jobboldali politikusai, az illető állampolgár politikai és ideológiai elődei önként és dalolva írták alá a háromhatalmi egyezményt 1940. szeptember 27-én. Az illető állampolgár olyan mértékig tekinti magát jogfolytonos utódnak, hogy sűrűn deklarálja az 1944. előtti állapotok iránti vonzalmát. A nemzetközi bíróság által jogerősen elítélt bűnöző bandával mentálisan is azonosuló jogutód nemhogy bocsánatot nem kér, még büszke is az elődeihez kísértetiesen hasonlító stupiditására és ízléstelenségére. (Willy Brandt és az egyik pápa legalább bocsánatot kért a nácizmus és az egyház népirtásáért, holott nekik lényegesen kevesebb közük volt az embermilliók halálát okozókhoz, mint a fent idézett magyar állampolgárnak az általa csodáltakhoz és példaképnek tekintettekhez.)
Na szóval… ezt itt máris túlelemeztem, pedig nem szeretnék beleszólni, ezt a meccset játsszák le a németek és az oroszok az illetővel, ha egyáltalán akarják meccsnek tekinteni. Felmerülhetnek súlycsoport problémák, de mondom, ez nem az én dolgom.
Én inkább az udvarral foglalkoznék. A gyerekekkel az udvaron.
Egy bizonyos kultúrkörben ugyanis az embernek nem az jut eszébe, hogy a gyerekeket az udvaron keresse.
„Insuper uero dedi aliam uillam hudwordiensium bissenorum ad arandum super eandem aquam sitoua…”
Bocsánat, hogy itt tudományoskodom, de nem szeretném a hallgatót, akarom mondani az olvasót félrevezetni, utánanéztem az udvar szavunk eredetének. A fenti mondat a Monumenta Ecclesiae Strigoniensis-ből, azaz az Esztergomi Egyházi Nyilvántartásból való, ami ezt a mezőgazdasági jegyzetet 1075-ből idézi. Elég régi. A szláv „dvor” (udvar) latinosított változatát tartalmazza. A szó értelmezésének másik nagy csoportja a francia „cour”-ból való, a nyelvtudományban használatos terminológiával élve hasonlóságon alapuló névátvitel következménye, azaz a királyi, fejedelmi udvar későbbi honosodás, és alig van köze az elsőhöz.
Tetszik érteni? Nem baj, ha nem, én is csak azért vélem érteni, mert valamikor ez volt a szakmám, nyelvtudományból szereztem fenenagy fokozatot az egyetemen. Elmondom érthetően is, ez csak a fundámentum volt, hogy lássák, mennyire komolyan veszem az önök tájékoztatását.
A lényeget, a nem nyelvtudományi, hanem a huszadik századi, hétköznapi jelentést kiemelve: udvara a magyar paraszti portának van meg a huszadik századi bérkaszárnya építés többnyire förtelmes termékeinek, a gangos, háromemeletes házaknak (azért háromemeletes, mert a kor építési törvényei szerint liftet építeni csak négy emelettől fölfelé volt kötelező), utóbbit most hagyjuk. És most engedelmükkel a többi udvarral sem foglalkoznék, lévén tárgyunk szempontjából kiemelendő egyedül a magyar falu paraszti udvara.
Az udvart a kerttől lényegében a növényzet különbözteti meg. A fű. Nem nagyon leegyszerűsítve, ha nincs fű, akkor udvar, ha van, akkor kert. Engedelmet kérek szelíd lelkű nőolvasóimtól, az udvart a baromfiszar definiálja. A kacsa, liba, csirke anyagcseréjének végterméke, a színpompás, de legfőképpen növénypusztító baromfiszar. Meg a láncravert, acsarkodva ugató, a gazda rúgásra lendülő lába előtt meghunyászkodó korcs kutya. A falusi gyerek sosem mondja azt, hogy kert, mert ahol ő felnő, ott udvar van.
A legfelül idézett magyar állampolgár azért keresné a gyereket az udvarban, mert a vidéki gyerek az udvaron nő fel, még ma is. Oda csapják ki minden évszakban és minden (szerencsés esetben az éjszakát kivéve) napszakban. A baromfiszaros, nem éppen ingergazdag környezetben aztán olyan társaságot és olyan elfoglaltságot talál magának, amilyen adódik.
Van ezzel valami baj?
Van. Esetünkben van. Az a kultúrkör ugyanis, ahová egy gyerek születik, és ahol felnő, mindenképpen meghatározó, akkor is, ha az illető gyerek ezt elfogadja, tudatosan vagy tudattalanul beletörődve, de akkor is, ha lázad ellene, és mást szeretne. És akkor is, ha a lázadásának eredményeként elkerül onnan, ahová született.
Vannak foglalkozások, ahol ez nem zavaró tényező. Egy festőnél például. Vagy akár egy költő esetében, hogy viszonylag magasan kvalifikált munkaköröket említsek. Kevésbé individualista szakmákban már az is számít, az udvarról elszármazott miképpen jött el onnan, hogyan emlékszik a gyerekkorára, és miféle érzelmekkel, indulatokkal, de legfőképpen mi módon pallérozott elmével fordul embertársaihoz. Azaz – kíméletlenül fogalmazva – mennyire maradt meg benne az udvar mint kultúráját meghatározó fogalom. Még kíméletlenebbül fogalmazva az eszmevilágát a kisgyerekkortól vágyott és hamar magába szívott zenék, versek, regények, képek és épületek határozzák meg vagy a baromfiszar.
Hogy szeretettel emlékezik vagy bosszúért lihegve. És ha az utóbbi (hadd emlékeztessek arra, amit az Invokációban mondtam erről), akkor ez a bosszúvágy az uralkodást, a mások megalázását, a pusztítást áhítja-e.
A gyerekkor ingerszegény környezetének kitörölhetetlen nyomát idézi, ha az udvarról származó felnőtt hasonlóan ingerszegény játékokat és embereket választ magának, mint amilyenek között felnőtt. A similis simili gaudet (hasonló a hasonlónak örül, kevésbé intellektuális fordításban simlis a simlisnek) alapigazsága itt is működik: olyan legyen a felnőttkori társ, amilyen az udvaron volt kívánatos. Hűséges, alárendelt és semmiképpen sem okosabb.
Ahogyan azt már korábban leírtam, gyanakodva szemlélem azokat az embereket, akik politikusok akarnak lenni. Ha valaki azt állítja magáról (mint a rendszerváltozás utáni első miniszterelnökünk), hogy ő egész életében miniszterelnöknek készült, akkor már nem is gyanakszom. A pszichiátria sokféle torzult személyiséget ismer, azok közül a hatalomvágy az egyik legszörnyűbb és garantáltan kikezelhetetlen. De tételezzük fel, hogy valaki a hatalmi tébolyát a mások szolgálatára, az emberiség épülésére akarja működtetni. Képtelenség, de a tétel érthetőségének érdekében játsszunk el ezzel a lehetőséggel.
Akkor olyan széles látókörű, mély műveltségű, a viselkedéskultúrát nemzedékek óta a génjeiben hordozó embert lehet csak elfogadni a mások szolgálatában, aki a személyiségében mutatkozó torzulást képes kompenzálni az őt körülvevő emberek kiválasztásával, emberhez méltó gesztusokkal, az életjelenségek ismeretével és megértésével…
Ha valaki 50 éves korában is az udvaron keresi a gyereket, abban az udvar mély nyomokat hagyott.
Mélyebbeket, mint bármi más.