A csodáról

Néhány évvel ezelőtt írtam valamit, ami a 18. század utolsó harmadában játszódik, most a kezembe került, belenéztem. Azt mondja az egyik szereplő, hogy most olvasta egy Goethe nevű fiatal író regényét, aztán hivatkozik Voltaire legújabb írására, idéz valamit Rousseau-tól…

Montesquieu, Diderot, Prévost, Choderlos de Laclos, Beaumarchais.

Swift, Burns, Fielding, aztán Schiller, Leibnitz, Kant, Lessing.

Bach, Haydn, Mozart, Beethoven.

Micsoda élet lehetett, milyen szellemi izgalmak.

Az elmúlt félévszázadban (hogy pontos legyek, Ottlik óta) született egy, azaz egy darab, igazi szellemi izgalmat kiváltani képes mű itt Magyarországon, Borbély Szilárd könyve, a Nincstelenek. Ha szétnézek Európában, ott sem látok semmit, amire felkaptam volna a fejem, bár lehet, hogy valami elkerülte a figyelmemet. Amerikában volt Salinger. Néhány film, a Kopár sziget, a Hirosima, a Mater Johanna, a Szindbád, esetleg a Sámson, ennyi, azóta már film sincs.

Ha olyan szigorú vagyok, amilyen 16-18 éves koromban voltam, mostanában hajlok rá, hogy az akkori mércémet alkalmazzam.

Nem az a baj, hogy a többi színvonaltalan dögunalom, hogy a kereskedők gyűrik maguk alá és fojtják meg az emberiséget, lassan kiszorítva a szuflát mindenkiből, hanem hogy az irodalom és a zene hiányának nyomán keletkezett űrbe törvényszerűen be kellett nyomulnia valaminek – és ez nem a várható rothadás, nem az enyészet, nem a fekélyes élő szervezet, nem a málló anyag, hanem ami a felsoroltaknál sokkal rosszabb, áporodottabb és büdösebb, ez a politika.

Ebben a hazai förtelemben földöntúli, isteni csodának tartottam a Nincsteleneket. Borbély Szilárd öngyilkos lett, több csodára nincs esély.

Ha belegondolok, így természetes.

Egy kártékony alakra

„Egykori évfolyamtársa nyílt levélben válaszolt Kulka Jánosnak, aki korábban Kerényi Imre ’buzilobbizós’ kijelentése kapcsán fejtette ki véleményét. Bognár Zsolt megvédi Kerényi álláspontját.”

Az első kérdés az lehetne, miért „válaszol” nyílt levélben az egykori évfolyamtárs, válaszolni az szokott, akit kérdeztek, de hát ezt a tudósítás szerkesztője írta, a magyar sajtó jelesnél jelesebb képviselőitől már régen nem várható el, hogy legalább szabatosan fogalmazzanak.

Nyomban ezután felmerülhetne a kérdés, hogy ki a fene kérdezte az egykori évfolyamtársat, és a kérdés valamelyest még jogos is lehetne, a sokévszázados közmegegyezés szerint az újságíróé az a foglalkozás, ami magától értetődően alapul a neki föltett kérdéseken: a fogyasztó a standnál kifizetett pénzével igazolja, hogy választ vár. Mindenki más csak kotyog, és az most mindegy, értelmes és hasznos dolgokat ír vagy marhaságokat.

De voltaképpen egyetlen adekvát kérdés van, ami minden árnyalás nélkül fölteendő: ki az a Bognár Zsolt?

Még valami. Napok óta többször ülök a gép elé, hogy leírjak néhány mondatot erről az egykori évfolyamtárs által megvédett figuráról. Hogy szóljon már neki valaki, a látens homoszexualitás bizonyára nagy teher. Ha valaki bűnnek tekinti, még nehezebben viseli, hogy igazából mindig is a saját neméhez vonzódott, meg ilyesmiket akartam volna mondani, hogy fogja már be valaki a száját, ne a nyilvánosság előtt küzdjön a saját, önmaga által ferdének minősített hajlamaival.

Nem írtam le, mert én mindig úgy voltam vele, hogy a szépről szívesebben beszélek, mint a gusztustalanról.

De most áthívott a feleségem a saját gépe elé, ő fészbukozik, mutatott egy írást. Rácz Károly (Terry Black) tette közzé.

Ez az írás önmagában nem bizonyíték, önmagában nem fogadná el egyetlen bíróság sem.

De ha ezek a tényként közölt események egy olyan alakról szólnak, akinek a dörgölődzései, köpönyegforgatásai és egyéb, hajlékony jellemre utaló megnyilvánulásai a nagyközönség előtt zajlottak, akkor minden bíróság mérlegelne, és nagy valószínűséggel úgy döntene, hogy Rácz Károly állításait valóságosnak kell elfogadnia.

Nem finom dolgok ezek. Persze mitől volnának azok? Miféléket fogadhat szolgálatába egy hajlékony jellemű köpönyegforgató?

Lányok és zene

Tobzódást kínálok esztétikai örömökben. Nem nagyság szerint írom le őket, a sorrendet egyéni ízlés alakítja.

