Kossuth még él

Azt mondta Nádasdy Ádám a vele készült interjúban, hogy csalódott. Hogy kiben?

„A magyarokban. Azt hittem, tökösebbek. Hogy nagyobb a pofájuk. Azt hittem, hogy kurucabbak - de nem. Labanc az egész banda, láthatóan… Nézze meg, mi történt 1867-ben: a magyarok elkezdtek kezet csókolni Ferenc Jóskának. Alig húsz évvel a forradalom után. Kossuth még élt.”
                                                        (Népszabadság, 2014. augusztus 11.)

A bulvárlapba való jópofizás egyszerűen csak ízléstelen, a „fordítói” munkásságáról vallott nézetei még elkeserítők is, egy tizennégy éves gyerekről elgondolkodnék, nem kellene-e gyógypedagógiai megfigyelésre utalni, ha egy kézigránáttal kapcsolatban hasonló nézeteket vall, mint a szóban forgó egyetemi tanár – de ezekért nem szólnék, persze kártékony és szennyezi a szellemi környezetet, még sincs mit tenni, eddig is ezt tette, ezentúl is ezt fogja tenni, reménykedem, hogy az irodalomról és nyelvészetről való nézetei kevéssé fertőzők, egészséges fiatal emberek hamar kiheverik.

A fenti idézet hozott ki a sodromból. Egy jó házból való, érettségizett úrifiú nem lehet ilyen elkeserítően tájékozatlan és ebből fakadóan ennyire felelőtlen.

Ha Dante újrafordítása helyett olykor olvasna, talán észrevenné, hogy a magyar történelemszemlélet és történelemírás hogyan betegítette meg ezt az országot, akkor talán jutna energiája arra, hogy legalább elgondolkozzék, a nagypofájú tökös kurucok juttattak el minket a 21. századra a lehető legszánalmasabb státuszba: egyszerűen nevetségesek lettünk. Egy peckes stadionépítő éhezteti gyerekek százezreit, „építi” a munkaalapú társadalmat, és mi tíz millióan nézzük, egy szellemi sötétségben tartott népnek a legsötétebb hányada még lelkesedik is érte. Nem azért, mert labanc (hehe), hanem mert tudatlan. Nem kis részben azért, mert például egy jó házból való, érettségizett úrifiú is a sötétséget mélyíti az aranypofa kiszólásaival, a felületességével, a készen kapott sztereotípiáival, pedig a papájától származik az a zseniális mondat egy dal előadását illetően, hogy „na látja, így kell ezt… vagy másképp”.

Kossuth még élt? Tényleg? És az mit jelent? Hogy mindenkinek össze kellett volna kapnia magát, mielőtt bármit cselekszik, és meg kellett volna kérdezni őt? Ez a Deák itt ostoba tárgyalásokat folytatott, csak úgy, a saját szakállára, ahelyett, hogy megkérdezte volna azt az embert, aki 1849-ben meglépett az államkincstár maradékával, sorsára hagyva a tisztjeit és legfőképpen azokat a milliókat, akiket belevitt a magyar történelem legnagyobb és legértelmetlenebb népirtásába mondván, szabadságharcot vívnak? És ha már valakinek olyan a gusztusa, hogy éppen egy tömeggyilkostól akar tanácsot kérni, ezt hogyan kellett volna tennie? Kossuth Lajos úgy iszkolt el innen, hogy azt sem lehetett tudni pontosan, éppen hol bujkál a lánglelkű hős szabadságharcos.

Kossuth még élt, és a magyarok elkezdtek kezet csókolni Ferenc Jóskának? Eltekintve attól, hogy senki sem csókolt kezet, mit kellett volna tenni? Követni Kossuthot valahol messze, a fal mellett osonva? Esetleg megpróbálni, ki lehet-e még irtani néhány százezer embert úgy, hogy nekivezényeljük őket a korabeli Európa két legnagyobb és legerősebb hadseregének? Tökös, nagypofájú kurucokkal ezt talán meg lehetett volna tenni még egyszer, de csak kicsit gondolkodni képes, valamennyire tanult emberekkel bizonyosan nem. Ebben különben nincs változás, a szellemi sötétség fenntartásában sokan jeleskednek, a stadionépítő szabadságharcos egyik legkiválóbb csatlósával, Nádasdy tanár úrral az élen.

A világ rossz dolgai között legrosszabb a tudatlanság, ezt már Szókratész óta tudjuk, nálam közvetlenül ezután jön a tehetetlenség. A tudatlanság okozta tehetetlenség meg a kettőnek a második hatványa. Ha ez a kettő együtt 166 éve nyom agyon egy egész országot, az hatvánnyal ki sem fejezhető.

