A Kossuth-örökségről

Elég régen és elég intenzíven foglalkoztat ez a Kossuth-ügy, hogy (legalább) még egyszer beszéljek róla. A világ rossz dolgai között legrosszabb a tudatlanság, ezt már Szókratész óta tudjuk, nálam közvetlenül ezután jön a tehetetlenség. A tudatlanság okozta tehetetlenség meg a kettőnek a második hatványa. Ha ez a kettő együtt 166 éve nyom agyon egy egész országot, az hatvánnyal ki sem fejezhető.

Tudom, hiába elemezgetek, nem jutok vele sehová, de mindig újra megpróbálom. Az egyik kérdés az, ki kezdte ezt az átkozott Kossuth-kultuszt, és főképpen miért. Nem ő, az bizonyos, ő nem volt abban a helyzetben, hogy tovább fényezze magát, miután meglépett az államkincstárral, és messziről hazaárulózott.

Az ellenfelei közül egyedül Kölcsey nem élt már (ő 38-ban meghalt), a többiek, Széchenyi, Deák, Eötvös, Szemere… na itt egy pillanatra álljunk meg.

Mielőtt tovább mondanám, kénytelen vagyok valamennyit visszaidézni a múlt novemberi szövegemből, hogy azok számára is érthető legyen, miről beszélek, akik azt nem olvasták (Jóreggelt Európa, 2013. november 29. Számtan 2.). Azt merészeltem állítani, ennek az országnak a népe akkor kapja meg az esélyt arra, hogy melldöngető vesztesből emberi életre képes nemzet legyen, amikor az utolsó közterületi táblát is lecserélik, amin Kossuth Lajos neve van.

Vagyis azon a napon, amikor hajlandó lesz értékén kezelni a saját történelmét, hajlandó véget vetni a magyarság kóros öncsalásának és folyamatos hazudozásának és ezáltal végre körülnézhet a világban, hogy ott elhelyezkedjen. Elmondtam, Kossuth hogyan vitte bele az országot egy teljesen értelmetlen és ostoba tömegmészárlásba, amit szabadságharcnak nevezett és neveztetett, ahelyett, hogy hallgatott volna azokra, akik a március 15-i események tárgyalásos folytatását tartották jónak, szükségesnek, okosnak. És hogyan lógott meg a felelősség elől, sorsára hagyva kormányt, tiszteket és azt a népet, amivel förtelmesen tele volt a szája egész nyilvános működése alatt, és amely népnek azt üzente 1849 nyarán, mielőtt lelécelt volna, hogy gyújtsák fel a házaikat. Azt állítottam, hogy a magyar történelem legborzalmasabb figurái között is legelöl áll Kossuth Lajos, akinél több kárt senki nem okozott Magyarországnak, nem kis részben azzal a hazugsághalmazzal, ami az őt övező kultusz által teszi lehetetlenné az önismeretet 166 éve, és amivel kenterbe veri Horthyt is, Rákosit is, elsősorban azért, mert ezeknek a figuráknak a létét nem kis részben az ő szabadságharca tette lehetővé.

Vissza Szemeréhez. Rövid frissítés a történelmi ismereteken: az ő kormánya próbálta helyrehozni, amit Kossuth korábban végzetesen elrontott az ostoba nagyképűsködésével – az 1848-as áprilisi törvényekben leírt jobbágy felszabadításnak érvényt szerzett, és életbe léptette az ugyancsak az áprilisi törvényekben már megjelent, de végre nem hajtott nemzetiségi törvényt. Azaz éppen azzal a két törvénnyel próbált valamit rendbe hozni, aminek a fumigálásával Kossuth belerángathatta az országot egy kilátástalan harcba 1848 szeptemberében, fél évvel azután, hogy március 15. megteremtette a lehetőséget egy élhető ország felépítésére. Aztán Szemere néhány nappal később elment megalázkodni az orosz fővezérhez, menteni a menthetetlent, hiába ment, akkor már késő volt. De egész hátralévő életében azért küzdött, hogy megértesse a néppel, mekkora károkat okozott Kossuth. Hiába. Szemere Bertalan a kiegyezést még megérte, de már nem értette, mi történik, az idegei nem bírták tovább.