A koncert helyszíne egy erdő, valahol Berlinben (úgy tudom, a világ nagyvárosai közül Berlinben van a legnagyobb területű erdő és víz, ezeknek az erdőknek az egyikében építették fel a Waldbühnét). A németek már megint kitaláltak valamit. Egy zongora az erdő közepén. Körülötte kerti székeken a közönség.

Aztán ott van két lány. Azt hiszem, a szó klasszikus értelmében egyik sem szép. Csak éppen gyönyörűek. Attól-e, hogy zongoráznak, nem tudom. Akkor is gyönyörűnek látnám-e őket, ha padlót súrolnának? Most már biztosan, már tehetnének bármit, mindörökre gyönyörűek maradnának, de ha először padlót súrolva látom meg őket, és senki sem szól, hogy zongoráznak is, méghozzá így… Martha Argerich az más. Ő nagyon szép volt fiatalon, zongora nélkül is. Hagyjuk ezeket a nehéz filozófiai tételeket, az itt következő felvételen két gyönyörű lány zongorázik, a Bunyatisvili-nővérek. Katya Bunyatisvili jónéhány éve a legnagyobbak között ismert, végig koncertezte a világot, pedig még csak 27 éves, annak a társaságnak a tagja, ahol már nincs rangsor, nem lehet megállapítani, ki a jobb, nem leírható „a világ öt legjobb zongoristája”, mert van még tizenöt olyan, akinek ebben az ötben van a helye. Azt viszont nem tudtam, hogy Katya Bunyatisvilinek van egy nővére. Az önök kedvéért hosszas keresgélés árán sikerült kiderítenem, hogy Gvanca a húga vagy a nénje Katyának (ugye nem kell mondanom, a „nővér” nem jelöl korkülönbséget, a nővér csak azt jelenti, a testvér neme nő, mint ahogyan a „fivér” is csak a hímnemű testvér, az öcs vagy a báty jelenti a fiatalabbat vagy idősebbet – meg kellene becsülni a magyar nyelvnek ezt az egyedüli képességét a kultúrnyelvek között, miszerint külön szava van arra, hogy a „nővér” vagy a „fivér” fiatalabb vagy idősebb: hogy valaki a húga vagy a nénje a testvérének, illetve az öccse vagy a bátyja, nem kellene „nővérré” sorvasztani a nénjét; valakinek a nagynénje például egyelőre még nem a nagynővére). A nyelvi kitérő után közlöm az eredményt, Gvanca az idősebb, azaz Katya nénje. (Még egy nyelvi kitérőt engedjenek meg. A két nővér nevét mindenhol – a magyar portálokon is – Buniatishvilinek látják, Khatia az egyik lány, Gvantsa a másik. A grúz írás, a kartuli damcerloba, lévén a grúz a kaukázusi nyelvcsaládhoz tartozó kartvéli nyelv, a közös ősnek tekintett görögből alakított hangírásos formát tart a jelen pillanatig, azaz nem az Európában honos latin betűs írásmódot használja. Ebbe most jobban nem mélyednék bele, sebezhetőnek érzem magam, pedig a hajdani doktori disszertációmban előkelő mértékben szerepeltek a kaukázusi nyelvek a szláv nyelvekkel való összehasonlításban, ez akkor politikai tettnek számított, de részint a fene emlékszik 50 évvel ezelőtti dolgozatokra, részint nincs időm újra foglalkozni ezekkel a stúdiumokkal. Kedvem volna, időm nincs. Lényeg az, hogy a grúz írás nem latin betűs, akkor pedig azt a szabályt kell alkalmazni, ami alól nincs kivétel: az illető nyelv kiejtésének megfelelő magyar írásmód kötelező. Nem az angol, a magyar.)

Miután tőlem (magamnak is) szokatlan módon így kimagyarkodtam magam, jöjjön az esztétikai tobzódás következő eleme: a mű, Astor Piazzolla örökzöldje, a Libertango. Minden muzsikusnak ott van a ráadás-repertoárjában, akár hangszeres művész, akár karmester. Ha jól tudom, Gidon Kremer és Daniel Barenboim vezette be a koncertprogramokba (utóbbi mint honfitárs is, Barenboim Buenos Aires-ben született), ma már egyenesen sikk Piazzollát játszani, csak az eltartott kisujjú „muzsikus arisztokrata”, azaz a rossz ízlésű sznob veti meg a „tangóharmonikás” zeneszerzőt. A két Bunyatisvili lány az egyik négykezes variációt játssza, szerintem tökéletesen.

Tavaly adtak koncertet a párizsi Salle Pleyelben, ott játszották el Bach kétzongorás versenyművét – újabb tobzódás. (Amíg a 3. tételt hallgattam, az jutott eszembe, hogy semmi különöset nem találtam soha Jacques Loussier fölfedezésében, miszerint Bach zenéje tiszta jazz, legföljebb azon csodálkozom, hogy a jazztörténet a mai napig nincs tisztában a ténnyel: az első nagy jazzmuzsikust úgy hívták: Johann Sebastian Bach. Valószínűleg az ő hatására szerezte kiváló jazzörökzöldjeit a zseniális kortárs, Jean-Philippe Rameau is).

