A lovasok leugrottak, a lovászok nagy marék szalmákat szakítottak ki a kazlakból, és nekiálltak csutakolni, és már hozták a következő gruppot, köztük Kamarást, az évjárat legnagyobbra tartott csődörét. Kamarás lógatta a fejét, nagyokat pislogott, félig még aludt. Zvoray odament hozzá, átkarolta a ló fejét.
- Bubi, ne aludj, engem tesznek felelőssé, amiért te mindig alszol, azt mondják, ez azért van, mert én mindent megengedek neked. Pedig ez nem igaz, ezt csak mi ketten tudjuk, mert szivarozni például nem engedlek, pedig tudom, hogy nagyon szeretnél.
A ló fölemelte a fejét, a füleit Zvoray felé fordította, és egy halk, mély dörmögéssel tudatta, hogy mindig nagyon örül, ha láthatja.”
Tényleg Kamarás nyerte az 1941. évi Magyar Derbyt. Őt sajnos nem ismertem (képet sem tudok mutatni róla), de a tulajdonosát, Zboray Lászlót annál inkább, ő még a 70-es években is megbecsült vendége volt a szocialista lóversenypályának. Az akkori igazgató, dr. Fehér Dezső finom úri hangulatot teremtett a galoppon, aki még élt az „ántivilágból”, az legalább egyszer, a Derby napján megjelent a tribünön (Fehér Dezső különben a nagypapám versenylovainál volt kezdő állatorvos).
Zboraytól tudom, Kamarás hihetetlenül nyugodtan, már-már egykedvűen viselkedett, nem is lehetett ebből a meditatív hangulatból kizökkenteni. A leírás persze így sem lehetne igazán autentikus, mondom, nem ismertem, egy hozzá hasonló karakter viszont állt a pályán, akit egyéves korától a legközelebbi barátomnak tudhattam, a regényben az ő jellemvonásait kevertem Kamaráséival. Pioneernak hívták, csodaszép sötétpej csődör volt, amikor bementem hozzá, a vállamhoz tette a homlokát, úgy beszélgettünk, főképp hajnalban, munka előtt, így kíméletesen ébresztettem, a lovászoknak ilyesmi nincs a munkaköri leírásában. Versenynap reggelén, ha be volt nevezve, Pioneert nem kellett ébreszteni, ebben is hasonlított Kamarásra. Ne kérdezzék, honnan tudta, mikor fut, mert fogalmam sincs. Tény, hogy a telivérnél intelligensebb élőlény alig van a földön (az emberek legnagyobb része nem tartozik az „alig” kategóriába), de ez így is érthetetlen. Élénk lett és érdeklődő, mindent tudni akart, forgatta a füleit, egészen addig, amíg föl nem nyergelték. Akkor megint lelógatta a fejét, és unottan sétált körbe a jártatóban. Beállt a startboxba, az indítás pillanatában elugrott, ahogy kell, de nem voltak saját elképzelései a verseny lefolyását illetően, mint például Iminek, Imperiál apjának. Imi nem tűrt maga előtt lovat, minden versenyét a starttól a célig vezetve nyerte, egyet kivéve, de ez már egy másik történet. Pioneer azt tette, amit kértek tőle. Ha a zsoké várásra lovagolta, akkor ő meghúzódott a mezőny végén, ha elengedték, megindult és úgy ment el a mezőny mellett, mintha a többiek megálltak volna. Előfordult, hogy a lovas tempóérzéke nem működött, láttam a távcsövemen, hogy Pioneer fülei hátrafordulnak, azaz szól, ideje volna sebességet váltani, de nem történt semmi, a zsoké csak ült és várt – kérem, mondta magában Pioneer, én ráérek. Így vesztette el például a Ménesek Nagydíját egy Peleid nevű lóval szemben. Pioneer tudta magáról, hogy mindenkinél jobb, nem kényszerült ő arra, hogy folyton bizonyítson, ha nem akarnak nyerni vele, hát akkor hagyjuk az egészet a fenébe, neki aztán tényleg nem fontos.
Egy reggeli munkát láthatnak, sajnos a pesti gyepről nem találtam felvételt, de lényegében ez is olyan. Olyan ez mindenhol a világon.