A kiegyezésről azt szokták mondani, nem lett volna az 1848-49-es szabadságharc nélkül.

Igaz. Nem kellett volna ugyanis 18 évet várni rá, ha nincs az izgága, köztörvényes bűnöző monoki ügyvéd, akit hiába próbáltak féken tartani a legfényesebb elmék, hogy hagyja abba a bomolást, ne akarjon kormányzó, azaz teljhatalmú diktátor lenni, fog ez menni nélküle is, sőt Széchenyi, Deák és Szemere azt mondta, csak nélküle.

Végre hosszas tárgyalások után (Magyarország számára kivételesen kedvező módon alakuló történelmi háttérrel) eljutott oda Deák, hogy megkösse egész históriánk legértelmesebb szerződését, és akkor, május 22-én Kossuth Lajos levelet írt Párizsból. Az úgynevezett Cassandra-levélnél arcátlanabb, hogy ne mondjam gusztustalanabb megnyilvánulása aligha volt bármilyen politikus figurának.

„Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól, és lemond oly módon, lemond, magát oly politikának eszközeül szegődtetve, mely szomszédainkat úgy nyugat, mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti, s szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambícióknak céltáblául tűzi ki.

... én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem avégett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak... Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!

Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!

Melyek "Magyarország legbecsesebb állami jogai", a jóisten szentséges szerelmére? A Haynau-féle vagy az úgynevezett Bach-korszak állami jogait félti Kossuth Lajos? A Deák által aláírt kiegyezés „szomszédainkat úgy nyugat, mint kelet felé ellenségeinkké teszi”? Tényleg? Nem 1848. szeptember 11-én méltóztatott a kormányzó úr ellenségeinkké tenni a szomszédainkat? A kiegyezés „a nemzetiségi belkérdés kielégítő megoldását, a horvátországgali kiegyezkedést lehetetleníti” – ezért tetszik most aggódni? Nem akkor kellett volna, amikor pénzügyminiszterként kéretlenül, felhatalmazás nélkül kardot tetszett rántani a horvát küldöttségre, mondván, ez itt Magyarország és az a magyaroké?

„Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere! Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!” Ez az egész Cassandra-levél arcátlanságából is kirívó aljasság már érthetetlen is. Ez az ember (mármint Kossuth Lajos) olyan elképesztően buta lett volna, hogy nem tudta, ő vezette Magyarországot oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztották? Vagy csak annyira gerinctelen, hogy támadja azt az embert, aki 18 éven át próbálta rendbe hozni a dúlást, ami emberek százezreinek életét követelte, romba döntötte és gyarmati sorba taszította az országot – és amiért egy személyben ő, Kossuth Lajos a felelős?

A levelet két újság is közölte. Nem akarok most azzal foglalkozni, milyen károkat okozott ez a közlés, mint ahogyan azzal sem, mi mindent tett még Kossuth azért, hogy Magyarország 50 évi viszonylagos nyugalom után eljusson az első világháborúig, majd Trianonig – egyszerűen azért, mert most nem erről van szó. Hanem arról, miért nem képes a magyar nép eltörölni a Kossuth-kultuszt, miért nem képes a hivatalos történetírás legalább arra, hogy mindenfajta értékelés nélkül pusztán a tényeket közölje, a megfelelő sorrendben.

A kérdésre adott válaszhoz egy újabb kérdéssel jutunk el. Mi változott a bukás után? A „szabadságharc” bukása után. Most nem az a kérdés, rosszabbak lettek-e az életkörülmények, a jogrendszer, a gazdaság, persze, hogy rosszabbak lettek. Hanem az a kérdés, hogy miképpen változott az egyszerű ember, a szabadságharcosnak nevezett nép tudatállapota.