(innen jórészt két korábbi írásomból teszek ide részleteket)

Tudom, hiába elemezgetek, nem jutok vele sehová, de mindig újra megpróbálom. Az egyik kérdés az, ki kezdte ezt az átkozott Kossuth-kultuszt, és főképpen miért. Nem ő, az bizonyos, ő nem volt abban a helyzetben, hogy tovább fényezze magát, miután meglépett az államkincstárral, és messziről hazaárulózott.

Az ellenfelei közül egyedül Kölcsey nem élt már (ő 38-ban meghalt), a többiek, Széchenyi, Deák, Eötvös, Szemere… na itt egy pillanatra álljunk meg.

Egy korábbi írásomban azt merészeltem állítani, ennek az országnak a népe akkor kapja meg az esélyt arra, hogy melldöngető vesztesből emberi életre képes nemzet legyen, amikor az utolsó közterületi táblát is lecserélik, amin Kossuth Lajos neve van.

Vagyis azon a napon, amikor hajlandó lesz értékén kezelni a saját történelmét, hajlandó véget vetni a magyarság kóros öncsalásának és folyamatos hazudozásának és ezáltal végre körülnézhet a világban, hogy ott elhelyezkedjen. Elmondtam, Kossuth hogyan vitte bele az országot egy teljesen értelmetlen és ostoba tömegmészárlásba, amit szabadságharcnak nevezett és neveztetett, ahelyett, hogy hallgatott volna azokra, akik a március 15-i események tárgyalásos folytatását tartották jónak, szükségesnek, okosnak. És hogyan lógott meg a felelősség elől, sorsára hagyva kormányt, tiszteket és azt a népet, amivel förtelmesen tele volt a szája egész nyilvános működése alatt, és amely népnek azt üzente 1849 nyarán, mielőtt lelécelt volna, hogy gyújtsák fel a házaikat. Azt állítottam, hogy a magyar történelem legborzalmasabb figurái között is legelöl áll Kossuth Lajos, akinél több kárt senki nem okozott Magyarországnak, nem kis részben azzal a hazugsághalmazzal, ami az őt övező kultusz által teszi lehetetlenné az önismeretet 166 éve, és amivel kenterbe veri Horthyt is, Rákosit is, elsősorban azért, mert ezeknek a figuráknak a regnálását nem kis részben az ő szabadságharca tette lehetővé.

Vissza Szemeréhez. Rövid frissítés a történelmi ismereteken: az ő kormánya próbálta helyrehozni, amit Kossuth korábban végzetesen elrontott az ostoba nagyképűsködésével – az 1848-as áprilisi törvényekben leírt jobbágy felszabadításnak érvényt szerzett, és életbe léptette az ugyancsak az áprilisi törvényekben már megjelent, de végre nem hajtott nemzetiségi törvényt. Azaz éppen azzal a két törvénnyel próbált valamit rendbe hozni, aminek a fumigálásával Kossuth belerángathatta az országot egy kilátástalan harcba 1848 szeptemberében, fél évvel azután, hogy március 15. megteremtette a lehetőséget egy élhető ország felépítésére. Aztán Szemere néhány nappal később elment megalázkodni az orosz fővezérhez, menteni a menthetetlent, hiába ment, akkor már késő volt. De egész hátralévő életében azért küzdött, hogy megértesse a néppel, mekkora károkat okozott Kossuth. Hiába. Szemere Bertalan a kiegyezést még megérte, de már nem értette, mi történik, az idegei nem bírták tovább.

A kiegyezésről azt szokták mondani, nem lett volna az 1848-49-es szabadságharc nélkül.

Igaz. Nem kellett volna ugyanis 18 évet várni rá, ha nincs az izgága, köztörvényes bűnöző monoki ügyvéd, akit hiába próbáltak féken tartani a legfényesebb elmék, hogy hagyja abba a bomolást, ne akarjon kormányzó, azaz teljhatalmú diktátor lenni, fog ez menni nélküle is, sőt Széchenyi, Deák és Szemere azt mondta, csak nélküle.

Végre hosszas tárgyalások után (Magyarország számára kivételesen kedvező módon alakuló történelmi háttérrel, és a legkevésbé sem kézcsókkal) eljutott oda Deák, hogy megkösse egész históriánk legértelmesebb szerződését, és akkor, május 22-én Kossuth Lajos levelet írt Párizsból. Az úgynevezett Cassandra-levélnél arcátlanabb, hogy ne mondjam gusztustalanabb megnyilvánulása aligha volt bármilyen politikus figurának.

„Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól, és lemond oly módon, lemond, magát oly politikának eszközeül szegődtetve, mely szomszédainkat úgy nyugat, mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti, s szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambícióknak céltáblául tűzi ki.

... én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem avégett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak... Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!

Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!