Végül a Gyönyörök Kertje – egy Brahms-tánc négykezes előadásban. Ezúttal első pillantásra csak a fiatalabbik Bunyatisvili lány, Katya és egy másik csodája a teremtésnek, Judzsa Vang. Aki Lang Langgal, a férfi kínai zsenivel együtt igazolja a tételt, mekkora marhaság kikiáltani a szentenciát, igazán autentikus előadás csak azonos nemzetiségű előadótól várható. Ajánlom figyelmükbe Lang Lang Liszt és Bartók felvételeit vagy Judzsa Vang Prokofjev előadásait. Különben azért mondtam, hogy „első pillantásra”, mert ha alaposabban nézik ezt a zenét, egyszercsak fölfedezik a másik Bunyatisvili lányt is – ő lapoz.

Ne tessék azt hinni, hogy ez valami megalázó szolgamunka. Ez kölcsönös megbecsülésen és bizalmon alapuló szolgáltatás, egy fesztiválfelvételen például Renaud Capuçon, az egyik legkiválóbb hegedűművész lapoz Katya Bunyatisvilinek és Nicholas Angelich-nek – egyben finom humorforrással is szolgálva a közönségnek (tessék végignézni a tapsot). Életem egyik szép emlékeként őrzöm azt a megtiszteltetést, hogy a Rádió 6-os stúdiójában egy Pisztráng-ötös felvételen én lapozhattam Vásáry Tamásnak.

Nagykuratórium

Bizonyos okból a 13-14. századi történelemmel foglalkozom. Olvasom, hogy IV. Orbán pápa előrelátó pápa volt: mielőtt meghalt, több tucat francia bíborost nevezett ki, így a konklávé nagyon gyorsan arra a következtetésre jutott, hogy célszerű ismét egy franciabarát pápát választani IV. Kelemen személyében, aki hamar nyilvánvalóvá tette, hogy mindenben folytatja elődje egyházpolitikáját.

A Magyar Rádió elnökének kiválasztásában a 2000-es évek elején döntő szerepe volt az úgynevezett nagykuratóriumnak, azaz a „civil” szervezetek által küldött kuratóriumi tagoknak. Mindenki tudta, mennyire „civilek” ezek a szervezetek, természetesen pártkatonákból álltak. Nem volt mindegy, melyik oldal szerzi meg a Magyar Rádiót.

Kértek tőlem tanácsot többen is, mit lehet tenni. Mondtam, a Fidesz toborozza a „civileket”, ha akarnak valamit keresni a Rádió tájékán, ebben kell jobbnak lenni. A tanácsot kérők legyintettek.

A Fidesz akkor megszerezte a Magyar Rádiót, nyolcévi szocialista kormányzás idején is az övék volt, azóta is az. Az úgynevezett nagykuratórium tagjai 90%-ban a Fidesz tenyeréből ettek. A szocialisták azóta is néznek csodálkozva.

IV. Orbán pápa 1260-ban látott hozzá a szervezéshez, nem akarta, hogy a pápaság „idegenek” kezébe jusson, 1264-ben halt meg. Ő már akkor tudta, miért fontos, hogy a konklávé, azaz a nagykuratórium az övé legyen.

840 évvel később egy MSZP nevű csoportosulás hasonló helyzetben tátotta a száját. Pedig nem is nekik kellett volna kitalálni, mi a teendőjük, volt, aki szólt nekik.

Azóta is csak csodálkoznak.

Elmarasztalás

Többször el kellett olvasnom a tudósítást, ami arról szólt, hogy a Nemzeti Választási Bizottság elmarasztalta az ATV-t, amiért nem szerepeltette a magyarországi náci pártot a műsorában.

Tessék szíves lenni megmondani nekem, mi a fene köze van a Nemzeti Választási Bizottságnak ahhoz, milyen műsor megy egy televízióban (legyen az akár az úgynevezett „közszolgálati” azaz az adófizetők pénzén üzemelő televízió)?

Az elmebeteg, hatalmi tébolyban szenvedő politikusok „médiatörvényéről” jónéhányszor hánytam már falra a borsót, de annak létével együtt sem tudtam elképzelni, hogy egy Nemzeti Választási Bizottság nevű gittegylet is veheti magának a bátorságot, hogy „elmarasztaljon”.

De az igazán elképesztő nem is ez, hanem az arcátlanságnak az a megnyilvánulása, amire a legvadabb diktatúrákban sincs példa: számon kérni valamit, ami nincs a műsorban. Mert a legegészségesebb társadalomban is előfordulhat, hogy egy elhangzott műsorrészt valaki sérelmesnek talál, és még az is lehet, hogy emiatt feljelentést tesz az egyetlen autentikus fórumon, az ügyészségen. De – engedelmet kérek finomlelkű hölgyolvasóimtól – belepofázni egy televízió műsorszerkesztésébe, hogy minek kell lennie a műsorban, ilyet még a legöregebb despoták sem hallottak.

Szóljon valaki, hogy április 20-án volt Hitler születésnapja. Szerintem erről sem volt műsor az ATV-ben.