A szellemi színvonal semmit sem emelkedett, erre egyszerűen nem volt idő, akkor sem történt volna semmi, ha március 15. megy tovább azon az úton, amin elindult, és nem rombol szét mindent a „szabadságharc”. Megváltozott viszont az elnyomott nép elnyomatásának minősége: egy vesztes harc „hősévé” vált. Bemesélték neki, hogy ő a szabadságért harcolt, de a túlerő miatt elbukott, pedig hej milyen szabadságszerető volt ő mindig is, és most ezt be is bizonyította, mert nekiment Habsburgnak, muszkának, ezentúl ő – mármint a nép – a legnagyszerűbb sokaság ezen az egész világon. Mert ő szabadságot szerető, csak elnyomják. A magyar a legkiválóbb a Földön, senki nem ér fel hozzá, csak mások elnyomják. Éppen azért nyomják el különben, mert a legkiválóbb a Földön, és ezt a mások féltékenysége nem tűri, mert hiába szeretnének azok a mások is ilyen kiválók lenni, nem megy nekik. Hogy akkor hogyan képesek ezek az alantasok egy ilyen kiválót elnyomni, az a kérdés 166 éve nem merül fel.

Mert ugye nem kell mondanom, ez 166 éve nem változott. Csak el kell bődülni, hogy mi mekkora nagy szabadságharcot folytatunk, és a magyarság amúgy is méreten felüli keble szétfeszül a dagadástól. Ez Kossuth Lajos öröksége.

Olvastam tegnap egy remek cikket, N. Kósa Judit írta, idézem a befejezését.

„Egy egészségesebb lelkű Magyarországon ezt nem lehetett volna így végigcsinálni. Ha a rendszerváltást követő kiábrándulás, a másodosztályú európai integráció keltette frusztráció, vagy – őszintén – az ördög tudja, mi nem tesz minket extrém módon szorongóvá, és nem öli ki belőlünk a szolidaritást, talán nem hagyjuk, hogy a Fidesz primitív létfilozófiája eluralkodjék. És ha nem engedjük, hogy kényük-kedvük szerint gyurmázzák országunk jogrendszerét, akkor most azt sem kéne lemondóan néznünk, hogy a demokratikus ellenzék is a has nyelvén megfogalmazott üzenettöredéket lődöz abból a sarokból, ahova beszorították, ahelyett, hogy megfogalmazná a saját értékrendjét. Egy ország tesz most úgy, mintha nem is volnának itt azok a százezrek, sőt milliók, akiknek tényleg nincs idejük kivárni, míg fordul a szerencse.”

Nem tudjuk nem engedni. Fogalmunk sincs jogrendről, gazdaságról, társadalmi szerződésről. Szabadságharcot vívunk 166 éve, abban a biztos tudatban, hogy Magyarországot a poklok kapui sem tudják megdönteni.

Ezt lehet mondani, erre van zsigeri válaszunk. Értelmes nincs. 1848. szeptember 11-én a lehetősége is elveszett annak, hogy ez a nép legalább egy értelmes kérdést legyen képes föltenni, ezen a kiegyezés sem tudott változtatni, a hős 48-as honvéd nimbusza megmaradt, az ország lakossága közfelkiáltással szavazta be magát a világháborúba. Azt képzelte, majd most revansot vesz mindenért.

Az úgynevezett jobboldal megbocsáthatatlan bűne az, hogy 166 éve fenntartja a revansvágyat. Az első világháború után a másodikba is belevitték a hős 48-as honvédeket, és ez a mostani falusi futballista is ezzel operál, anélkül, hogy tudná, mit tesz. Zsigerből, ösztönösen lázítja a büszke magyart, ha április 6-án nyerni fog a választásokon, ezzel a 166 éves 48-as honvédmentalitással fog nyerni.

Kossuth Lajosnak még a példaképnél is butább örököse.

Liberalizmus

Néhány napja egy különben jó újságíró írt egy cikket, amiben megrótta Gyurcsány Ferenc pártját a Hír tévé elküldése miatt. Az illető újságíró nyilván öblös merőkanállal eszi a liberalizmust, ami rendben van, egy ifjú ember legyen liberális egy egész kerület helyett, vagy legyen olyan radikálisan lázadó, aminek a lendületével kisöpri a környezetéből az összes liberálist, én nem bánom, ha egy cikkben indulatos felhangokat találok.