Melyek Magyarország legbecsesebb állami jogai, a jóisten szentséges szerelmére? A Haynau-féle vagy az úgynevezett Bach-korszak állami jogait félti Kossuth Lajos? A Deák által aláírt kiegyezés „szomszédainkat úgy nyugat, mint kelet felé ellenségeinkké teszi”? Tényleg? Nem 1848. szeptember 11-én méltóztatott a kormányzó úr ellenségeinkké tenni a szomszédainkat? A kiegyezés „a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti” – ezért tetszik most aggódni? Nem akkor kellett volna, amikor pénzügyminiszterként kéretlenül, Batthyány miniszterelnök felhatalmazása nélkül kardot tetszett rántani a horvát küldöttségre, mondván, ez itt Magyarország és az a magyaroké?

„Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere! Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!” Ez az egész Cassandra-levél arcátlanságából is kirívó aljasság már érthetetlen is. Ez az ember (mármint Kossuth Lajos) olyan elképesztően buta lett volna, hogy nem tudta, ő vezette Magyarországot oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztották? Vagy csak annyira gerinctelen, hogy támadja azt az embert, aki 18 éven át próbálta rendbe hozni a dúlást, ami emberek százezreinek életét követelte, romba döntötte és gyarmati sorba taszította az országot – és amiért egy személyben ő, Kossuth Lajos a felelős?

A levelet két újság is közölte. Nem akarok most azzal foglalkozni, milyen károkat okozott ez a közlés, mint ahogyan azzal sem, mi mindent tett még Kossuth azért, hogy Magyarország 50 évi viszonylagos nyugalom után eljusson az első világháborúig, majd Trianonig – egyszerűen azért, mert most nem erről van szó. Hanem arról, miért nem képes a magyar nép eltörölni a Kossuth-kultuszt, miért nem képes a hivatalos történetírás legalább arra, hogy mindenfajta értékelés nélkül pusztán a tényeket közölje, a megfelelő sorrendben.

A kérdésre adott válaszhoz egy újabb kérdéssel jutunk el. Mi változott a bukás után? A „szabadságharc” bukása után. Most nem az a kérdés, rosszabbak lettek-e az életkörülmények, a jogrendszer, a gazdaság, persze, hogy rosszabbak lettek. Hanem az a kérdés, hogy miképpen változott az egyszerű ember, a szabadságharcosnak nevezett nép tudatállapota.

A szellemi színvonal semmit sem emelkedett, erre egyszerűen nem volt idő, akkor sem történt volna semmi, ha március 15. megy tovább azon az úton, amin elindult, és nem rombol szét mindent a „szabadságharc”. Megváltozott viszont az elnyomott nép elnyomatásának minősége: egy vesztes harc „hősévé” vált. Bemesélték neki, hogy ő a szabadságért harcolt, de a túlerő miatt elbukott, pedig hej milyen szabadságszerető volt ő mindig is, és most ezt be is bizonyította, mert nekiment Habsburgnak, muszkának, ezentúl ő – mármint a nép – a legnagyszerűbb sokaság ezen az egész világon. Mert ő szabadságot szerető, csak elnyomják. A magyar a legkiválóbb a Földön, senki nem ér fel hozzá, csak mások elnyomják. Éppen azért nyomják el különben, mert a legkiválóbb a Földön, és ezt a mások féltékenysége nem tűri, mert hiába szeretnének azok a mások is ilyen kiválók lenni, nem megy nekik. Hogy akkor hogyan képesek ezek az alantasok egy ilyen kiválót elnyomni, az a kérdés 166 éve nem merül fel.

Mert ugye nem kell mondanom, ez 166 éve nem változott. Csak el kell bődülni, hogy mi mekkora nagy szabadságharcot folytatunk, és a magyarság amúgy is méreten felüli keble szétfeszül a dagadástól. Ez Kossuth Lajos öröksége.

Fogalmunk sincs jogrendről, gazdaságról, társadalmi szerződésről. Szabadságharcot vívunk 166 éve, abban a biztos tudatban, hogy Magyarországot a poklok kapui sem tudják megdönteni.

Ezt lehet mondani, erre van zsigeri válaszunk. Értelmes nincs. 1848. szeptember 11-én a lehetősége is elveszett annak, hogy ez a nép legalább egy értelmes kérdést legyen képes föltenni, ezen a kiegyezés sem tudott változtatni, a hős 48-as honvéd nimbusza megmaradt, az ország lakossága közfelkiáltással szavazta be magát a világháborúba. Azt képzelte, majd most revansot vesz mindenért.

Az úgynevezett jobboldal megbocsáthatatlan bűne az, hogy 166 éve fenntartja a revansvágyat. Az első világháború után a másodikba is belevitték a hős 48-as honvédeket, és ez a mostani falusi futballista is ezzel operál, anélkül, hogy tudná, mit tesz. Zsigerből, ösztönösen lázítja a büszke magyart, április 6-án ezzel nyert a választásokon, ezzel a 166 éves 48-as honvédmentalitással.

Kossuth Lajosnak még a példaképnél is butább, szabadságharcos örököse. A Nádasdy Ádámhoz hasonló, jó házból való zsúrfiúk igazán hatásos segítségével.