De a bölcs liberalizmustól, a kioktató megengedéstől rosszul leszek. Amikor a szabadelvű felhívja a figyelmet az általa amúgy nem kedvelt ellenfelet megillető szabadságjogokra. Amikor az égre írja a Voltaire-nek tulajdonított mondatot, és onnan olvassa a kioktatandó fejére, mert annyira tetszik neki, mégis csak egy zseniális ember mondta: „Helytelenítem, amit mond, de halálomig fogom védelmezni az ön jogát, hogy véleményét kimondja.”

Van egy rossz hírem, Voltaire ezt nem mondta. Mondhatta volna, a humora, a szarkazmusa bőven elbírna egy ilyen nyilvánvalóan bombasztikusnak szánt mondatot, hogy  felbillentse a kor páncélinges szentenciákat harsogó írástudóit, de nincs nyoma annak, hogy ezt ő mondta volna. Ha pedig nem Voltaire mondta, máris elvész a szarkazmus lehetősége, és abban a pillanatban ez a mondat egyszerűen egy fellengzős magamutogató szenzációéhségéről szól, hogy ugyanis milyen nagyszerű ember az, aki ilyeneket kitalál. Körülbelül olyan, mint aki Gyurcsányt kioktatja a Hír tévé jelenlétének szükségességéről, mondván, mi nem vagyunk olyanok.

Mármint hogy milyenek? Nem vagyunk olyanok, akik képesek különbséget tenni gátlástalan, köztörvényes bűnözők és nagyjából egészséges, ép érzékű emberek között? Úgy fest a dolog, hogy tényleg nem. Vagy érdektelen a distinkció, a gátlástalan bűnözővel pontosan ugyanúgy kell bánni, mint a pozitív erkölcsi mércével mérhető emberrel? Netán az 1990. óta ismert, dermesztő liberalizmussal van dolgunk, ami szerint mindenki egyenlő bánásmódot érdemel, és éljen, valamint virágozzék a mindenekfelett való szólásszabadság, nem teszünk különbséget martalócok és gyenge hajadonok között, a kívül-belül tarfejű, bontatlan hentesáru nálunk egyenlő jogokat élvez egy kedvesnővérrel a szeretetszolgálattól?

Szépen kérem, tessék szíves lenni ezt abbahagyni. Szerte a balliberálisnak csúfolt, eltartott kisujjú médiában. Ha lehet, most rögtön. A macskafogó egy jópofa rajzfilmötlet, elöl bemegy a tömeggyilkos gengszter, hátul kicsusszan az illatos réten virágot szedő bájtömeg, de nekünk nincs ilyen gépünk. Olyanokkal kapcsolatban tetszik úri viselkedést követelni, akik az emberi társas érintkezésnek az alapelemeit sem képesek felfogni, nemhogy alkalmazni. Egy vérben forgó szemekkel hörögve, késsel támadó előembert nem lehet megállítani azzal, hogy várjon egy kicsit, üljünk le, beszéljük meg, önnek nyilván nehéz gyerekkora volt, és szeretethiányban szenved.

Olyan jó volna végre megérteni, Magyarországon nincsenek politikai berendezkedésnek nevezhető viszonyok. Van ugyanis egy formáció, egy képződmény, ami úgyszólván minden jellemzőjében egy vasreszelék halmazra hasonlít, amit magához rántott egy mágnesmag. A vasreszelék egyes szálainak nincs semmiféle önálló tulajdonsága, részei egy összekapaszkodó, a csüngésből a mágnesmag felé igyekvő mozgással leírható tömegnek, ezek egymással felcserélhetők, ennélfogva összetéveszthetők, amint a mágnes valami módon elveszíti a vonzásképességét, például kihúzzák a konnektorból, a vasreszelék széthullik.

Az effajta alkalmi képződményekhez való tartozás könnyen átlátható, rendkívül egyszerű összetevőkből álló egyedek létformája, értelmetlen törekvés őket egyenként lajstromba venni, az odatartozás meghatározó kötésén kívül nincs olyan vonásuk, ami megkülönböztethető volna egy másikétól. Az egyetlen említhető tulajdonságuk egy jellembeli fogyatékosság, ami kiiktatja ösztöneik közül a rossztól való irtózást.

Nincs kedvem összeválogatni és egyenként megnevezni azokat az ismertető jegyeket, amik fölöslegessé, sőt lehetetlenné teszik az emberi párbeszédet a kormánypártnak nevezett konglomerátummal, a folyamatos és szünet nélküli köpönyegforgatás és vele járó hazudozás, az ország felosztása, aminek eredménye a másik oldal megalázása csak néhány apróság a felsorolhatók közül.

Tényleg nem tetszett észrevenni, hogy amit tizenkét éve hirdettek meg betemetni, az nem árok, hanem szakadék? A haszon- és hatalomvágy súlya alatt keletkezett. És ebből a tizenkét évből nyolcat az úgynevezett baloldal töltött kormányon, azaz elvileg ők voltak az erősebbek, ők aztán igazán temethettek volna. Ha hagyják nekik. Ugye nem tetszik azt hinni, hogy ez a szájtáti, tehetségtelen banda erősebb volt egy pillanatig is? Ezüsttálcán kínálta fel az általa levágott fejeket, Gyurcsányét, a rádiósokét, televíziósokét, az újságírók utolsó mohikánjaiét, ezüsttálcán és remegve a félelemtől, mert megrémült egy alaktól, aki csorgó nyállal bömbölve követelte vissza a homokozóját, a benne lévő lapátokkal és vödrökkel együtt. Mert nyilvánvaló volt, hogy ez az alak mindent meg fog tenni, ami törvénytelen, de semmit, ami törvényes, hogy a homokozó ismét az övé legyen.

A beszari banda nyolc éven át egyfolytában hátrált, és reszkető kézzel dobálta oda minden holmiját az őket üldözőknek. Pedig csak meg kellett volna állni, dobbantani egy jó hangosat, hozzá kiáltani, hogy hu!, és azok megálltak volna, mert ugyanolyan gyávák és pitiánerek, mint a menekülők, ráadásul gyerek- és szegénygyilkosok, a börtönökben ezeket még a nehézfiúk is megvetik.

Komolyan tetszik gondolni, hogy itt lehet úri módon viselkedni?

Olyan környéken nőttem fel, ahol az erőszak uralkodott. Nekem elég nehéz erről újat mondani, ilyen homokozó után bömbölőket is ismertem. Sok verést kaptam, tört csontom, szakadt arcom, karom, hátam, amíg föl nem nőttem, és amíg erősebb nem lettem, mint a nagy többség. Akkor is nekem jöttek, a Mátyás téren nem a gyáva kis alakok éltek, de egy idő után abbahagyták, mert tudták, hogy visszakapják. Lehetőleg azonnal, és sokkal fájdalmasabban. Mindig úgy, hogy már ne tudjanak mozdulni. És ha később megpróbáltak bosszút állni, akkor is többet, nagyobbat és fájdalmasabbat kaptak. Nem próbáltam senkit meggyőzni, nem próbáltam a lelkükre beszélni, hogy milyen csúnya dolog, amit tesznek. Így lehetett elérni, hogy abbahagyják.

Nem valami liberális dolog, mi? De azzal ide jutottunk, és attól tartok, jutunk még ennél rosszabb helyzetbe is, amíg teszetoszáék árkokat akarnak betemetni.

Az erőszaknak vannak változatai. A nyolcadik kerületben az ötvenes években elég mulatságos lett volna törvényekre hivatkozni, és például Digósanyit perrel fenyegetni. De a 21. században itt Európa közepén állítólag meg lehet szervezni, hogy egy bűnbanda valamilyen módon és szinte bármi áron megkapja a maga törvényes büntetését, de olyat, hogy soha többé ne legyen kedve elölről kezdeni.

Ez liberális érzelmektől elomolva nem fog menni, különösen nem annak magyarországi változatától, ami minden törvénynél fontosabbnak tartja a liberális eszmék győzelmét.

Majd. Amikor a digósanyik megértették, hogy a következő alkalommal még nagyobbat kapnak. Egészen addig, amíg abba nem hagyják.

Abba szokták hagyni.

Az emberi teljesítőképesség határai

Könyöröghetek én akár naponta többször is, hogy ne tessék a levéltetűt mikroszkóp alá tenni, mert akkor elefántnak látszik, mégis mindig beteszik. És attól a pillanattól mindenki úgy kezeli, mintha jelentősége volna. A levéltetűnek.

Itt van ez a mondat például: „Mi nem azért vagyunk európaiak, mert erre geográfiai, földrajzi okaink lennének, hanem mert keresztények vagyunk.”

Komolyan kérdezem, egy ekkora rémületes marhaságot miért kell? Nem azt kérdezem, kimondani miért kell, azt tudom, foglalkozásánál fogva az illetőnek muszáj beszélnie, és hát mit csináljunk, olyanokat mond, amilyeneket tud, ha csak marhaságra telik, akkor marhaságokat fog mondani, senki sem képes felülmúlni a saját szellemi színvonalát.

Az emberi teljesítőképesség határairól beszélgetve hallottam egy történetet. Kényszerleszállást hajtottak végre egy polgárinak álcázott katonai repülőgéppel, méghozzá ellenséges területen. Néhány perc maradt a gép felrobbanásáig, menteni kellett a holmit. A személyzet tagja volt két nő, az elhárítás tisztjei, két olyan külsejű lány, akikről el lehetett hinni, hogy utaskísérők. Egyikük egy trezort vitt ki a hátán az akkor már lángoló repülőből. A pilóta (az esemény résztvevője) megesküdött, hogy a trezor súlya közelebb volt a 150, mint a 100 kilóhoz. Van ilyen. Az akaraterő, a halálfélelem meg ki tudja, még milyen motiváció képes megsokszorozni az ember fizikai erejét.

Viszont nincs az a halálfélelem, amitől valaki okosabb lesz. És nincs olyan akaraterő, ami jellemesebbé tesz valakit, aki egész életében váltogatta a világnézetét… világnézet, miket beszélek, valami olyasmiről van szó, hogy hétfőn azt mondja, csuhások, kedden meg azt, keresztények vagyunk. Azért ez a világnézettől elég messze van.

Jaj ne tessék! Már hogyan lehetne számon kérni olyasmit, hogy mit szól ehhez mondjuk egy zsidó? Dehogyis akarta megsérteni a zsidókat, ahhoz érteni kellene a fent idézett mondatnak a nagyjából való jelentését. A tartalmát. De hát erről szó sincs. Mármint egy akármilyen szövegnek a megfelelő értelmezésére való képességről. Nem, nem! Nem azt mondtam, hogy az illető nem antiszemita, hol az, hol nem annyira. Egy darab lágy gyurmától nem szoktuk számonkérni a tartást. Gerincet, ilyesmit, az a hibás, aki azt várja, hogy ez a fajta kanavászjellem egyszer két percig ki fog tartani a véleménye mellett, ahogyan azt Kosztolányi igényelte, ahhoz kellene vélemény. Saját.

Ahhoz képesnek kellene lenni annak felfogására, hogy az európai keresztényeken kívül vannak máshol is keresztények, most nincs kedvem kiszámítani, hányszorosa az Európán kívüli keresztények létszáma az európaiakénak, azt meg végképp nem akarom most számszerűsíteni, hány milliárd nem keresztényt sértene ez az ostoba felfuvalkodottságot manifesztáló mondat, ha a világon volna bárki, aki egy ilyen marhaságtól megsértődik. És ha egy bizonyos szellemi szinten felül azt lehetne hinni, hogy a kereszténységnek mint olyannak van valami különleges értéke.

Azt akartam kérdezni, miért kell egy ilyen szánalmasan ostoba mondatot közölni. A sajtóban. Meg egyéb helyeken. Ha valaki egy szépen terített asztalnál egy jobbfajta társaságban egy hangosat szellent, az valami ilyesmi, de ott lehet úgy tenni, mintha mi sem történt volna, annak nincs különösebb nyoma, az hamar elmúlik.

De egy ilyen mondatot kinyomtatni. Már engedelmet kérek, ezt azért mégsem kellene.